Pakisztánban a február 8-án megtartott parlamenti választást nagy fölénnyel nyerte Imrán Hán volt miniszterelnök. Szövetségesei függetlenként indultak, ugyanis a hadsereg befolyása alatt álló hatóságok adminisztratív eszközökkel igyekeztek keresztbe tenni nekik. Pakisztánban a választások a brit mintát követik, azaz a különböző pártok által támogatott jelöltek versengenek egyéni körzetekben.
Most mégis 90 független jelölt szerzett mandátumot, ám ezek szinte mindegyike valójában Hán szövetségese, azaz a Pakisztáni Igazság Mozgalom tagja. A második helyezett a Pakisztáni Muszlim Liga – ez volt az országot alapító Muhammad Ali Dzsinnah pártja – egyik leágazása lett, amit szintén egy volt miniszterelnök, Naváz Saríf vezet. A harmadik helyre Hán korábbi pártja, a Pakisztáni Néppárt futott be, aminek vezetője Hántól függetlenül szintén miniszterelnöki ambíciókat dédelget. Ő Bilával Bhutto Zardári, az ország első női vezetőjének, Benazír Bhuttónak a fia. A második és harmadik helyezett azóta már előzetes koalíciós megállapodást kötött.
Hán alapvetően populista figura, aki a hagyományos politikusdinasztiák és a hadsereg ellen tüzeli híveit. Pakisztánban ez igen kockázatos lépés, különösen az ország politikai életét régóta a háttérből irányító hadsereg miatt. Hán elképzelései szerint az országot az iszlám tanításai alapján kell megreformálni, kigyomlálva a korrupciót. Ez már csak azért is érdekes, mert az országot éppen a katonai vezetők iszlamizálták, hatalmuk megszilárdítása érdekében. Egy másik ellentmondás, hogy Hánt a hadsereg segítségével választották meg, miután azonban ellenük fordult, 2022-ben koholt vádak alapján börtönbe vetették.
Saríf ezzel szemben a gazdaság liberalizációját ígéri, és azt, hogy nagyszabású infrastruktúrafejlesztésbe kezd. Hánhoz hasonlóan a katonák segítségével jutott hatalomra, de később szintén ellenük fordult, amiért őt is elűzték. 2018-ban, Hán kormányra kerülésének évében eltávolították a hatalomból, és elítélték. Végül csak 2019-ben engedték szabadon, azzal a feltétellel, hogy elhagyja az országot.
Miután azonban a hadsereg szerint Hán beleavatkozott az „ügyeikbe”, megkörnyékezték Sarífot, aki nyitottnak bizonyult az újbóli együttműködésre. A testvérét miniszterelnökké tették, pártját pedig arra ösztönözték, hogy nyújtson be bizalmatlansági indítványt Hán ellen. A miniszterelnök nem hagyta magát: utcára szólította híveit, és a tüntetéseken nyíltan bírálta a hadsereget, amely elérte, hogy Hánt letartóztassák, és korrupciós vádakkal börtönbüntetésre ítéljék.
Elemzők szerint Saríf börtönbüntetését ezért helyezte hatályon kívül egy pakisztáni bíróság, a választástól való eltiltásával együtt, és ezért térhetett haza az emigrációból. Más elemzők viszont arról beszélnek: Saríf tradicionálisan a hadsereg politikai szerepvállalásának régi ellenzője, tehát kérdéses, hogy meddig tart az együttműködésük.
„A pártok állandóan a hadsereg jóváhagyására várnak, és ha azt elveszítik, rossz kormányzati tevékenységük miatt a hatalmat sem tudják megtartani” – mondta Shuja Naváz, az Atlanti Tanács szakértője, majd hozzátette:
A kényszerítő erő a hadsereg kezében van.
Krikettütő nélkül maradt független pártemberek
Hán indulását minden lehetséges eszközzel gátolta a hatalom. Több büntetőeljárást indítottak ellene, melyek közül egyben épp a választás előtt nem sokkal hirdetett elmarasztaló ítéletet a bíróság, tehát a politikusnak a börtönből kellett kampányolnia. Híveit is elzárással fenyegették, többeknél házkutatást tartottak, az internetszolgáltatás pedig a szavazás napján többször is leállt. Sőt, pártjának (amely végül így el sem indult, helyette támogatói függetlenként szerepeltek a szavazólapon)
Hánnak komoly előnyt jelentett volna az írástudatlanság által sújtott országban az a tény, ha egy látványos, szokatlan, és hozzá könnyen köthető sporteszköz szimbóluma szerepel a szavazólapon a nevük mellett.
A választási eredmények lassan, késve érkeztek be. Exit pollok viszont születtek, Hán pedig ezek alapján azonnal magát, pontosabban a függetleneket indító pártját kiáltotta ki győztesnek. Azt is hozzátette, hogy hamarosan megkezdik a koalíciós tárgyalásokat.
A hivatalos eredmények szerint
- Hán pártjának, a Pakisztáni Igazság Mozgalomnak 93 képviselője lesz a törvényhozásban.
- A második Saríf alakulata lett, a Pakisztáni Muszlim Liga, 75 fővel,
- a harmadik helyen pedig Hán korábbi pártja a Pakisztáni Néppárt végzett, 54 mandátummal.
A fennmaradó nagyjából 30 hely a kisebb pártok között oszlik el.
Így egyik alakulat sem szerzett többséget. Ráadásul, mivel Hán támogatói függetlenként indultak, elvileg maguk dönthetik el, melyik frakcióba ülnek be. Saríf már be is jelentette: pártja szeretne minél több függetlent magához csábítani.
Hán hívei először ünneplésbe kezdtek, ez viszont gyorsan tüntetésekbe fordult a választás során tapasztalt visszaélések és az eredmények visszatartása miatt. A párt támogatói örültek, hogy a visszásságok ellenére győztek, de aggódtak és dühösek is voltak amiatt, hogy a hadsereg talán nem engedi majd Hánt kormányra.
A Pakisztáni Néppárt és a Muszlim Liga időközben bejelentette, hogy összefog. Ezzel Hán kormányalakítási terveinek valószínűleg befellegzett. Az is világossá vált, hogy a koalíció Saríf öccsét jelöli kormányfőnek, aki egyszer már volt az ország miniszterelnöke. Nem valószínű, hogy Hán – aki eddig is tüntetésre szólította fel híveit, illetve jogi úton is megtámadta a választási eredményt – mindezt annyiban hagyja.
Az új kabinetnek nem lesz könnyű dolga. 2015 óta a Nemzetközi Valutaalap számításai szerint az ország külső adóssága megduplázódott, az éves adósságszolgálat pedig több pénzt emészt fel, mint az ország GDP-je. Az inflációt 30 százalék körülire mérik.
Mivel az instabilitásért is nagyrészt ők a felelősek, adódik a kérdés: miért lett Pakisztánban ilyen fontos szerepe a hadseregnek?
Brit koronagyarmatból iszlamista középhatalom
Pakisztán 1947 előtt nem létezett. Brit India része volt, aminek muszlim vallású, északi lakói csak a modern korban kezdtek magukra pakisztániként hivatkozni.
Pártjuk, a Muszlim Liga alkotta meg a „két nemzet teóriáját”, aminek értelmében saját államiságot követeltek. Pakisztán és India szétválása 1947-ben történt meg, amikor a két ország függetlenné vált (jogilag India 1949-ig, Pakisztán az 1950-es évek közepéig még brit domínium maradt). A válás közel sem zajlott békésen.
A korábbi gyarmat jelentős része ugyanis úgynevezett fejedelemség volt, ahol a britek meghagyták a trónon az adott állam hagyományos uralkodóját. A fejedelmek 1947 után elvileg maguk dönthettek: Indiát, Pakisztánt vagy a függetlenséget választják. A gyakorlatban a függetlenségre egyiküknek sem volt kilátása, de még India és Pakisztán viszonylatában is sokszor a fegyverek szava volt a döntő.
Ha egy államban eltért az uralkodó és a lakosság vallása, az biztos recept volt a konfliktushoz. Így történt ez Dzsammu és Kasmír esetében is. Az indiai-pakisztáni határon fekvő fejedelemség hindu maharadzsája Indiát választotta, a muszlim többségű lakosság azonban Pakisztán felé húzott. A vita az első indiai-pakisztáni háborúba torkollott. A fejedelemség nagyobbik részét India kaparintotta meg, ám Pakisztán saját szerzeményét Szabad Kasmír névre keresztelte, jelezve, hogy nem hagy fel a határrevízió követelésével. Ez a vita 1965-ben egy újabb háborúhoz vezetett. Később, 1971-ben a felek Banglades függetlenedése miatt csaptak össze.
Bár Pakisztán mindkét háborút elbukta (nem sikerült megszerezniük Kasmírt, Banglades pedig elszakadt), az állandó harckészültség, és a hisztérikus nacionalizmus megerősítette a hadsereget. Az ország kisebb mérete és gyengébb gazdasága miatt Indiával ellentétben más erőközpont nem is igen alakult ki Pakisztánban.
A hadsereg politikai szerepvállalása 1958-ban kezdődött, amikor a gyengekezű, a vallási és társadalmi elkentéteket kezelni képtelen kormányt Muhamed Ajub Kán tábornok vezetésével megpuccsolták. A lakosság ekkor még üdvözölte a katonai hatalomátvételt. Mire azonban, több mint tíz év után Kán lemondott, a katonák belekényelmesedtek a hatalomba.
Hiába tartottak demokratikus választásokat 1970-ben, a tábornokok nem akarták átadni a vezetést. Helyette véres leszámolásba kezdtek a bangladesi függetlenségi mozgalommal szemben. A muszlim vallású, de szekulárisabb és Pakisztánnal szárazföldi összeköttetésben nem lévő Kelet-Bengál társadalma ugyanis Banglades néven függetlenségre törekedett. Miután India a bangladesiek pártját fogta, megkezdődött a harmadik indiai-pakisztáni háború. Ez ismét felértékelte a hadsereg szerepét, másrészt viszont az 1971-es vereség miatt időlegesen megbuktatta a katonai hatalmat.
A választásokat ekkor megnyerő Zulfikár Ali Bhutto alkotmányozási folyamatba kezdett, békét kötött Indiával, és a regionális ellentéteket is igyekezett tompítani. Bár maga is miniszteri posztot töltött be a juntában, a ‘70-es évek közepén mégis szövetségesei ellen fordult, és megkísérelte megtörni a hadsereg politikai hatalmát. Ez azonban nem sikerült: a katonák 1977-ben puccsal eltávolították, majd koholt vádak alapján kivégezték. A hatalmat Mohammad Ziaul Hakk tábornok vette át. Ő volt az, aki – hogy a hadsereg hatalmának populáris bázist adjon, de személyes meggyőződéstől is vezérelve – iszlamizálta a pakisztáni államot.
- Betiltotta a házasságtörést,
- az istenkáromlást,
- az alkoholfogyasztást,
- saría-bíróságokat hozott létre,
- sőt egy időre még a korbácsolást, valamint a halálra kövezést is bevezette, igaz utóbbit sosem alkalmazták a gyakorlatban.
Hakk törekvései nem voltak előzmény nélküliek, hiszen például már 1949-ben törvénybe iktatták Allah tiszteletét, ráadásul a pakisztáni identitás alapja az iszlám volt, ez különböztette meg őket India hindu többségétől.
Az egymást váltó vezetők pedig sokszor úgy próbálták kifogni a szelet az országban aktív iszlamisták vitorlájából, hogy iszlám törvénykezésbe kezdtek. Bhutto alatt is korlátoztak például az alkohol fogyasztását. A szintlépést Hakk alatt egyrészt a mindennapi életbe való közvetlen beleszólás, másrészt a politikai iszlám megerősödése jelentette. Hakk kifejezett célja volt, hogy a politikai iszlám globális központjává tegye Pakisztánt. A hadsereg ezzel nemcsak belföldön szilárdította meg pozícióit, de a nemzetközi porondon is ütőkártyát szerzett. Nyílt titok volt, hogy
Pakisztán egyike volt azoknak az államoknak, amelyek 1996-ban elismerték az afganisztáni emirátust. Később az országban leltek menedékre az amerikaiak által kiszorított tálibok. Az ország a mai napig rejteget iszlamistákat, ezt ütőkártyaként használva Irán, India és az Egyesült Államok ellen.
1988-ban Hakk repülőbalesetben elhunyt, ennek apropóján pedig sikerült demokratikus választásokat kiharcolni. Ezen Benazír Bhutto, a katonák által kivégeztetett elnök lánya győzedelmeskedett. Pártja, a baloldali Pakisztáni Néppárt a mai napig az ország meghatározó ereje. Általában az államalapító Muszlim Liga valamelyik leágazásával verseng, melyek konzervatív eszmeiséget vallanak. Valójában azonban a harc a hadsereg, a velük hol szövetséges, hol ellenséges különböző politikai dinasztiák, illetve a trónkövetelő outsiderek között zajlik. A katonaság napjainkban főleg a háttérből szól bele a politikába. Igaz, 1999-ben még történt egy puccs, így ekkor tíz évig ismét a hadsereg adta az elnököt. Kérdés, hogy most ismét közvetlenül színre lépnek-e a katonák, vagy inkább kiegyeznek Saríffal.
Végjáték
Saríf a hagyományos politikai osztályt képviseli, míg Hán populista, aki a hadsereg és a dinasztikus politika visszaszorítását ígéri. Valójában azonban mindketten voltak már a hadsereg ellenfelei és szövetségesei is. A tábornokok pedig az államapparátus és az erőszakszervezetek kontrollja miatt még mindig a valódi hatalmat jelentik akkor is, ha közvetlenül már nem avatkoznak bele az eseményekbe. Jelenleg tehát nem sok esély mutatkozik arra, hogy Pakisztán politikai élete demokratikusabbá váljon, erre utalnak a választási visszaélések is, melyek megmutatták, hogy a hadsereg még mindig az események ütőerén tartja a kezét.
A kormányfői feladatokat jelenleg Anwaar ul Haq Kakar független politikus látja el ideiglenesen. Ő tavaly került a kormányfői székbe, miután Shehbaz Sarífnak – Navaz Saríf testvére – a hadsereg által a háttérből gründolt kormánya megbukott. Az ideiglenes kormányfő egyébként a beludzsisztáni kisebbséghez tartozik (Pakisztán nemrégiben beludzsisztáni szeparatistákra csapott le iráni területen).
A Néppárt és Saríf összefogása mögött jó eséllyel a katonák állnak, egyelőre azonban nincs stabil kormány a láthatáron. Márpedig Pakisztánnak égető szüksége lenne rá. Az ország gazdasága katasztrofális állapotban van, és a külpolitikai helyzet sem sokkal jobb: a közelmúltban Irán az országban rejtőzködő perzsaellenes, iszlamista szeparatista csoportokra mért csapást. Válaszul Pakisztán is légicsapást mért Iránban állomásozó szakadárokra. A pillanatnyi nyugalom ellenére pedig az Indiával való viszony is mindig magában foglalja a konfliktus veszélyét.
