A Hamász október 7-ei támadása óta kiszélesedő közel-keleti válságba a Biden-kormány egyre nagyobb mértékben sodródik bele, anélkül, hogy látható lenne, hogyan tudna győztesen kijönni a helyzetből. Persze elődjeihez hasonlóan a demokrata elnöknek is volt racionális oka a katonai fellépésre Irán szövetségeseivel szemben, hiszen azok egyre több támadást hajtottak végre a térségben állomásozó amerikai katonákkal szemben. Ennek ellenére a mostani csapások stratégiai értelmét sok elemző megkérdőjelezi.
Miért bombázott Biden egy ilyen kiélezett helyzetben?
Az amerikai katonai fellépés válasz volt Irán és szövetségeseinek október óta fokozódó aktivitására. A Hamász támadását követően fellángoló Izrael- és Amerika-ellenességen felbátorodva a Teherán által támogatott (de nem feltétlenül irányított) milíciák hivatalosan több mint százötven, a gyakorlatban valószínűleg kétszáznál is több támadást hajtottak végre amerikai csapatokkal szemben Irakban és Szíriában. Washington ezekre csak kisebb megtorlásokkal válaszolt, hiszen el akarta kerülni a konfliktus kiszélesedését.
Ez a helyzet alapvetően január 28-án változott meg, amikor (feltételezhetően) a Hezbollah Brigádok nevű csoport egy amerikaiak által használt katonai létesítmény, a Jordániában található 22-es torony ellen intézett támadást. Az akció két szempontból is más volt, mint a korábbiak:
- három amerikai katona meghalt – ők az október 7. óta fokozódó közel-keleti válság első amerikai katonai áldozatai voltak –,
- másrészt nem elhanyagolható a célpont: a 22-es torony annak a szíriai-jordániai határon fekvő nagyobb központnak a része, melyhez a híres al-Tanf bázis is tartozik Szíriában, és amelynek stratégiai jelentősége van az iráni hálózatok megfigyelése és feltartóztatása szempontjából. Az, hogy az akció ennek egy jordániai elemét célozta meg, veszélyes precedenst teremthet, és azt mutatja, hogy a milíciák nem riadnak vissza egy stabilan nyugatbarát országban fellépni az amerikaiakkal szemben.
Legyen is katonai fellépés meg nem is
Mindezek miatt a Biden-kormány lépéskényszerbe került. Ha nem reagál semmit, tovább ösztönzi az amerikai katonák elleni támadásokat, és aláássa az egyébként is gyenge lábakon álló elrettentési képességét. A másik oldalról – és ez a politikai gyakorlat szempontjából talán fontosabb – belpolitikai károkat is okozhat magának. A republikánusok már most egyhangúlag kritizálták a demokrata elnököt, és hangos válaszlépést követeltek (amit persze mindig könnyű ellenzékből követelni). Joe Bidennek egyébként is van gond a vezetői imázsával, és minél többet kell külpolitikával és a Közel-Kelettel foglalkoznia, annál nehezebb helyzetbe kerül az elnökválasztás előtt. A választókat ugyanis végső soron nem ezek a kérdések érdeklik, így ha az ellenzék rákényszeríti, hogy ezek miatt magyarázkodjon, és ne más ügyekről beszéljen, akkor könnyen tovább csökkenhet a támogatottsága.
Lépni tehát kellett, ugyanakkor a Biden-kormány érthető módon nem akart túl nagyot. Az elmúlt hetekben zajló stratégiai gondolkodás szerint az akció két feltétel mentén lehet sikeres.
- Képesnek kell lennie visszaállítani az amerikai hadsereg elrettentési képességét, és korlátozni az ellenséges milíciák képességét hasonló akciók végrehajtására.
- Másik oldalról viszont nem szabad provokálóan hatnia Iránra, és eszkalálni a konfliktust. Éppen ezért az iráni területen való fellépéstől elállt Washington, legalábbis egyelőre, és inkább Irán szövetségeseit és az iráni Forradalmi Gárda által használt iraki és szíriai bázisokat vette célba.
Az eszkaláció elkerülésének szándéka másképp is tetten érhető volt amerikai fellépésben. Egyrészt (a jemeni húszik elleni korábbi amerikai-brit támadásokhoz hasonlóan) a tényleges bombázást megelőzően már „kiszivárgott” az akció híre a sajtónak. Ezzel Washington időt adott Iránnak, hogy kivonja csapatait a fontosabb támaszpontokról, csökkentve a károkat. Másrészt közvetítőkön keresztül Iránnak is jelzett Washington, hogy ami történni fog, az nem egy Irán-ellenes háború első lépése, és az Egyesült Államok továbbra is el akarja kerülni a konfliktust Teheránnal. Szerencsére Irán is hasonló üzenetet adott át, a Hezbollah Brigádok pedig még az akció előtt jelezték, hogy felfüggesztik a támadásokat az amerikai csapatokkal szemben.
Van-e így ennek értelme?
Még ha ezek a stratégiai megfontolások egyesével érthetőek is, a végeredmény nem biztos, hogy hatékony lesz. Az eszkaláció elkerülése fontos, de ezzel a Biden-kormány felvizezte az akciót, aláásva annak stratégiai jelentőségét. A bombázásokban 34-en haltak meg, közülük senki sem volt iráni, Teheránnak tehát sikerült időben kiürítenie a bázisait. Ugyan Washington több további támadást is kilátásba helyezett, egyelőre ez nem állítja vissza az elrettentési kapacitását. Irán több mint egy évtizede építi hálózatát Szíriában és Irakban (illetve Jemenben), ennél többre van szükség ahhoz, hogy stratégiai károkat tudjanak okozni számukra az amerikaiak. Ugyanakkor helyi szinten nagy visszhangot váltott ki az akció, potenciálisan nehezítve az amerikai katonai jelenlét fenntartását Irakban és Szíriában is.
Az akciónak így mindössze két előnye lehet: segítheti a Biden-kormányt a belpolitikai vitákban, és önmagában nem vezet háborúhoz Iránnal. Ugyanakkor ez nem járul hozzá az amerikai stratégiai célokhoz, és nem vezet el a regionális stabilitáshoz sem. Az embernek olyan érzése van,
Persze az időhúzásnak is lehetnek előnyei nemcsak a közelgő amerikai választások miatt (már „csak” kilenc hónapot kell átvészelni háború nélkül), de a jelenlegi feszültségek tényleges forrása miatt is.
Ugyanis miközben az amerikaiak bombáznak a térségben, ismét elérhető távolságba került a tűzszünet a gázai háborúban. Ugyan a legoptimistább megszólalók is 50 százalékra teszik a tárgyalások sikerességének esélyét, az elmúlt hetekben kétségtelenül történtek előrelépések. Amerikai, izraeli, francia, katari és egyiptomi együttműködésben sikerült összehozni egy fegyvernyugvásról és fogolycseréről szóló tervezetet, amelyről tárgyal a Hamász vezetése. Ha erre nemet is mondanak végül, egyre több ösztönzőt láthatunk mindkét fél részéről a tűzszünet irányába, ami kézzelfogható eredményhez vezethet akár a következő hetekben.
Washington valószínűleg tudja, hogy a közel-keleti káosz a gázai helyzet enyhítésével korlátozható, így annak esélyeit semmiképp sem akarja rontani egy nagyobb katonai akcióval. Ez megint csak érthető, ugyanakkor inkább taktikai, mint stratégiai éleslátást mutat. Sem a palesztin kérdést, sem az iráni támogatású csoportok okozta problémákat, sem a jemeni helyzetet nem tudja megoldani magában egy tűzszünet, csak az akut válságot kezelheti. Az amerikai katonai akció így leginkább nem más, mint szimbóluma annak a stratégiai válságnak, amely a Biden-kormány közel-keleti politikáját jellemzi, és amelyből, úgy tűnik, egyhamar nem kerül ki Washington.
