Azt eddig is sejtette mindenki, hogy 2024 izgalmas év lesz az Európai Unióban, hiszen nem csak az Európai Parlamentben lesznek választások, de az EU legfőbb döntéshozóinak személyéről is döntenek a választások után. Azt viszont kevesen gondolták volna, hogy már az év elején felpörögnek, kissé kaotikussá válnak az események.
Charles Michel, az Európai Tanács elnöke a hét végén bejelentette, hogy elindul az Európai Parlament egyik mandátumáért. A belga Michel a liberális Reformista Mozgalom tagja – a szervezet két-három helyre számíthat az EP-ben –, és valószínűleg ő lesz a listavezetőjük is. Az EP-tagság így szinte biztosan megvan Michelnek.
Michel pedig nem lehet egyszerre EP-képviselő és a tanács elnöke, így ha megválasztják, júniusban le kell mondania az elnökségről.
Az elnöki mandátuma viszont 2024 végéig tartana, nem véletlenül. Pont az Európai Tanács elnöke az, akinek segítenie kellene a miniszterelnökök közötti tárgyalásokban, hogy minél jobb kompromisszummal választhassák meg az új vezetőket.
A tanács elnöki pozíciója egyébként is valami ilyesmiről szól. A feladata, hogy a miniszterelnökök csúcstalálkozóit levezesse, döntsön a napirendről, próbáljon kompromisszumot keresni a vezetők között, legyen házigazda. Egyszerre ő az EU legfontosabb diplomáciai vezetője, hiszen a nála jóval nagyobb hatalmat gyakorló bizottsági elnök előtt van a diplomáciai rangsorban, de kiemelten fontos szerepe van a kormányfői találkozókhoz kapcsolódó háttérmunkában és egyeztetéseken is.
Akkor viszont felvetődött, hogy hatékonyabb lehetne a munka, ha állandó vezetése lenne az üléseknek. Arról nem is beszélve, hogy az EU vezetői alapvetően abban érdekeltek, hogy az uniónak sok vezetője legyen, hiszen bármikor munkára lehet szükségük a miniszterelnökség után.
Mintha pont a belgáknak találták volna ki az egészet. Belgium politikája egészen sajátos, állandó kompromisszumkényszerre van ítélve, ami a többszintű, időnként egymást is átfedő önkormányzati, állami irányító szervezetek működéséből származik (Belgium eleve két részből áll, amelyek államszövetséggé formálódtak, közigazgatásilag Brüsszel is több város egyben). A belga politikusok olyan rendszerben szocializálódnak, ahol folyamatosan megegyezésre kell törekedni, figyelembe véve mások érdekeit is.
Nem meglepő módon a tanács eddigi három elnökéből kettő belga volt. Herman van Rompuy a tökéletes háttérember mintapéldája, azon kívül, hogy több haiku-kötetet is kiadott, szinte semmi említésre méltó jellegzetessége, botránya vagy politikai karaktere nem volt. Őt Donald Tusk követte, aki már kevésbé tekinthető háttérembernek, leginkább az új tagállamok követelései miatt lehetett az unió vezetője.
Michel viszont soha nem szorult a háttérbe. Hosszabb cikket is írtunk már a működéséről. A leggyakoribb kritika vele szemben éppen az volt, hogy a saját karrierjét tolja előtérbe, és nem fordít kellő figyelmet posztjából adódó feladatára, a tanácsülések előkészítésére. Azt, hogy ez a kritika mennyire jogos, nehéz megítélni, de az tény, hogy a tanács csúcsülései az utóbbi pár évben a korábbiaknál is kaotikusabbak voltak.
Közben híresen rossz volt a viszonya az Európai Bizottság elnökével, Ursula von der Leyennel is. Annyira, hogy sokakban ismét felmerült az igény, hogy esetleg össze kéne ezt a két posztot forrasztani. A bizottság vezetésének viszont jót tenne, ha erősebb lenne az Európai Tanács elnöke. Részben ez az egyik oka annak, hogy eddig nem olvasztották össze a két posztot. A tagállamok vezetői ugyanis nem akarnak túl erős bizottsági elnököt, és az EU működését szabályozó szerződések megváltoztatásába se szívesen kezdenének bele, mert ha ezt a kérdést megnyitnák, akkor mindenkinek lenne még ötlete, hogy mit kellene átalakítani ezekben.
De mit akarhat Michel az EP-képviselőséggel? A válasz elsőre egyszerűnek tűnik: másik munkát. Michel elég fiatal, és nehéz az Európai Tanács elnökségénél feljebb lépni, az pedig elég valószínű, hogy nem újrázhat majd. Az uniós politikai hierarchiában az Európai Bizottság elnöki posztja van csak magasabban, bár van még két olyan tisztség, amelyekkel nagyjából egyenrangúnak tekinthető az Európai Tanács vezetői megbízása:
- a parlament elnöki posztja
- és az EU külügyi főképviselői feladata.
Michel a bizottság elnöki posztját nézhette ki magának, bár illik hozzá a külügyi poszt is. Ahhoz viszont, hogy valaki a bizottság elnöke legyen, fontos az Európai Parlament. Nincs ugyan olyan feltétel, hogy csak EP-képviselőből lehet bizottsági elnök, de sokat segít a folyamatban. A parlament nagy pártcsaládjai olyan rendszert próbálnak ráerőltetni a miniszterelnökökre, amelyben a pártcsaládok előre megnevezik a csúcsjelöltjüket, akit a bizottság élén szeretnének látni, ha ők szerzik a legtöbb szavazatot az EP-választáson.
A legnagyobb pártcsalád, az Európai Néppárt csúcsjelöltje valószínűleg a mostani bizottsági elnök, Ursula von der Leyen lesz, de neki is el kell indulnia az EP-választáson. A Renew csak a harmadik legnagyobb frakció az EP-ben, és a következő választáson akár a negyedik helyre is visszacsúszhat. De a liberálisok azzal számolhatnak, hogy ha a nagy néppártok, az EPP és a szocialisták meggyengülnek, a liberálisok lehetnek a királycsinálók, megszerezve a bizottság elnöki posztját.
A liberálisok ugyan hagyományosan erősebbek voltak az Európai Tanácsban, mint máshol, de ez már a legutóbb sem jött be. 2019-ben is szükség volt a Renew-ra a parlamenti többséghez, és akkor sem kapták meg a legfontosabb pozíciót. Azóta a Néppárt még erősödött is a tanácsban, az állam- és kormányfők között még több néppárti politikus van.
Ha tehát nem jönne össze Michelnek a bizottsági elnöki szerep, még mindig sikeresen ajánlhatná magát a külügyi pozícióra. Kérdés viszont, hogy a mostani lépésével mennyire nyerte meg a többi miniszterelnök rokonszenvét. Michel stábja ragaszkodott ahhoz, hogy minden lépésükről egyeztessenek a miniszterelnökkel, így arról is, hogy Michel indul az EP-választáson és ha mandátumot szerez, lemond-e az elnökségről.
Van itt azonban egy kis probléma, amelyre uniós politikusok és a sajtó jelentős része is felhördült: ha a tanács elnöke lemond, hagyományosan a soros elnökséget adó ország miniszterelnöke vezeti a tanácsüléseket. Márpedig ez a kormányfő 2024 második félévében éppen Orbán Viktor lesz.
A Politico az EU-t vezető Orbán rémképével ijesztgetett, és többen aggódni kezdtek. Ezeknek az aggodalmaknak azonban nincs sok alapja, több okból sem. Az egyik az, hogy Michel időben jelezte, hogy távozni készül. Felmerült Mario Draghi volt olasz miniszterelnök, az euró megmentőjének neve is, bár őt mostanában majdnem minden fontos posztra esélyesnek tartják, beleértve a bizottság vezetését is.
A tanács elnökének megválasztásához elég az egyszerű többség. Ha nem akarják Orbánt, a magyar miniszterelnök nem tudja megakadályozni, hogy más megoldást találjanak. Arra viszont fel kell készülniük, hogy ez olyan sértés lenne vele szemben, ami komoly politikai konfliktushoz vezethet.
Ráadásul indokolatlannak tűnik az Orbán Viktorral szembeni fellépés, hiszen a tagállamoknak látványosan azzal sincs problémája, hogy Magyarország lehet az EU soros elnöke, aminek nyomán egyébként is a magyar kormányfő mediál majd a miniszterelnökök konfliktusaiban. Az Európai Parlament politikai nyilatkozatain kívül semmilyen valódi lépés nem történt a magyar soros elnökséggel szemben. Márpedig ha Orbán Viktort el tudják fogadni őszinte közvetítőként a soros elnökség miniszterelnökeként, akkor miért ne tudnák elfogadni a tanács átmeneti elnökeként? A feladat majdnem ugyanaz, nem véletlenül csinálta korábban az előbbi az utóbbit.
Soros elnökként és beugró tanácsi elnökként Orbán Viktor ráadásul sokkal kevésbé tudná a saját agendáját képviselni a tanácsüléseken, mert több olyan szabály kötné, amely most nem. Ezeket a szabályokat pedig nem fogja tudni felrúgni, mert az további elszigetelődéshez és komoly politikai konfliktusokhoz vezetne.
