A mariupoli csapat alapítói Jana Vinokurova klubelnök és Karina Kulakovszka edző, akik 2009-ben ismerkedtek meg, együtt játszottak az Illjicsivka csapatában. Mikor az Illjicsivka vezetőségét 2015-ben pénzügyi visszaélések miatt diszkvalifikálták, a csapat futballistái úgy döntöttek, hogy saját klubot alapítanak. A nulláról indultak, de négy év alatt bajnokok lettek a másodosztályban, hét év alatt pedig az élvonal negyedik helyéig juttatták a csapatot. Ugyanebben az évben, 2021-ben a városi önkormányzat úgy döntött, nem támogatja tovább őket, és annak érdekében, hogy a csapatot fenntartsák, Jana és Karina egy vállalkozást indítottak. A Vlaszne virobnictvo néven futó cég félkész élelmiszereinek gyártásán az edzések után fennmaradó időben a női focisták is dolgoztak.
Három hónap alatt jutottak el odáig, hogy anyagilag önállósodott a klub. Termékeiket (pelmenyit, varenikit, mlincit – orosz húsos táskákat, ukrán vegetáriánus batyukat, palacsintát) mariupoli boltok forgalmazták. A csapatnak kész terve volt a következő évadra, a második–harmadik helyért akartak küzdeni, de álmaik között a bajnoki cím is szerepelt. Aztán elkezdődött a háború.
2022. február 24-én Karina és Jana arra jutottak, akkor lesznek a legnagyobb biztonságban, ha Jana otthonába, egy családi házba költöznek. A csapatból mindenkit odahívtak, akit el tudtak érni: végül hét focista és egy sereg házikedvenc gyűlt össze. Megbújtak a pincében, főzni pedig a szabad ég alatt tudtak.
Elég nyugodtak maradtunk. Légitámadások zajlanak, repülnek a gránátok, mi meg ott vagyunk, vizet gyűjtünk vagy fát vágunk
– meséli Karina.
Esténként összegyűltek kicsit átmelegedni a felforrósított kövek mellett. Minden nap átbeszélték, hogy inkább menni kéne vagy maradni. Addig tétováztak, míg a házuk mellett közvetlenül csapódott be egy rakéta.
Fogalmam sincs, mikor hagytuk volna el a várost, ha nincs az a találat. Én a házban voltam, a többiek kint. Az ajtók nyitva. Éles zajt hallottunk, olyan volt a hangfekvése, hogy egész testemben éreztem. Kirohantam a többiekhez, kiabálni kezdtem, kerestem a lányokat
– emlékszik az egyik játékos, Alina Kajdalovszka.
Ezután a játékosok habozás nélkül kocsiba ültek, és csak az állatokat meg néhány, a félkész élelmiszerek előállításához szükséges gépet vittek magukkal. Semmi ingóságot nem pakoltak be, mert így is alig fértek el a Renault Logan Sedanban. Karina és Jana kutyája, Acsik ültek elöl, hátul öt lány ugyanennyi macskával.
„A házam az Azovsztal gyárkomplexuma és a 23-as negyed között van – meséli Jana. – Pont abból az irányból jöttek az oroszok az Azovsztal felé, így a házam a tűzharc közepébe került. Két nappal azután, hogy eljöttem, elpusztította egy találat. Addigra már a kávézómat is lebombázták.”
Vissza Mariupolba
Közel 29 órájukba telt, hogy megtegyék a 230 kilométert Zaporizzsjáig. Összesen 19 katonai ellenőrzőponton kellett áthaladniuk. Az egyiknél majdnem elvették tőlük az autót, mert a nagy sietségben Jana otthon felejtette az iratait.
Zaporizzsjából Vinnicjába hajtottak. Ott Jana, miután telenfonon beszélt az anyjával, úgy döntött, hogy visszamegy érte Mariupolba. Karina nem hagyta magára, csatlakozott a veszélyes utazáshoz.
A lányok azt tervezték, hogy segélyszállítmányokat visznek a városba, és minél több embert kihoznak visszafelé jövet, de senki sem akarta kölcsönadni az autóját.
Itt vagyunk készen, hogy másodszorra is ekkora kockázatot vállaljunk, hogy másokat megmentsünk, ezek meg a buszaikat féltik. Végül a sors összehozott minket Ivannal, akinek volt egy Neoplanja
– mondja Jana.
Amikor a két lány egy benzinkútnál találkozott a busz tulajdonosával, Ivan végigmérte őket, és határozottan kijelentette, hogy velük tart. A felesége elhozta a papírjait, és szendvicseket csomagolt. Jana megígérte az asszonynak, hogy úgy vigyáz Ivanra, mintha a saját férje lenne.
Ivan ült a volán mögött, Karina mellette. A lányok megkérték, hogy a checkpointoknál maradjon csendben, nehogy az oroszok vegzálják amiatt, hogy hallhatóan ukrán anyanyelvű. Jana vezette a konvojt Zaporizzsjától az FK Krivbasz által biztosított autóban ülve. Ugyanazon az úton mentek vissza. A buszt még tíz másik autó követte, de senki más nem akart elöl haladni – féltek, hogy aknára hajtanak.
Ahogy Mariupolhoz közeledtek, Janát végre elérte az édesanyja, akitől megtudta, hogy már kijutott, és a többé-kevésbé biztonságos Zaporizzsjában tartózkodik. „Anyukám azonnal sírni és aggódni kezdett, mert épp csak elhagyta a tűz alatt álló várost, erre én visszatérek. Mikor evakuálták, a konvojukat tűz alá vették az oroszok. Az emberek kirohantak, arccal a földre vetették magukat. Voltak halálos áldozatok.”
Mégsem volt hiábavaló az út, mert Jana, Karina és Ivan sikeresen kijuttattak körülbelül száz embert Mariupolból. Ennél is többen voltak azok, akiknek élelmiszerrel és alapvető termékekkel tudtak segíteni.
Külföldön
Vinnicjából Bulgáriába menekültek a lányok, mert sikerült ingyenes szállást és ellátást kapniuk, ráadásul az állataikkal együtt fogadták be őket. Karinához és Janához a klub több más játékosa is csatlakozott. Először takarítást vállaltak és recepción dolgoztak, majd elkezdtek egy konyhán főzni. Az Ukrán Ház konyháján kaptak munkát, naponta 200–300 rendelést teljesítettek. Elhatározták, hogy igyekeznek a lehető legtöbb pénzt félretenni, hogy visszatérhessenek Ukrajnába és játszhassanak a bajnokságban.
Hogy formában maradjanak, kora reggel a strandon edzettek, aztán irány a munka. Alina tésztát gyúrt, pelmenyit és varenikit készített. „Nem csinálnám újra, nagyon nehéz. A végére a hátam is fájt. Éjszakánként töltött tésztákról álmodtam” – mondja. Karina más szerepet vállalt: édes túrófánkokat készített, rendeléseket szállított ki, és, ahogy ő fogalmaz, „a legfincsibb saslikokat” készítette.
Húsvétkor a játékosok lakomát szerveztek az ukrán menekültek számára, több mint ezer húsvéti kalácsot sütöttek.
Mindenki nagyon szerette az ételeinket, mert a bolgár konyhával nem igazán tudtak megbarátkozni. Kérleltek minket, hogy ne menjünk el. És máig írnak nekünk, kérdezgetik, nem térünk-e vissza
– mondja Polina Poluhina, egy másik mariupoli játékos.
Polina és családja április 3-ig maradt Mariupolban. Egész idő alatt képtelen volt bárkit elérni. Polina az édesanyjával, Alina Kajdalovszkával együtt menekült el a városból, majd Kijevből Bulgáriába utaztak a csapattársaihoz. Polina családjának többi tagja még mindig Mariupolban van.
Mariupoli gondolatok
Alina szülei és a nagymamája, Polina rokonai, Jana édesanyja mind visszatértek Mariupolba. Az ok többnyire az, hogy gondozásra szoruló rokonaik vannak.
Jana édesanyja azt mondja, szinte nincsenek buszok a városban, néha akár négy órát is várnak. Sok tádzsik és burját vendégmunkás érkezett, hogy az építkezéseken dolgozzanak. A helyiek számára leginkább az elpusztított házak és gyárak romjainak eltakarítása marad: az oroszok által megszállt Mariupolban ez a kevés elérhető munkalehetőség egyike.
„Aki amit csak ellopott, eladja, ahogy tudja” – mondja Jana – „Mindenütt rögtönzött piacok vannak, az árak csillagászatiak. Különösen a húsfélék (például a kolbász) drágák, de előfordul, hogy a samponért is 700 hrivnyát kell fizetni (nagyjából 6600 forint – a szerk.). Az ukrán valutát a rubelhez igazították, így 100 rubel most 100 hrivnya. A kevés épen maradt épületben boltok nyíltak, eladókat keresnek. Édesanyám giroszt árul. Nagyon dühít…, éppen hogy sikerült végre kiszabadítanom a gyárból, kineveztem a kávézóm vezetőjének, hogy legyen egy kis szabadideje. És most történt, ami történt, magamon kívül rá is muszáj gondolnom. A háborúnak egyszer majd vége lesz, és valahogy majd élnünk kell tovább.”
Alina azt mondja, hogy a lerombolt házakat a földdel tették egyenlővé, a helyükön pusztaság. Olyan, mintha soha semmi nem állt volna ott. A helyiek délután négy után nem mennek ki, mert a munka végeztével az oroszországi építőmunkások részegen járják a várost, belekötnek másokba, és gyakran előfordul, hogy kés van náluk. Alina édesanyja azért tért vissza Mariupolba, hogy a nagymamáját ápolja, aki tüdőgyulladást kapott.
Újra Ukrajnában
Bulgáriában a futballcsapat tagjai keményen dolgoztak, de kényelmesen éltek. Stabil jövedelmük volt, és nem voltak kitéve a kockázatnak, hogy légitámadások vagy Grad-rakétavetők áldozatául esnek. Mindennek ellenére 2022 szeptemberében visszatértek Kijevbe, hogy futballozhassanak, és folytassák a félkész élelmiszerek gyártását.
A főváros keményen fogadott minket. Valaki kirabolta az autónkat, kiszúrta a gumikat. Idővel rájöttünk, hogy a kijeviek nem tapasztalták meg azt, amit mi, és nincs értelme magyarázkodni. Emlékszünk a 2014-es donyecki tapasztalatokra. Akkor sem értettük, hogy mi történik. Jöttek a menekültek, egyes helyeken segítettek nekik, máshol meg nem, egyszerűen ez az igazság, ez volt a helyzet
– mondja Jana.
Először sikerült tárgyalniuk a szvjatoscsinói kerületi önkormányzattal, hogy ingyen edzőtermet kapjanak a Temp Stadionban. Ez adta a lökést ahhoz, hogy a közelben keressenek lakhatást. Egy nagytestű kutyával és öt macskával ez elég nehézkes volt. Végül egy házat béreltek a Kijev vonzáskörzetében található Csajka faluban, ahol olcsóbb volt a kínálat. Ez a megoldás azért is kényelmes volt, mert mindenki együtt élhetett, így könnyű volt megszervezniük az étkezéseket.
A házban elromlott a kazán, de a tulajdonos megígérte, hogy télre megjavítja. Az erre szánt pénzt eltette, de a fűtési problémát nem oldotta meg. A focistákat a hidegben az elektromos fűtőtestek mentették meg, de nem sokáig: mikor az oroszok módszeresen bombázni kezdték az ukrán energetikai infrastruktúrát, tömeges áramkimaradások kezdődtek.
Később a ház tulajdonosa meghalt, a családja pedig semmit sem tudott a kazánról vagy az erre adott pénzről. Kiderült, hogy a férfinak rengeteg adóssága volt, a házat pedig végrehajtás alá vette a bank. Így a játékosok úgy döntöttek, külön lakásokat bérelnek a stadion közelében.
A vállalkozás újraindítása
Amikor a lányok visszatértek Bulgáriából, a csajkai házban megpróbálták folytatni az élelmiszer-vállalkozást. Azonban nem tudtak elég tésztafélét gyártani ahhoz, hogy a klubot fenntarthassák, ezért 2022 decemberében a Keep Going platformon adománygyűjtésbe kezdtek 350 ezer hrivnya célösszeggel, hogy felszerelést vásároljanak: egy futószalagos töltőgépet, egy tésztakeverőt és egy elektromos tésztaszaggatót.
Szilveszterkor a klub 300 ezer hrivnyát kapott a legendás ukrán focistától, Andrij Sevcsenkótól, akit lenyűgözött a mariupoli csapat története. Arra kérte őket, hogy folytassák a futballt. Az adomány és a közösségi gyűjtés eredményeként sikerült több mint félmillió hrivnyát (mintegy 4,85 millió forintot) felhalmozni. A klubnak már vannak helyiségei, így minden készen áll a műhely felállítására.
„Nem akarom, hogy olyan legyen, mint Mariupolban, amikor mindent egyedül csináltam” – mondja Jana. – „A háború rákényszerített, hogy átértékeljem a csapatmunkáról és az üzletről vallott nézeteimet és meggyőződésemet. Most egy mentorral dolgozom, és kapcsolatban vagyok más vállalkozókkal.”
Jana éppen forgalmazót vagy szupermarketláncot keres, amely értékesítené a Vlaszne Proizvodsztvo termékeit. Már van egy műhelyvezetője és egy technikusa. Jana kész magasabb fizetést adni a szakembereknek, szerinte ez hosszú távon jobb eredményeket hoz.
„Igen, a legnehezebb időkben futballisták dolgoztak a vállalkozásban. A kezdeti időszakban a zöldségek tisztításában, a darabolásban részt tudtak venni. Aztán viszont sikerült elérni, hogy profik dolgozzanak a gyártási folyamatban. A focistáknak alapvetően az a dolguk, hogy a sporttal foglalkozzanak” – vallja a klubelnök.
A csapat megújítása
Amikor Jana és Karina 2015-ben elkezdte összerakni a csapatot, öten voltak, akárcsak most. Jelenleg sokkal nehezebb újrakezdeni, mert már van tapasztalatuk, így tisztában vannak a nehézségekkel.
Janával az esőben edző játékosokat nézzük. Feléjük mutat és megszólal: „Alapvetően ez egy belső menekültekből álló csapat. Itt egy menekült Mikolajivból, egy másik szintén onnan, a kapus. Aztán itt van két menekült Herszonból. Plusz mi ketten Mariupolból. Nem sok kijevi van itt. Bár az elején ők alkották a csapat gerincét. Csak lassan kiestek.”
A Mariupol játékosai minimálbérért, 5150 hrivnyáért (nagyjából 50 000 forintért) dolgoznak. A klub emellett fizeti a lakbérüket, Jana és Karina pedig étkezést is biztosít nekik.
Jana nagyra értékeli a játékosok kemény munkáját és fegyelmezettségét. Fontos számára, hogy a lányok ne csak sportolóként legyenek erősek, hanem mentálisan is megtalálják a helyüket a csapatban. „A végsőkig kell küzdenünk – mondja Polina Poluhina –, ha mélypontra kerülünk és esetleg kiszállunk pihenni, azt is azért tesszük, hogy újra harcoljunk. Ilyenek vagyunk.”
Edzés
A Mariupol most az ukrán élvonalban játszik. A szezon a végéhez közelít, és ők a 12 csapatos bajnokság nyolcadik helyen állnak. Ez azt jelenti, hogy benn fognak maradni a legfelsőbb ligában.
A játékosok reggel tíz órakor gyűlnek össze edzésre a Temp stadionban. Esik. Karina Kulakovszka kihozza a felszerelést, aztán odamegy az egyik játékoshoz, megfogja a vállát, és halkan azt mondja: „Tudom, hogy nehéz, én magam is elfásultam lelkileg az elmúlt hat hónapban, de azért azt megértem, hogy idő kell hozzá, hogy a csapatunk olyan legyen, mint a háború előtt volt. És most az a legfontosabb, hogy a működésbe hozzuk magunkat, aztán minden más könnyebb lesz.”
A csapat számára mindennapos, hogy újságírókkal beszélgetnek. Tegnap az olasz televízió volt itt, előtte az NBC. A Mariupol játékosait meg-meghívják az országos tévécsatornák. Mindenki megígéri, hogy segít, de végül még a kész anyagot sem mindig küldik el.
Készen állunk rá, hogy elmeséljük a történetünket, de minden alkalommal, amikor felidézzük, újra átéljük az egészet. Nem is pénzt akarunk, hanem hasznos kapcsolatok láncolatát, hogy elérjük a lehetséges támogatókat, akik segítenének, viszont sajnos gyakran csak tartalom vagyunk valaki más számára. Nekik ez a nézettségről szól, amit generálunk nekik. De velünk mi lesz?
– kérdezi Jana.
A lányok a Dinamo elleni meccsre készülnek. Karina a passzpontosságra koncentrál az edzésen. „Nézem a játékot, és látom, mit nem csinálnak jól. Aztán olyan gyakorlatokat választok, amelyekkel ezeken a problémákon segíthetünk. Például nem tudunk mindig öt passzt összekötni, ezért most passz-passz-passz-passz-passz-passzot csinálunk az edzésen.”
Karina imádja az angol focit és a birkózást. Olyan edzőket követ, mint Jürgen Klopp és Pep Guardiola. Vinnicjában született, ott az utcán focizott a fiúkkal, mert a lányok nem akartak vele beszélgetni a bőrszíne miatt. Pályafutását a szülővárosában kezdte, de 2009 óta a Mariupolban játszik. A várost tekinti az otthonának.
Hétköznapok
A Lesz Kurbasz sugárút széles, itt laknak a mariupoli játékosok, Darina Kruk, Karina Tvardovszka és Darina Sztruk, egy szovjet-érában épített bérház nyolcadik emeletén.
Két szoba, három lány. Az erkélyen több pár sportcipő, a szárítókötélen edzőruhák. A lányok minden nap mosnak, néha még megszáradni sincs ideje a ruháknak. A szűkös, de világos konyhában Darina Kruk teát főz és halvát darabol. Mikolajivból származik, jelenleg harmadéves a városban a Makarov Nemzeti Hajóépítési Egyetemen.
„Én vagyok az egyetlen lány a csoportban, ráadásul sportoló is. Ösztöndíjam is van, szóval kiderült, hogy egy kicsit különc vagyok” – nevet Darja – „Most online tanulok, ami könnyű, jól össze tudom egyeztetni a focival.”
Hajókat tervez, és megmutatja a rajzokat, amiken dolgozik. Elmeséli, hogyan törte el az ujját röplabdázás közben, és hogy tizenhárom éves kora óta focizik. A szülei támogatták a hobbiját. A szülővárosában, Mikolajivban kezdte, ahol a Torpedóban játszott, majd a Krivbaszban folytatta. Ezután a Dnyipro-1-ben játszott, onnan pedig a Mariupolba került.
Az itteni légkör nagyon különbözik a Dnyiprótól. Ott, ha hibázol, rögtön hallod a hátad mögött a kuncogást. Itt szabadnak és könnyűnek érzem magam. Úgy érzem, hogy a többiek hisznek bennem.
Nem messze innen él Jana Polina Poluhinával, Alina Kajdalovszkával, Mása Anpilogovával, Ira Scserbanevával, Acsik kutyával és három macskával.
Alina 2014 óta van a csapatban Jana és Karina mellett. Korábban mindhárman együtt játszottak az Illjicsivkában. Az edzések és a háztartási teendők mellett munkája is van, már nyolcadik hónapja dolgozik futballedzőként a Master of the Ball iskolában. Az iskola 2014-ig Donyeckben volt, majd Harkivba költözött, 2022. február 24-e után pedig Kijevbe.
A gyerekek hetente háromszor edzenek. A focipálya nem messze a lakásuktól, egy hangulatos, fenyőfákkal teli parkban található. A meccsek és az edzések között Alina futballelméletet tanít a gyerekeknek. Játéksémákat és zónákat rajzol egy füzetbe, megkéri őket, hogy magyarázzák el, mi az a középpályás vagy a védő. Saját gyakorlatából hoz példákat.
Alina számára kezdetben az volt a legnehezebb, hogy megtalálja a közös nyelvet a szülőkkel. Sokuk nehezen fogadta el, hogy nő is taníthatja a gyerekeiknek a focit. Aztán az Alina által vezetett csapatok sikerei nyomán megváltozott a véleményük.
Az edzés végére odakint már este van. Alina fáradt, de még van energiája viccelődni a pálya biztonsági őrével, aki arra kéri, segítsen neki találni egy rendes feleséget. A kérdésre, hogy meddig tart még a futballkarrierje, azt válaszolja:
27 éves vagyok, már régóta kérem Janát, hogy engedjen el szülési szabadságra. Amíg nem mondja, hogy már nincs szükség a segítségemre, addig itt leszek a csapatban. Ez az ötödik szezonom, amikor így játszom.
A Dinamo elleni meccs
Vasárnap a csapat a Dinamóval játszik. Jelentős nap ez: a Mariupolnak új meze van, rajta a Vlaszne virobnictvo logójával. A gyártása pár héten belül indul.
A Dinamo a saját pályáján, a Kijev peremén található Koncsa-Zaszpában rendezi a meccset. A Mariupolnak nincsen saját busza, így mindenki úgy utazik, ahogy épp tud. Most autókra bontották a csapatot, vannak, akiket Jana hoz, másokat Karina, páran a sportklub elnökével érkeznek.
Az öltözőben Karina feltépi a vizespalackok fóliáját, és úgy helyezi el a félliteres üvegeket a földön, mintha játékosok lennének. Egyesével felemeli őket, emlékeztet, melyik játékosról van szó, és hogy kinek mi a feladata. A kapussal kezdi: „Mása, segíts a lányoknak! Ne hagyd provokálni magad! Légy higgadt és magabiztos! Neked kell a leghiggadtabban gondolkodnod. Az első félidő közepén már szétesnek, irányítanod kell őket. Alina – te vagy az összekötő kapocs a védőkkel, hogy Szvitlana és Marho többet támadhasson. A két szélső átveszi, továbbpasszolja és a beadja a labdát. A beadásokkal szokott gondunk lenni – az, hogy nincsenek.”
Ideje elhallgatni. Hagyomány, hogy minden meccs előtt harminc másodpercig teljes csendben ülnek, amelyet végül Karina éles hangja szakít meg: „Gyerünk, gyerünk, gyerünk!” Csak most áll mindenki készen a játékra.
Megszólal a kezdő sípszó. A Dinamónak sikerül gyorsan gólt szereznie. A védők kapnak egy adagot Karina fejmosásából. A Dinamo nem támad túl aktívan, de a Mariupol sem szögezi az ellenfelét a kapujához. Az első félidő végén a Dinamo másodszor is gólt lő. A szünetben az öltöző beleremeg Karina ordításába.
„Mit nevettek? Mindenki egy fejjel magasabb nálatok, vagy mi van!? Szedjétek össze magatokat! Ki kell menni és meg kell nyomni a második félidőt! Ha bénáztok, és nincs eredmény, büntetés lesz!” — dörög Karina, és kirohan az öltözőből.
A második félidő elején Marho Kiszjeljeva gólt szerez a Mariupolnak. Karina Janához fordul: „Ezt a meccs elején is csinálhatnák, nem csak az első félidő után! Nézd, így azért már más a helyzet, ugye?”
A Dinamo harmadszor is betalál. A Mariupol nem adja fel, az utolsó percekben két veszélyes szögletük is van, de a meccs így is 1-3-as vereséggel végződik számukra. A kapus, Mása Anpilohova titokban törölgeti a könnyeit, Darina Kruk pedig nyíltan sír. A többiek is feldúltak és fáradtak. Az öltözőben elkerülhetetlen a kellemetlen beszélgetés.
„Energikusan jöttetek ki a második félidőre, lőttetek egy gólt, aztán megnyugodtatok. Miért adjátok fel? Muszáj a sípszóig küzdeni. Hagytátok csak úgy kipukkadni a meccset. Újabb ostoba vereség” – zárja le Karina. Ekkor Jana veszi át a szót: „Amikor kimentek a pályára, olyan, mintha nem csapatként játszanátok, hanem mindenki a saját ambícióit kergetné. Senki sem ismeri be a hibáit. Tanuljátok meg kimondani: »Hibáztam, nem tettem eleget«.”
Jana és Karina elhagyja az öltözőt. A lányok a zuhanyzó felé veszik az irányt, majd az autókhoz indulnak. Másnap, hétfőn szabadnapot kapnak, de azért ki kell takarítaniuk.
Álmok, kötelességek, szükségletek
„Teljesítettük az erre az évre kitűzött célunkat. Megőriztük a pozíciónkat az első osztályban. Most már csak a jövő érdekel. Idén nyolcadikok vagyunk, így továbbra is a hatodik hely a célunk. De nagyobb terveim vannak, csakis arra érdemes vágyni, hogy ukrán bajnokok legyünk” – osztja meg gondolatait Jana. A csapatot a Bajnokok Ligájában szeretné látni, és azt akarja, hogy a klub struktúrája jó alapokra épüljön.
A következő évadra a Mariupol azt tervezi, hogy megállapodást köt egy élvonalbeli férficsapattal. Most már mindegyikük számára kötelező, hogy legyen egy női csapatuk is. A mariupoliak másik célja az, hogy egy ifjúsági csapatot indítsanak az másodosztályban, így biztosítva az utánpótlást a felnőttcsapat számára.
A Mariupolnak három projektet kell megvalósítania. A klub szeretne ezekhez befektetőt találni.
- Az első projekt egy üzlet az élelmiszer-vállalkozásuk számára.
- A második egy futballiskola.
- A harmadik egy járműpark.
A nagyszabású célok mellett a csapatnak szüksége van alapvető szakmai eszközökre is. Az alapok már megvannak: bóják, labdák, gumikúpok, de szükségük van gátakra, leszúrható rudakra, vitaminokra és étrendkiegészítőkre, de gyógyszerekre is.
„Magas szintű játékosokra van szükségünk” – magyarázza az edző – „a fiataloknak szükségük van valakire, akire felnézhetnek. Ha a Vlaszne Proizvodsztvo eléri azt a profitrátát, amit Jana remél, a vállalkozás a csapat költségvetésének 60–70 százalékát át tudja vállalni. A csapat fenntartására évente közel 20 millió hrivnyára van szükség.”
A mariupoli játékosok legfőbb álma egy saját busz, hogy ne kelljen minden alkalommal fuvart szervezniük, hogy egyáltalán eljussanak a meccsekre. E cél elérésében bárki segíthet azzal, ha támogatja a csapatot, amire itt van lehetőség.
Az eltelt hat hónap alatt Kijev, a város, amely olyan keményen fogadta a játékosokat, második otthonukká vált. Megszokták a hatalmas távolságokat is, amelyek a kompakt és otthonos Mariupol után végtelennek tűntek. Már csak a tengerre és egy kicsit több napra vágynak.
Azt tervezzük, hogy Kijevben építünk csapatot, hogy mindenkit emlékeztessünk a városunkra. Aztán, amikor Mariupol felszabadul, erős csapatként térünk haza. Ott fogunk Bajnokok Ligája-mérkőzéseket játszani. Lehet, hogy tíz évbe telik, de így lesz
– mondja Karina.
∗
Ez a cikk az „Ukrán írók Európáért, Európa az ukrán írókért” projekt keretében készült. A projektet a Rozstaje.art szervezte a magyar Fiatal Írók Szövetsége támogatásával, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia kormányának társfinanszírozásában, a Nemzetközi Visegrádi Alap programja, a Visegrádi Támogatások útján. Az alap küldetése, hogy előmozdítsa a fenntartható közép-európai regionális együttműködést segítő elképzeléseket. A szöveget Vonnák Diána fordította.
