A Wirecard YouTube-csatornájára 2020. május 27-én töltötték fel az utolsó videót. Ebben az egyik alkalmazott, Sara Maki arról beszél, hogy az online fizetési rendszert fejlesztő cég mennyire innovatív, Maki részlege pedig – a laboratórium – azt próbálja kitalálni, hogy milyenek lesznek az internetes pénzügyi tranzakciók tíz év múlva, hogy ehhez mérten tökéletesítik a szolgáltatásaikat.
A Wirecardban azt szeretem, hogy a vállalat nagyon jövőorientált. (…) Munkavállalóként itt határtalanok a lehetőségek, mert a jövő annyira nyitott.
Ironikus módon Maki állításai nem állták ki az idő próbáját. Néhány héttel később, június 18-án a cég közleményt adott ki, hogy közel kétmilliárd euró hiányzik a cég számlájáról, az egykori ügyvezető igazgató ellen pedig nemzetközi körözést adtak ki. A Wirecard – amelyre egykor a PayPal európai konkurenciájaként tekintettek – Németország eddigi legnagyobb pénzügyi csalásának főszereplője lett.
A Wirecard bukását a Netflix egyik, a magyar nézők számára is elérhető dokusorozata mutatta be, most pedig a New Yorker foglalta össze az eseményeket egy hosszú riportban, ám az ügy kirobbantása a tényfeltáró riportokban kevésbé járatos, de prominens pénzügyi lap, a Financial Times érdeme. Az FT újságírója, Dan McCrum volt ugyanis az, aki előbb apróbb információk, majd egy hatalmas kiszivárogtatás segítségével feltárta a csalást, miközben nem csak őt, de a családját is megfenyegették.
Az Alpok Steve Jobsa
A Wirecardot 2000-ben alapították Bajorországban, München mellett, és ebben az évben csatlakozott a céghez az osztrák állampolgárságú, akkor mindössze húszéves Jan Marsalek (Maršálek) is. A cég profilja az internetes fizetés volt, a tehetséges hekkernek tartott Marsalek feladata pedig az volt, hogy építse újra a tranzakciók feldolgozását végző szoftvert. Az első évben pont az mentette meg a kirúgástól, hogy a cégen belül ennyire nélkülözhetetlen feladatot látott el: egy véletlen folytán ugyanis a Wirecard teljes internetes forgalmát a saját számítógépén keresztül vezette át a szerverek helyett, amivel veszélybe sodorta az infóáramlás biztonságát is. Viszont, mivel a projektje túl fontos volt és túlságosan előrehaladott állapotban volt, Marsalek maradhatott a helyén.
Nagyjából ebben az időszakban Paul Bauer-Schlichtegroll német üzletember megkereste a Wirecardot azzal a céllal, hogy felvásárolja. Schlichtegrollt az internetes fizetési eszközök érdekelték, elsősorban azok, amelyeket a pornóoldalakon is lehet majd használni. A cég előbb visszautasította az ajánlatot, majd, amikor egy betörés miatt fizetésképtelenné vált, igent mondott Schlichtegrollnak, aki félmillió eurót fizetett érte. A New Yorker megjegyzi,
A cég új vezérigazgatója egy másik osztrák lett, akinek a személyisége azonban teljesen más, mint Marsaleké. Markus Braunt kissé esetlennek írta le a New Yorker, akiből hiányzott Marsalek karizmatikussága és kedvessége, de aki egyfajta csendes látnok benyomását keltette, és akit a tech-konferenciákon „az Alpok Steve Jobsának” neveztek, utalva az Apple alapítójára. Braun volt az, akinek az irányítása alatt a Wirecard kiterjesztette a szolgáltatásait az online szerencsejátékok világára, és olyan országokban, ahol erre szükség volt, közvetítők beiktatásával kerülte meg a szabályozást. Ennek köszönhetően, ha az egyik közvetítő el is veszítette a saját engedélyét, a Wirecard érintetlen maradt.
foglalta össze a New Yorker. 2004-ben Bauer-Schlichtegroll felvásárolt egy küszködő telefonos céget, ennek segítségével sikerült anélkül bejuttatnia a Wirecardot a tőzsdére, hogy szigorú ellenőrzésnek kellett volna alávetni a céget. A tőzsdére való belépés tőkeemelést is jelentett, ennek köszönhetően pedig egy kisebb német bankot is sikerült megvásárolni, amivel egyúttal össze tudták kötni az „online és offline pénzt”. 2006-ban azonban olyasmi történt az USA-ban, amely súlyos veszélyt jelentett a Wirecard működésére: betiltották az internetes fogadásokat. A legtöbb fizetési szolgáltató letiltotta az amerikai ügyfeleit a szerencsejátékokról, a Wirecard azonban talált egy kiskaput, amely az „ügyességi játékokat” engedélyezte, amelybe elméletileg beletartozott a póker is. Ez sem jelentett azonban hosszú távú megoldást, és kezdtek elmaradozni az ügyfelek, majd Bauer-Schlichtegroll is eladta a részesedését.
Az első gyanús jelek
2010-ben, az akkor mindössze 29 éves Marsaleket nevezték ki ügyvezető igazgatónak, aki a táplálék-kiegészítők szabályozatlan piacán keresett új ügyfeleket. Ahogy azt később a Financial Times blogjában Dan McCrum összefoglalta, a módszer az volt, hogy „kockázatmentes” ingyenes időszakot kínálnak a vásárlóknak, és így megszerzik a bankkártyaadataikat, miközben olyan, az apróbetűs részben elrejtett plusz költségeket terhelnek a vásárlókra, amelyektől szinte lehetetlen lesz megszabadulni. A Wirecard eleinte megpróbálta ezt a trükköt elrejteni a Visa elől, ám végül nem sikerült, és mintegy 20 millió dolláros büntetést kellett fizetnie a cégnek, erről viszont nem értesítették a részvényeseket.
Az egyik befektető azonban észrevette, hogy valami nem stimmel: Tobias Bosler megkérte az egyik ismerősét, hogy utaljon át pénzt az egyik olyan pókeroldalra, amely kapcsolatban áll a Wirecarddal. A pénz ugyan megérkezett, ám a havi számlakivonaton egy francia internetes mobiltelefon-áruház neve szerepelt. 2010-ben az Egyesült Államok kormánya pénzmosással vádolt meg egy Floridában élő német férfit, aki kapcsolatban állt a Wirecarddal. A vád szerint a cég legalább 1,5 milliárd dollárnyi, online szerencsejátékból származó bevételt mosott tisztára úgy, hogy máshová könyvelték a pénzt. A Wirecard részvényei harminc százalékot zuhantak, a cég pedig úgy döntött, hogy inkább az ázsiai piac felé terjeszkedik tovább.
A Financial Times újságírójának, Dan McCrumnak ez a furcsa terjeszkedés szúrt szemet 2014-ben, a Wirecard ugyanis olyan ázsiai cégeket vásárolt fel, amelyekről senki sem hallott. McCrum egyik ismerőse arra gyanakodott, hogy a Wirecard hazudik a nyilvánosságnak: azt állítja, hogy hatalmas profittal dolgozik, ezzel pedig felnyomja a részvényei árát. Mivel az évvégi auditálás az első dolog, amit megnéznek, vagyis hogy áll a cég pénzügyi egyenlege, márpedig ahhoz, hogy az rendben legyen, a kamupénzt el kell költeni kamufelvásárlásokra, jelen esetben valós tevékenységet nem végző ázsiai fedőcégekre. McCrum el is utazott Bahreinbe, hogy megkeresse az egyik ilyen céget, és megállapíthatta, hogy a négymillió eurós megbízási szerződés mögött nincs valós tevékenység.
Orosz kapcsolatok
Az első cikksorozatot 2015 tavaszán jelentették meg a Wirecardról, ám még a pénzügyekben jártas újságírók is csak nagyon nehezen tudták elmagyarázni az olvasóknak, hogyan is moshatja a pénzt a cég. 2016-ban aztán short eladók egy csoportja kiadta az úgynevezett Zatarra-jelentést, amelyben a Wirecard által feltételezetten elkövetett bűncselekményekről írtak, ebben azonban már olyan összeesküvés-elméletek is szerepeltek, amelyek az egészet hiteltelenítették. A short eladók azok, akik a részvények árának változásán profitálnak: kölcsönveszik a részvényeket, eladják azokat az aktuális piaci áron, lehetőség szerint alacsonyabb áron visszaveszik azokat, ezután visszaadják a részvényt a brókercégnek, és ha profit keletkezett, azt zsebre teszik.
A Wirecardnak nem tetszett, hogy szimatolnak utána: a következő hónapokban több mint 400 ezer eurót költöttek arra, hogy a Zatarra-jelentés készítői után nyomozzanak, de megcélozták Dan McCrumot is, Tobias Boslerre pedig már 2008-ban verőlegényeket küldtek. Marsalek azonban ennél finomabb módszerekkel is próbálkozott: meghívta ebédre McCrum szerkesztőjét, Paul Murphyt, és próbálta kitalálni, hogy megvásárolható-e az újságíró. Az egyik találkozójukon Murphy megígérte, hogy nem írnak több cikket a Wirecardról, a valóságban azonban nyomoztak tovább.
A szerkesztő figyelmét különösen az keltette fel, hogy Marsaleknek milyen sok orosz – állami – kapcsolata van, miközben a Wirecard nincs jelen az orosz piacon. Marsalek müncheni, az orosz nagykövetséggel szomszédos házában rendszeresen látott vendégül orosz állampolgárokat, az irodájában pedig orosz mintájú csecsebecséket tartott. Marsalek gyakran utazott Oroszországba, néha csak pár órát töltött ott, de a Bellingcat oknyomozó portál információi szerint Marsalek utazásait figyelte az orosz titkosszolgálat, az FSZB is, az aktája pedig közel 600 oldalas volt.
A Wirecardnak azért volt egy, meglehetősen érdekes orosz üzleti kapcsolata: az R.S.B.-csoport nevű zsoldoshadsereg, amely 2016-ban érkezett meg Líbiába, hogy egy ottani cementgyárat megtisztítson az ott elhelyezett robbanószerektől, de egy szakértői vélemény szerint hírszerzési tevékenységet is végzett, hogy előkészítse a terepet az olyan nagypályásoknak, mint a Wagner-csoport.
Az orosz titkosszolgálat nyugati tevékenységére ekkoriban igen sok fény vetült, ugyanis tucatnyi orosz állampolgár és üzletember halt meg furcsa körülmények között, Nagy-Britannia pedig kiutasított két tucat orosz diplomatát, akikről azt gyanította, hogy kémek. Ekkoriban, 2018 tavaszán mérgezték meg Salisbury városában Szergej Szkripal volt orosz titkosszolgát és a lányát a novicsok nevű idegméreggel. Az év tavaszán Murphy Münchenben együtt ebédelt Marsalekkel, aki átnyújtott neki egy köteg iratot, amely a mérgezéssel kapcsolatos hivatalos orosz álláspontot részletezte. Murphy megkérdezte Marsalektől, hogy honnan van az akta, aki csak annyit mondott, hogy „barátoktól”.
A Wirecard piaci értékét 2018 nyarán 28 milliárd dollárra becsülték, a cég abban az évben kiszorította a német tőzsde, a Dax 30 legfontosabb szereplője közül a Commerzbankot. Markus Braun 150 millió eurós személyi kölcsönt vett fel a Wirecard-részvényei terhére, és arról beszélt a különböző konferenciákon, hogy a cég zsenialitása abban rejlik, ahogy a mesterséges intelligenciát használja. A valóságban azonban nem volt semmilyen mesterséges intelligencia: a wirecardos számlákat táblázatokban vezették, és kézzel vitték be az adatokat. Bankfiókok nélküli bankként irodai széfekben tárolták a készpénzt, és sokszor a több százezer eurós összegeket szatyrokban vitték el az ügyfeleknek.
A bosszúálló jogász
McCrum nem feledkezett el a sztoriról, ám az áttöréshez szüksége volt valami pluszra. Ebben egy szingapúri jogász, Pav Gill, pontosabban az ő édesanyja volt a segítségére, aki megkereste a McCrumot, miután a fia felmondott a Wirecard helyi irodájában. Gillnek nem sokkal korábban a tudomására jutott, hogy a pénzügyi osztály vezetője súlyos bűncselekmények elkövetésére biztatta a beosztottjait, például arra, hogy a pénzt mozgassák egyik országból a másikba, hogy úgy tűnjön, az egymástól független számlákon megvan a fedezet. Gill értesítette a feletteseit Münchenben, de nem történt semmi, sőt, néhány hónap múlva azt mondták neki, ha nem mond fel, akkor kirúgják. Gill távozott a cégtől, de magával vitt 70 gigabájtnyi belső levelezést, amit több százezer emailt és naptárbejegyzést jelentett. McCrum Szingapúrba repült, ahol lemásolta az adatokat, majd a következő hat hetet azzal töltötte az FT londoni irodájának egyik ablaktalan helyiségében, hogy átfésülje a fájlokat és megtalálja a csalást bizonyító információkat.
A Wirecard ázsiai tevékenységéről szóló első cikk 2019. január 30-án jelent meg, majd két nappal később a következő. A riportok néhány nap alatt 8 milliárd euróval csökkentették a cég értékét, ám
Ugyanaznap a német ügyészség nyomozást indított, de ők sem a Wirecardot célozták meg, hanem a cikkeket lehozó Financial Timest. Néhány nappal korábban Jan Marsalek találkozott Hilde Bäumler-Hösl müncheni főügyésszel, és azt állította, hogy az FT short eladókkal szövetkezett a Wirecard kárára. Három nappal később Bäumler-Hösl egy sajtótájékoztatón azt állította, információjuk van arról, hogy a Wirecard ellen short támadás készül, és egy csomó pénz megy arra, hogy a sajtót befolyásolják. A Wirecard politikai beágyazottsága olyan nagy volt, hogy Angela Merkel akkori német kancellár személyesen lobbizott azért, hogy a cég beléphessen a kínai piacra.
McCrum közben kiderítette, hogy a Wirecard globális bevételeinek fele három ügyféltől származott, ebből az egyik egy Fülöp-szigeteki PayEasy volt. McCrum egy helyi újságírót kért meg arra, hogy menjen el a PayEasy székhelyére, ám irodaház helyett egy buszos vállalkozást talált, míg egy másik partner, a ConePay levelei egy távoli falu házába érkeztek egy olyan családhoz, akik sosem hallottak sem a ConePay-ről, sem a Wirecardról.
Március 28-án újabb cikk jelent meg az FT blogján, két hétre rá pedig a BaFin bűnügyi feljelentést tett az újság ellen piaci befolyásolás gyanújával. A piaci szereplők ezt erős jelnek tekintették – mutat rá a New Yorker –, és a japán SoftBank 1 millió dollárt fektetett be a Wirecardba. A befektetőket azért nem hagyta nyugodni az újságcikk, ezért kértek egy listát a Wirecard legnagyobb ázsiai ügyfeleiről, amelyet Marsalek meghamisított.
Az utolsó támadás
A következő hónapok azzal teltek, hogy míg az újságírók sorra publikálták a Wirecardra nézve terhelő cikkeket, a cég az újságírók és az informátoraik után nyomozott, majd a hatóságoknál is feljelentették őket bennfentes kereskedelem miatt. A Wirecard ekkor már a líbiai hírszerzés egykori főnökét is mozgósította, aki befektetett a cégbe. McCrum és Murphy, akiket a szerkesztőség felkérése egy külső ügyvédi iroda is átvilágított, 2019 októberére időzítette az utolsó cikket, egy egyértelműen megírt, kézzelfogható bizonyítékokat tartalmazó írást, amelyhez mellékelték az állításokat alátámasztó táblázatokat és emaileket is.
Ez azonban hat hónapig tartott, és ez idő alatt Braun arról győzködte a tőzsdei elemzőket, hogy a vizsgálat megnyugtatóan fog végződni. A könyvvizsgálók két, a Fülöp-szigetekre bejegyzett bankszámlára koncentráltak, amelyeken papíron kétmilliárd eurót tároltak. Az auditorok a koronavírus-járvány miatt nem tudtak odautazni, ezért a beszámolók szerint a Wirecard színészeket bérelt fel, hogy eljátsszák bankárokat. Amikor azonban az auditorok arra kérték a Wirecardot, hogy utaljon át 400 millió eurót az egyik Fülöp-szigeteki számláról az egyik német számlájára, és ezt nem tudták végrehajtani, a könyvvizsgálók felvették a kapcsolatot a Fülöp-szigeteki bankokkal, és kiderült, hogy a német cégnek nincs ott számlája. Néhány nappal később Braun kénytelen volt bejelenteni az auditálás eredményét: kétmilliárd euró hiányzott a Wirecard számláiról.
Markus Braunt Münchenben letartóztatták és csalással vádolták meg, az ellene folyó per jelenleg is zajlik. Braun idén februárban a bíróságon tagadta a bűnösségét, és azt állította, hogy ő is csak egy áldozat. Marsaleket, akit 2020 tavaszán felfüggesztettek az ügyvezetői igazgatói pozíciójából, a bejelentés napján, június 18-án kényszerszabadságra küldték. A férfi az irodából távozva kijelentette, elutazik Manilába és előkeríti a pénzt.
Aznap este azonban ehelyett egy volt osztrák titkosügynökkel, Martin Weiss-szel találkozott egy müncheni pizzázóban. Weiss felhívta az egyik osztrák szélsőjobboldali parlamenti képviselőt, és megkérte, szerezzen Marsalek számára egy magánrepülőt, amellyel elutazhat. A hírek szerint másnap egy másik korábbi osztrák kém az alsó-ausztriai Bad Vöslauba vitte autóval Marsaleket. Az üzletember nem sokkal este 8 előtt 8000 eurót nyújtott át készpénzben a pilótáknak, amelyről nem kért számlát, majd mindössze egyetlen csomaggal felszállt a gépre.
Hol van Marsalek?
A hivatalos adatok szerint június 23-án megérkezett a Fülöp-szigetekre, de a Marsalek után nyomozó újságírók szerint az adatokat meghamisították. A férfi legalább nyolc útlevéllel rendelkezik, beleértve a karib-szigeteki Grenada diplomata útlevelét – mindezt úgy, hogy az osztrákoknak csak elvétve engedélyezik a kettős állampolgárságot.
A Bad Vöslauban történtek óta Marsalek nem használta a valódi nevét, azonban a bizonyítékok arra utalnak, hogy a férfi Ausztriából Fehéroroszország fővárosába, Minszkbe repült, majd onnan – az orosz titkosszolgálat által biztosított hamis útlevél segítségével – Moszkvába utazott. 2020 júliusában Németország kérte az oroszoktól Marsalek kiadatását, ők azonban azt válaszolták, hogy nincs tudomásuk arról, hogy a férfi Oroszországban tartózkodna. A Süddeutsche Zeitung 2022 júliusában azonban közzétett egy képet egy útlevélről, amelyet German Bazsenov névre állítottak ki, a képen pedig a szakállas Jan Marsalek látható. A lapot megkereső orosz forrás szerint Marsaleknek van egy másik orosz útlevele is, azt azonban még az ottani hatóságok előtt is titokban tartják.
Bazsenov útlevelében a születési dátum (1978. február 17.) megegyezik azzal a dátummal, amely a Marsalek Minszkbe meneküléséhez használt útlevélben szerepelt, holott a férfi 1980 márciusában született. Ráadásul már akkor sem a valódi nevét használta, hanem Maks Mauerként szerepelt az iratban. Az amerikai hatóságok jelentése szerint Marsalek maga is kapott titkosszolgálati kiképzést az oroszoktól, jelentett is nekik, cserébe arra az esetre, hogyha el kell tűnnie, segítséget ígértek neki. A Süddeutsche Zeitung által közzétett adatok szerint Marsalek gyakran látogatja az egyik moszkvai luxuséttermet, az autóját pedig az FSZB tagjai kísérik egy terepjáróval.
Marsaleknek azonban nem csak az orosz kémekhez voltak kapcsolatai, hanem a német hírszerzéshez is: 2013-ban ugyanis a Wirecard a Német Szövetségi Bűnügyi Rendőrség számára hamis névvel ellátott bankkártyákat bocsátott ki, hogy azokat a rendőrségi nyomozások során használhassák, de Wirecard-hitelkártyákat használt a német külföldi hírszerző szolgálat, a BND is. Vagyis Marsalek az ügynökségek működési kiadásaiba is beleláthatott.
Azért azonban, hogy egy, az oroszokkal összedolgozó férfi végrehajthatta Németország történetének legnagyobb pénzügyi csalását, senki sem akarja vállalni a felelősséget. 2021-ben a BaFin pénzügyi felügyeleti szervet felügyelő pénzügyminiszter egy parlamenti bizottság előtt kijelentette, hogy nincs közvetlen felelőssége abban, ami történt. A tárcavezető akkor Angela Merkel későbbi utóda, a jelenlegi kancellár, Olaf Scholz volt.
