Az ukrán-orosz háború kitörése óta számtalan cikk jelent meg arról, hogy Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár viszonya feszültté vált. Kijev támogatásától kezdve az energiaválságra és a meglóduló inflációra adott nemzetállami válaszokon át a 200 milliárd eurós német gazdaságmentő csomagig több kérdésben is vitatkozott az EU két meghatározó állama. Tavaly előfordult, hogy még a közös sajtótájékoztató is elmaradt egy találkozójuk után, éppen a 200 milliárd eurós „inflációellenes” csomag miatt, melyről Berlin nem tájékoztatta előzetesen Párizst. Ez az uniós versenyjogi szabályozást, az egységes piacon való esélyegyenlőség elvét is sértheti, ennyi pénzt ugyanis aligha tudna egyetlen más ország szánni arra, hogy az energiaárak általános emelkedését ellensúlyozza.
Az energiaválság súlyosan érinti Franciaországot is: az ország külkereskedelmi hiánya majdnem megduplázódott tavaly. És akkor még nem beszéltünk az országos sztrájkokat és tüntetéseket kiváltó nyugdíjreform-tervezetről, melynek elfogadása erősen kétséges a mostani belpolitikai helyzetben.
A gazdasági nehézségek közepette a német-francia ellentéteket persze az is fokozhatta, hogy Európa két vezető személyisége nagyon különbözik egymástól – Macron jobb kommunikátor, viszont sértődékenyebb Scholznál, ő mondta le a tavalyi sajtótájékoztatót is, hiába vonult fel a kancellár egy egész médiacsapattal. Ám ha alaposabban áttekintjük az elmúlt évek német-francia vitáit, kiderül, hogy már a brexit idején összeütközött Berlin és Párizs, pedig akkor még Angela Merkel volt a kancellár. Egyes taktikai lépéseket már akkor sem egyeztettek egymással az EU két vezető államának tisztségviselői.
Merkel öröksége is egyre jobban elhomályosodik, illetve inkább sötétedik: országa az ő kormányzása alatt vészesen kiszolgáltatta magát az orosz gázszállításoknak, amit ma már sokan bírálnak. Még Merkel egykori bizalmasa, az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen is kimondta: nem térhetnek vissza az orosz függéshez. Mára Németország próbálja is függetleníteni magát az orosz fosszilis energiahordozóktól. Scholz a szélenergia fokozott kihasználását ígéri például, az ország területének 2 százalékát jelölné ki 2030-ig szélturbina-parkok számára, és naponta 4-5 turbina építéséről beszélt.
Eközben a „középről” kormányzó, személyes hatalmát építgető Macront ugyan időközben újraválasztották elnökként, de pártja már nem olyan erős a parlamentben, mint az előző elnöki ciklusában. Sőt a szövetségesei között új potenciális kihívója is akadt: népszerű gazdasági minisztere, a díjnyertes könyvszerzőként is ismert Bruno Le Maire veszélyes ellenfél lehet számára egy következő elnökválasztáson a Politico szerint. Másodszori elnökké választása óta megerősödött a szélsőjobb, miközben a szélsőbal is feljövőben van, így Macron kettős szorításban próbálja például a népszerűtlen nyugdíjreformját átvinni a parlamenten.
A németek és franciák ugyan számos pontban vitáznak egymással, és sok a belpolitikai konfliktus is náluk, de ha igazán szükség van rá, akkor képesek egymással megegyezni. Nem véletlen, hogy a két ország szinte azonos időpontban vetette fel a tankszállítás ügyét Ukrajnának 2023 elején. A németek hosszas hezitálás után döntöttek arról, hogy páncélosokat küldenek a háborúba.
Berlin és Párizs képes volt a legfontosabb energiapolitikai kérdésekben is megegyezni. Így például a franciák gázt ígértek télre Németországnak, mire az cserében áramot ajánlott fel szükség esetére. Távolabbi együttműködési projektek is körvonalazódtak ráadásul idén januárban. Így Németország csatlakozhat a portugál-spanyol-francia hidrogénvezetékhez, amely 2030-ra lenne működőképes. Ezáltal megújuló forrásokkal előállított hidrogén válthatná fel a földgázt. Sőt február 7-én a német és a francia gazdasági miniszter együtt lobbizott „Európáért” Amerikában: ugyan nem sok eredményről számolhattak be, de az biztos, hogy tiltakoztak az Inflation Reduction Act (IRA) nevű törvény ellen, amivel az USA az energiaválságot akarja enyhíteni, és környezetvédelmi szempontok alapján alakítaná át iparát. Mindez hatalmas állami támogatásokat és adócsökkentéseket jelentene az amerikai cégeknek.
Ezzel Európa nem tud igazán versengeni – vagyis a németek éppen azt élhetik át, amit 200 milliárdos saját gazdaságmentő programjuk meghirdetésekor szomszédaik tapasztalhattak. A német közszolgálati tévé, a ZDF szerint állítólag az amerikaiak csak kisebb engedményeket tehetnek, így a flottában eladott német elektromos autók kaphatnak esetleg kedvezményeket a tengerentúlon. Ezért fennáll a veszélye egy transzatlanti kereskedelmi háborúnak is a két kontinens között. Joe Biden elnök ugyanis az alacsony szintű munkanélküliség fenntartásában és az infláció mérséklésében, az új munkahelyek teremtésében is kulcsszerepet szán az IRA-nak és más hasonló intézkedéseknek.
Előzőleg a Párizsban tartott január 23-ai német-francia csúcs nemcsak konkrét intézkedésekről, hanem szimbolikus gesztusokról is szólt. Ekkor ugyanis Scholz nagy létszámú német parlamenti küldöttség élén látogatott el Franciaországba, hogy a tavalyi diplomáciai gikszereket kijavítsák. A franciák nem is tudtak hirtelen annyi honatyát elővarázsolni, mint amennyi német részt vett a közös rendezvényeken, például a Sorbonne dísztermében tartott központi ünnepségen. Itt a két ország együttműködését megalapozó Élysée-egyezmény aláírásának 60. évfordulóját ünnepelték, és a patetikus beszédeknek inkább az lehetett a céljuk, hogy elfedjék a nézetkülönbségeket. A Sorbonne-on tartott rendezvénynek és az előzőleg Scholz és Macron által közösen kiadott kommünikének ugyanaz az üzenete: erősíteni kell a német-francia együttműködést, és meg kell teremteni az európai szuverenitást.
Januárban 20-án, a közös ünneplés előtt pár nappal, Scholz és Macron közös nyilatkozatot is tett, amelyben leszögezték legfőbb stratégiai céljaikat. Az EU erősítéséről és „autonómabbá” válásáról van szó. Ennek kapcsán Macron és Scholz beszél az európai szuverenitásról, beleértve az európai védelmi képességek fokozását. Ennek gyakorlati lépései is vannak: közös francia-német tankfejlesztést terveznek, közös katonai egységeket küldenek például Romániába, a NATO keleti szárnyának megerősítésére. (Igaz, új rakétarendszereket a németek kelet-közép-európai országokkal közösen fejlesztenek. Hasonló céllal a franciák viszont az olaszokkal fogtak össze.) Az európai szuverenitás másik stratégiai iránya a klímaváltozás elleni küzdelem, a klímasemlegesség elérése, a fosszilis energiahordozók szerepének visszaszorítása az európai energiamixben.
Mindeközben jogállamisági vita folyik Brüsszel és a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó Orbán-kormány, illetve a jobboldali populista lengyel kabinet között. Jogállamisági kérdésekben a lengyel és a magyar álláspont annyira messze van a brüsszelitől, hogy jogelméleti megoldást szinte nem is lehet találni a nézeteltérésekre, mert nem azonos értékrendet fogadnak el a vitatkozó felek.
Éppen ezért politikai megoldásnak kellene születnie, ami az európai szuverenitást össze tudná egyeztetni a nemzetállami szuverenitási követelésekkel. Ezt vizsgálja a volt francia nagykövet, Maxime Lefebvre az európai összefogást támogató tanulmányában. Lefebvre szerint az illiberális nézetek állnak a többi között szemben az EU erősítését célzó német és francia elképzelésekkel, és Orbán Viktort is említi ezek kapcsán. Ráadásul Ukrajna ügyében Magyarországot egyedüliként nevezi az EU-ban az oroszok támogatójának. A volt nagykövet az EU-t egyáltalán nem kezeli egységesen e tekintetben: a balti államokat, Svédországot és Lengyelországot sorolja a Kijevet erőteljesen támogatók táborába, míg a „realista csoportot” Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és mások alkotják szerinte. Lefebvre az illiberális törekvéseket tekintve Orbán Viktort a lengyel Jaroslaw Kaczynski Jog és Igazságosság nevű pártjával, Marine Le Pen tömörülésével és más radikális jobboldali erőkkel együtt említi, az illiberális kihívás címszó alatt.
A Párizs-Berlin tengelyt ismét egy keleti kihívás erősítheti meg, mint annyiszor korábban – ezt már a Le Monde elemzője állítja. Yves Bertoncini felidézi, hogy Georges Pompidou francia elnök azért engedte be a Közös Piacba a hetvenes években az Egyesült Királyságot, hogy ellensúlyozza Willy Brandt nyugatnémet kancellár Ostpolitikját, azaz keleti nyitását Lengyelország és a Szovjetunió felé. Francois Mitterand elnök pedig az EU megteremtésével és az euró bevezetésével kompenzálta az egységes Németország létrejöttét a kelet-közép-európai rendszerváltások idején.
Most pedig a nemzeti szuverenitást különféle formában hangoztató keleti felfogásokkal szemben kell majd ismét megerősíteni az európai összetartozást, vagyis a „szuverenitást”. Ez utóbbi kifejezést nem véletlenül kezdte 2017-től használni Macron. Természetesen a keleti nemzeti szuverenisták jelentősen különböznek egymástól is, tehetjük hozzá, részben épp Ukrajna miatt, és ez a Visegrádi Négyek között is sokszor áthidalhatatlan ellentéteket kreál. És éppen ez az, amit a német-francia „európai szuverenista tengely” kihasználhat. Nem véletlen, hogy a német hadügyminiszter Kijevből hazafelé Varsóba „ugrott be” február elején (és nem Budapestre jött).
Az sem lehet véletlen, hogy a volt varsói német nagykövet, Rolf Nikel is a német-lengyel együttműködés esélyeit hangsúlyozza. Nikel, aki jelenleg a német külkapcsolatokkal foglalkozó tanács alelnöke is, többek között a rendkívüli ütemben fejlődő német-lengyel gazdasági kapcsolatokat is kiemeli, amikor a két ország közötti együttműködést dicséri. A nyugati sajtóban ezért is inkább azt elemzik a szakértők, hogy meg kell teremteni Európa energiabiztonságát és katonai szuverenitását, ami nem sértené, hanem inkább erősítené, kiegészítené a tagállamok jogi értelemben vett (azaz tényleges) szuverenitását. Ez lehet az alapja a német-lengyel vagy a német-francia együttműködésnek is.
Így tehát Európa energiaellátási és védelmi képességeinek erősítését jelképezné az „európai szuverenitás”. Talán nem véletlen az sem, hogy az európai főáramlattól egyre inkább eltérő Budapest is észbe kapott, és Gulyás Gergely friss nyilatkozatában, amit a már említett szlovákiai magyar sajtóterméknek, a Ma7-nek adott, azt mondta: Magyarország nem ellenezné egy közös európai hadsereg felállítását, feltéve, hogy az nem szünteti meg a nemzeti hadseregeket. Sőt Gulyás utalt arra, hogy ezt az ötletet 2012-ben Orbán Viktor is felvetette már.
