A faluban felüvölt a légoltalmi sziréna.
Végigfolyik a víztől feldagadt házak falain, a hangját visszaverik a repeszektől szaggatott bádogkerítések. Állunk a kocsi mellett, az ukrán katonák arca sem rezdül. Cigarettáznak a fagyos reggelben, a szemük, mint a törött üveg. A Dnyeper túlpartjáról hallani, ahogyan kirepül a csövekből a halál.
Vup-vup-vup.
Tompa hang ez, de ha egyszer hallottad, sosem téveszted össze többé semmivel.
– Nem ide lőnek – mondja az őrmester, a világ összes nyugalmával a hangjában. Tompa dörgés valahol a távolban a becsapódások zaja.
Az ukrán haderő előretolt helyőrsége egy parasztház. Lerobbant Lada Nivák állnak az udvaron, ahol valamikor a csirkéket tartották. Az épületben meleg, cigaretták és emberek szaga. A falnak támasztva lőszeres ládák.
Kávét iszunk, az őrmester közben magyaráz.
– Ez egy VOG-30-as gránát – mondja. – Eredetileg az AGS-30 automata gránátvetőbe való, de kis módosítással rá lehet tenni a drónra.
Mutatja a műanyag szárnyakat, a fröccsöntött kioldószerkezetet.
– Tudsz gránátot dobni a drónnal?
– Igen. Kértem bele ilyen funkciót.
– És hatásos?
– Haltak már bele páran.
Másnap van az orosz megszállás évfordulója. Mindenki tudja, hogy mit jelent ez.
– Szomorítani fognak minket – mondja az őrmester. A feszültséget érezni lehet a katonákon. – Gyakorlatilag bármikor idebaszhatnak.
Kihordjuk a holmikat a terepjáróba, és indulunk.
– Tudod mit kell csinálnod, ha elkezdenek lőni?
– A földre baszom magam és imádkozom.
– Igen.
– Mást kellene tudnom?
– Nem, mi is ezzel dolgozunk.
Kísértetfalun hajtunk keresztül, ahogyan közeledünk a Dnyeper partjához. Megrogyott házak és a betonból kiálló repeszdarabok. Valamikor a háború előtt a halászatból éltek az emberek a környéken. Már nem. Tűzparancs van bármire, ami úszik a vízen.
– Aki el tudott menni, már elment – mondja az őrmester.
Lassan kiürülnek a falvak és a városok a front mellett.
– Láttam embereket azért. Még egy babakocsis nőt is.
Ez egy szegény vidék. Nem mindenki tud elmenni. Nincs hová, vagy nincs rá pénz. A szegények maradnak.
– A rakétázásban.
– Igen.
Hallgatunk, bámulom a tar fákat, a mezőn felrepülő fácánokat. Mínusz hat fok van, látszik a leheletünk a levegőben. A halottakról beszélgetünk. Ez a fronton technikai kérdés.
– Herszon felszabadítása után látnod kellett volna, mi volt itt. Az út két oldalára húzták ki a hullákat, hogy ne zavarják a közlekedést. A mezők tele voltak velük.
– Nem temette el őket senki?
– Amíg volt rá kapacitásunk, összegyűjtöttük az összes halottat, és hűtőházakban vagy hűtött vagonokban tároltuk őket. Sajnos hamar megteltek.
– Az oroszok nem jelentkeztek a sajátjaikért.
Nem. Nekik mobil krematóriumaik vannak, nagyüzemben égetik el az elesetteket meg a halott civileket. Ha nincs test, ugye, nincs halott sem. Ez jót tesz a statisztikának. Amikor már nem volt hová tenni a halottakat, üzentünk a burjátoknak, hogy jöjjenek értük. De nem jöttek.
– Miért?
– Gondolom, féltek, hogy lőni fogunk.
– Mit csináltatok?
– Beszórtuk őket földdel, vagy meszet öntöttünk rájuk.
– Miért?
– Egy hullával nincs semmi baj, amíg hideg van. De ha rásüt a nap, szaga lesz. És jönnek a betegségek meg minden.
– Elviselhetetlen lehet egész nap állni a hullaszagban.
– Meg lehet szokni.
Letérünk a betonútról, és a mező szélén megyünk a terepjáróval. A fagyott görönygyök csikorogva törnek a kocsi kerekei alatt. Jobbra drótra akasztott fehér tábla az erdősáv előtt, rajta a felirat:
Aknák.
Az őrmester hevesen szitkozódik, ahogyan a kocsi beakad. A fagy és a négykerék-meghajtás azonban nekünk dolgozik. Leérünk a partra.
– Ahhoz, hogy a ruszkik be tudják venni Zaporizzsját, el kell foglalniuk ezt a partszakaszt. Enélkül esélyük sincs. Ehhez partra kell szállniuk. Mi azért vagyunk itt, hogy ezt mindenáron megakadályozzuk.
– És menni fog?
– Igen.
– Miért vagy ebben ennyire biztos?
Mert mi valamiért harcolunk. Ők meg nem.
– Mikor aludtál utoljára?
– Nem tudom.
– Tényleg nem kaptátok meg a harci pénzt?
– Tényleg.
– Kijevben a politikusok maguknak megszavazták a fizetésemelést.
– Meg a kurva anyjukat. Ez mondjuk nem változtat semmin. Mi nem a politikusok miatt állunk itt a mínuszban.
– Hanem?
– Hogy ne vigyék el a kölyköket a Szibériába, erőszakolják meg a nőket, hogy ne vegyenek el mindent. Ezért, baszd meg. Meg hogy menjenek már innen a faszba tényleg, senki sem hívta ide őket.
Hallgatunk.
Homokos, szomorú, vizes partszakasz az aktív front. A hideg kék ég és a hideg kék Dnyeper között 50 kaliberes Browning géppuska nézi a láthatárt.
Mint minden az offenzíva kitörése óta, ez a látvány is a második világháborút idézi. Harisnyák száradnak a fák közé feszített köteleken, és mosolyognak ránk a frontkatonák.
Lehet, hogy nem vonzó ruhadarab a harisnya meglett férfiakon, de vonzóbb, mint egy hétig véreset pisálni. Pár nap eltöltése az ukrán télben ilyen hatással van az ember veséire.
– Mennünk kell – mondja az őrmester, miután megfotózom a fiúk földbe ásott szálláshelyeit, és végigszaladok a lövészárkokon. Megyünk vissza a lemenő napban az előretolt helyőrségre.
Éjjel senki sem alszik, bagózva várja mindenki, hogy elkezdjék az oroszok.
Reggel fél ötkor kelek, és indulok vissza Kijev felé. Az őrmester megölel, úgy enged utamra.
A kocsit több ellenőrzőponton megállítják, délután kettőre érek a fővárosba.
„Éppen szomorítanak minket” – látom az őrmester üzenetét a telefonon. Kazettás rakétákkal lőtték egész nap az állást, ahonnan eljöttem.
Éjszaka még írok egy üzenetet, tudni akarom, mi van az utolsó magyarral a déli fronton.
