A már eddig több mint 15 ezer halálos áldozattal járó földrengés a 21. század eddigi egyik, ha nem a legnagyobb természeti katasztrófája lehet. Ugyan a tragédia két országban is hatalmas károkat és szenvedést okozott, a helyzet kezelése és körülményei alapvetően eltérnek egymástól. Míg Törökországban működik egy helyi és nemzetközi szinten is elismert kormány, amely képes ellátni a koordinációs feladatokat, addig Szíria egy lassan tizenkét éve tartó háború kontextusában érte a földrengés. Emiatt nem csak a mentési munkálatok nehezebbek, de a politika is már a nulladik pillanattól kezdve hátráltatja a folyamatot.
Ennek következtében három nappal a földrengést követően is az érintett területeknek megrázóan kevés részén, mindössze az öt százalékában indultak el a mentési munkálatok. Az tehát, hogy a halálozási szám Törökországban a szíriai érték háromszorosa, félrevezető, és nem mutatja a pusztítás valós mértékét.
Persze az önmagában nem meglepő, hogy a politika egy természeti katasztrófa miatt sem áll le, és a politikusok a humanitárius feladatok ellátása közben fél szemmel saját érdekeiket is nézik. Természetesen a választások előtt álló Törökországban is lesznek politikai hatásai annak, ahogy most a kormány kezeli a válságot, ez talán egy demokráciában természetes is.
A probléma alapja, hogy a földrengés által leginkább érintett területek politikailag felszabdaltak és négy különböző fél is osztozik rajtuk. A Bassár el-Aszad elnök vezette központi kormány irányítja Aleppó tartomány jelentős részét (és magát Aleppó városát), Latakiját, Tartúszt és Hamát. Aleppótól északra és nyugatra, a török határ mentén fekvő területeken a korábban ellenzéknek nevezett csoportokat két részre tudjuk bontani: az Idlib tartományt irányító, dzsihádista milíciák vezette „megváltás kormányára”, valamint a török támogatású arab fegyveres egységekre. Ez utóbbiak gyakorlatilag az elmúlt években zajló török beavatkozásokat segítették.
A negyedik csoportot pedig a Tell Rifát település és annak környezete által alkotott enklávét irányító kurd erők jelentik. Az ő politikai központjuk inkább az ország északkeleti részében található, ahol amerikai katonák is jelen vannak. Ezekről a területekről nehezen tud segítség eljutni a földrengés sújtotta településekre, hiszen ahhoz annak át kell mennie vagy a kurdok és a törökök, vagy a kurdok és a kormányerők közötti határon.
Ahhoz tehát, hogy a mentési munkálatok hatékonyak legyenek, ennek a négy szereplőnek egymással együtt kéne valamilyen mértékben működnie. Ez több szempontból is nehezen elképzelhető,
A közöttük lévő harcok ugyan jelenleg csak alacsony intenzitással zajlanak, de ezek az elmúlt tizenkét évben összesen több mint félmillió ember halálával jártak. Persze jogos elvárás lenne, hogy egy ilyen tragédia esetén a felek háttérbe szorítsák eddigi céljaikat, de sajnos mára annyi sérelem halmozódott fel egymással szemben, hogy ez gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Ráadásul az elmúlt tizenkét év során a humanitárius segítségnyújtás is átpolitizálódott. A felek folyamatosan vádolják egymást a segélyek illegális felhasználásával vagy ál-segélyszervezetek létrehozásával. Például a szíriai kormány a külföldi támogatást eddig is ahhoz kötötte, hogy általa jóváhagyott civil szervezetekkel kell együttműködni, ezek azonban rendszerint a rezsimhez közel álló szereplők kezében voltak. A dzsihádistákkal senki nem akar együttműködni, ugyanakkor az Idlibben tartózkodó majdnem hárommillió belső menekült (akik nem önszántukból kerültek oda, hanem az orosz-szíriai katonai fellépés során szorították őket a területre) elérése nélkülük azonban szinte lehetetlen.
Ennek következtében a jelenlegi helyzetben is főleg önkéntesek, a vörösfélhold és a vöröskereszt helyi szervezetei, valamint az elmúlt évek háborúi során humanitárius munkájuk miatt hírnevet szerzett fehér sisakosok végzik el a kemény munkát. A politika azonban őket sem kíméli: utóbbiakat például újra és újra megvádolja az orosz és szíriai kormány által támogatott média, hogy az al-Káidával működnek együtt, a kurd vöröskereszt pedig nem tud nemzetközi elismerést szerezni, mivel ahhoz központi állami hozzájárulás szükséges.
Ugyanakkor viszont fontos azt is látnunk, hogy a négy fél közötti együttműködés is inkább csak elméleti kérdés.
A damaszkuszi kormány területén a télen súlyosbodott a gazdasági válság és az üzemanyaghiány, a korházak pedig a környező lakosságot sem tudják kellőképpen ellátni.
A helyi problémákat és viszonyokat tovább mélyíti a háború nemzetközi dimenziója. Az Aszad-kormány tizenkét év alatt nemzetközi páriává vált, nem csak az általa bizonyítottan és erősen valószínűen elkövetett tettek miatt (ilyen például a vegyifegyver-használat vagy a civil lakosság elleni erőszakos fellépés), hanem azért is, mert a háború kitörése óta az állami szervek tehetők felelőssé a civil áldozatok több mint kilencven százalékáért. A damaszkuszi rezsim hadserege tehát több ártatlan embert ölt meg, mint az Iszlám Állam, a különböző milíciák, vagy az amerikai és török beavatkozások összesen.
Emiatt a nemzetközi közösség jelentős része nem akar Aszaddal együttműködni, és nem bízik benne, hogy humanitárius vagy fejlesztési segélyek elosztásában megbízható partner lenne. A rezsim eddig ugyanis bizonyította, hogy politikai alapon segít csak a saját állampolgárain, és ha bármilyen segítségnyújtás az ellenzéknek kedvezne, azt nem fogja megtenni. Ráadásul az európai és angolszász szankciók is nehezítenék a kormánnyal való együttműködést: ugyan életben vannak humanitárius kivételek, de a kényszerintézkedések miatt szinte lehetetlen közvetlen tranzakciókat lebonyolítani. A kormányzati területekre ezek a nyugati államok nagyrészt csak az ENSZ-en keresztül vagy nem-kormányzati szervezetekkel együttműködve tudtak segélyeket eljuttatni. Persze az Aszad-kormány rögtön igyekszik a helyzetet kihasználni, és a katasztrófára hivatkozva követelni a szankciók feloldását.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Szíriát továbbra is ugyanaz a kormány képviseli az ENSZ-ben, ennek következtében pedig a világszervezethez tartozó ügynökségek nem működhetnek együtt akárkivel az országban. Ráadásul Oroszország – Szíria legfőbb nagyhatalmi szövetségese – folyamatosan támogatta az Aszad-kormányt az ENSZ Biztonsági Tanácsában, többek között a humanitárius politikához való hozzáállásában is. Az északi, ellenzék által uralt területekre (ahol a földrengést megelőzően is katasztrofális volt a helyzet) korábban három határátkelőn keresztül tudott segítség jutni, ezek közül azonban kettőt Moszkva vétózása miatt bezártak. A 2023-ban egyedül működő Bab al-Hava átkelőn a helyi lakosság 90 százalékát látta el a nemzetközi közösség.
A hét elején ugyanakkor ez az utolsó kapcsolati pont is ellehetetlenült, ugyanis az ide vezető út maga is megrongálódott a földrengés következtében. Ugyan technikailag nem zárták le, de fizikailag nagyon nehéz átjuttatni bármit, főleg nagyobb szállítmányokat Szíriába. Csütörtökön, több nappal a földrengést követően sikerült ezen a határátkelőn átjutnia hat, segélyeket szállító teherautónak, egyetlen pont viszont nem lesz elég a hatékony segítségnyújtáshoz.
Ebben a helyzetben elméletileg három lehetősége van Európa államainak segítséget nyújtani.
- Az egyik: megvárjuk, hogy a jelenlegi helyzet javuljon, és szépen be tudjon csorogni valamekkora segítség, ez ugyanakkor feltehetően már most életek elvesztésével jár.
- A másik, hogy számos közel-keleti ország példáját követve Aszaddal próbálunk meg együttműködni, vagy abban a reményben, hogy Damaszkusz képes előtérbe venni a humanitárius szempontokat, vagy pedig elfogadva, hogy a politikai alapon adott segítségnyújtás is jobb, mint a semmi. Ezt a döntést már meghozta Olaszország, Románia és Finnország is.
- A harmadik lehetőség egy Aszadtól független határátkelő megnyitása. Ez történhet az ENSZ meglévő mechanizmusain keresztül, ehhez viszont szükség lenne Oroszország beleegyezésére. Alternatívaként pedig elképzelhető lenne egy vagy két határátlépési pont létrehozása Törökország és Szíria között. Ankara már azonosított is két lehetséges átkelőt, ezeken ugyanakkor hivatalosan ENSZ-segítség nem tudna jelen esetben keresztül menni.
Mind a három lehetőségnek van politikai és erkölcsi kockázata, amelyeket, sajnos, nem lehet figyelmen kívül hagyni egy ilyen katasztrófa esetén sem. A mentési munkáknak prioritást kell élvezniük, ugyanakkor fontos figyelembe vennünk, hogy a kialakult lehetetlen helyzetért nem csak a helyi erőket terheli felelősség. Európa és a nemzetközi közösség egy része pontosan tudta, milyen humanitárius válság alakult ki Szíria északi részén, a problémát ugyanakkor könnyű volt a szőnyeg alá söpörni – egészen mostanáig.
