Miközben a világ az ukrán-orosz válságra és az energiakrízisre fókuszál, aggasztó hírek érkeznek Iránból. Az iszlám köztársaság atomenergetikai szervezetének vezetője, Mohamed Eszlámi gyakorlatilag bejelentette, hogy az ország technikai értelemben képes atombombát gyártani. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy egyelőre ez nincs a napirenden. Nem ez volt az első ilyen iráni megszólalás az elmúlt hetekben: július közepén Ali Khamenei legfőbb vallási vezető egyik főtanácsadója szinte szó szerint ugyanezt mondta.
Persze bárki mondhat bármit, de ez esetben nemzetközi források is kongatják a vészharangot. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) már május végén jelezte, hogy Iránnak rendelkezésére áll elég dúsított urán egy nukleáris fegyver kifejlesztéséhez. Ezt követően a közel-keleti ország vezetése eltávolította a NAÜ megfigyelőkameráit a nukleáris üzemeiből, ezáltal a nemzetközi közösségnek gyakorlatilag semmilyen információja nincs arról, hogy mi történik az országban. Emellett az iráni rakétafejlesztések folyamatosan haladnak, a perzsa állam már egy sor olyan hordozóeszközzel rendelkezik, amely képes lehet nukleáris robbanófejek szállítására.
Ezek az aggasztó tendenciák alapvető hatással vannak nemcsak a közel-keleti térség, de Európa biztonságára is.
A helyzet ugyanakkor igen komplex, annak tisztázásához öt kérdést kell körbejárnunk.
Tényleg atomhatalomnak számít már Irán?
Egyelőre nem. A fenti bejelentéseket nem szabad tényként kezelnünk, főleg mert ha a világ vezetői is elhinnék, az egyenes út lenne a háborúhoz. Az Egyesült Államok és Izrael többször kifejezte, hogy akár katonai erővel is megakadályoznák, hogy Teherán nukleáris fegyvert fejlesszen ki. Ennek fényében annak bejelentése, hogy „még nem tartunk ott, de bármikor ott tarthatunk”, gyakorlatilag egy invitálás a beavatkozáshoz, amit Irán természetesen el akar kerülni.
Sokkal valószínűbb, hogy a bejelentés is a nukleáris megállapodás újraélesztésére irányuló, ezen a héten folytatódott tárgyalássorozat része. A Biden-kormány 2021 tavasza óta folytat közvetett tárgyalásokat Iránnal Ausztriában és Katarban, valamint más közvetítőkön keresztül, hogy megállapodjanak a nukleáris program korlátozásáról. A folyamat lassan halad, a többi között azért is, mert az iráni tárgyalási stratégiának folyamatosan része volt, hogy a sürgősség érzetét keltik tárgyalópartnereikben, ezzel rábírva Washingtont a kompromisszumra. Tavaly az iráni elnökválasztást jelölték meg végső dátumnak, ami előtt meg kell állapodni, most pedig, úgy néz ki, a nukleáris fegyver fejlesztésével riogatnak.
Ez a tárgyalási stratégia racionális és hatékony választás volt: Teherán nyer, ha Washington a sürgősséget érezve kompromisszumot köt, viszont Teherán akkor is nyer, ha Washington nem állapodik meg vele. Ugyanis, ahogy telik az idő, az iráni nukleáris program fejlődik tovább, így annak az ára is növekszik, hogy Irán bármiben engedjen. Ha ráadásul Bidenék nem lépnek időben, akkor Irán valóban kifejleszthet egy nukleáris fegyvert, még akkor is, ha nem ez volt az egyedüli cél.
Miért akarna Irán nukleáris fegyvert?
A nukleáris fegyvereket létrejöttük óta mély és érthető társadalmi félelem övezi, biztonságpolitikai szerepük azonban bonyolultabb annál, mint hogy csak milliók életének kioltására képes eszközökként gondoljunk rájuk. Szemben a közvélekedéssel az atomfegyver inkább védekező, mint támadó jellegű. 1945 óta offenzív jelleggel nem használt fel senki nukleáris erőt, annak bevetése ugyanis akkora tabu a nemzetközi kapcsolatokban, hogy az agresszor azonnal kiírná magát a nemzetközi közösségből, és saját túlélését veszélyeztetné.
Így tehát a túlélés esélyei megnőnek azon rendszerek esetén, melyek birtokolják őket, különösen, ha egy rivális is rendelkezik velük. Ilyen motivációk mozgatták a Szovjetuniót a saját fejlesztéseiben, miként Kínát, Indiát és Pakisztánt, Izraelt és Észak-Koreát is.
Valószínűleg ilyen okokból gyártana Irán is nukleáris fegyvert. Az 1979-es iszlám forradalom, vagyis hatalomra jutása óta az iráni vezetés folyamatosan fenyegetve érzi magát a nagyhatalmak (az Egyesült Államok és korábban a Szovjetunió), valamint regionális versenytársai (Irak, Szaúd-Arábia, Izrael) részéről is. Persze ezek a szereplők magukat érezték fenyegetve Irán által, gondoljunk csak a Teherán által támogatott nemzetközi milíciahálózatra, az Izrael eltörlésére vonatkozó nyilatkozataira és a forradalmat exportálni kívánó politikára. Ilyen feszültségek között Irán egy nukleáris fegyverrel biztosíthatná túlélését egy olyan régióban, ahol egyedül Izrael rendelkezik ilyen fegyverekkel.
Milyen következményei lesznek, ha Irán nukleáris hatalommá válik?
Erre a kérdésre ma lehetetlen pontos választ adni, de sejtésünk azért lehet. Minél közelebb kerül Irán a nukleáris fegyver kifejlesztéséhez, annál inkább növekszik egy fegyveres konfliktus kitörésének esélye elsősorban Izraellel, ugyanakkor amint eléri ezt a pontot Irán, akkor ez a fentiek miatt kevésbé egyértelmű. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a régió többi állama, főleg a Perzsa-öböl arab monarchiái, is elkezdenék saját nukleáris programjukat (erre minden bizonnyal már történtek előkészületek), valamint egyre hangsúlyosabban megjelennének a kisebb, célzott, korlátozott és szürkezónás katonai akciók. Ez az eszkaláció nemcsak Iránt, Izraelt és Szaúd-Arábiát érintené, de színtere lehetne az egyébként is kiszolgáltatott Irak, Libanon és Jemen.
Kinek a felelőssége, hogy ide jutottunk?
Ahogy Ukrajna lerohanásáért az orosz vezetést hibáztathatjuk, úgy az iráni nukleáris fejlesztések következményeiért is Teheránt terheli elsősorban a felelősség. Ezen túl azonban érdemes feltenni a kérdést: miért nem sikerült megakadályozni, hogy potenciálisan ilyen katasztrofális helyzet álljon elő?
Utólag már látható, Donald Trump volt amerikai elnök döntése, hogy felrúgja a korábbi atommegállapodást, nem vált be. Az Iránnal kötött 2015-ös atomalku ugyan messze nem volt tökéletes, de ha az életben marad, akkor Irán biztosan nem jutott volna el a nukleáris fegyverkezés küszöbére ilyen gyorsan. Persze elméletben izgalmas a kérdés, hogy mi történt volna, ha Trump még négy évet tölt a Fehér Házban, de semmi nem garantálja, hogy akkor másképp zajlottak volna az események.
Ezen túl persze a Barack Obama, illetve Joe Biden vezette demokrata külpolitikai vezetés is többször hibázott. A 2015-ös megállapodás során nem voltak tekintettel regionális szövetségeseik aggályaira, azokat nem kezelték érdemben, ami hozzájárult ahhoz, hogy Trump felmondja az egyezséget 2018-ban. Az új Biden-adminisztráció pedig a majdnem másfél éves tárgyalási folyamat során nem brillírozott, rossz ütemben lépett, és nem mérte fel, hogy milyen nehéz lesz eljutni a megállapodásig.
Felelősség terhel más nagyhatalmakat is. A 2015-ös atomalku létrehozása az Európai Unió nagy sikere volt, később azonban nem tudott nyomást gyakorolni sem az Egyesült Államokra, sem Iránra a tárgyalások folytatása érdekében. Ez jól mutatja, hogy milyen korlátjai vannak az uniónak kemény hatalmi kérdésekben. Oroszország és Kína szintén nem jeleskedett a probléma megoldásában, Moszkva még idén tavasszal megzsarolta a résztvevőket, hogy mindent megvétóz, amíg nem tesznek neki engedményeket.
Hogyan érinti ez az egész Európai Unió és benne Magyarország biztonságát?
Ugyan a probléma messzinek tűnhet, Iránnak pedig elsősorban nem az EU-val vagy Magyarországgal van baja, ennek ellenére a mi biztonságunkat is rosszul érintik a fejlemények. Még ha Irán továbbra is racionálisan viselkedik, és csak defenzív módon használná a nukleáris fegyvert (amiben egyébként Izrael kételkedik), attól még a regionális fegyverkezési verseny alááshatja a régió jelenlegi viszonylagos stabilitását. Ez pedig millió biztonsági és gazdasági módon hatással van a mi életmódunkra, gondoljunk csak a terrorizmusra és az energiaárakra.
Ráadásul senki nem tudja garantálni, hogy ha Iránnak lesz nukleáris fegyvere, akkor ahhoz akarva-akaratlanul ne férjenek hozzá Teherán szövetségesei is, részükről pedig sokkal kevésbé várható megfontolt magatartás. A Szíriában látható iráni térnyerés miatt Irán lényegében kijutási lehetőséggel rendelkezik a Földközi-tengerre, ez pedig veszélyesen közel hozza az EU és a NATO határaihoz. Az iráni-orosz és iráni-kínai kapcsolatok is mélyültek az elmúlt években, melyeket ugyan védelmi szövetségnek még nem nevezhetünk, de ettől még borús képes festenek a jövővel kapcsolatban.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.
