Finnország általában nagyon óvatos az orosz kapcsolataiban. Mi változott most? Az ország egységesnek tűnik abban, hogy a lehető leggyorsabban csatlakozni akar a NATO-hoz. Mi ennek az oka?
Végtelenül leegyszerűsítve: Putyin úr és február 24. Az orosz elnök Ukrajna ellen indított háborúját követően fordult elő először a történelmünkben, hogy a finnek többsége támogatta a NATO-csatlakozást. Természetesen vitatkozhatunk azon, hogy például a médiának volt-e szerepe ebben az „ijesztgetésben”, de ez csupán a jövőbeni tanulmányok számára kérdés. És igen, ez a „köpönyegforgatás” valóban megdöbbentő lehetett, ha a nemzeti történelmünket vesszük alapul.
Ha a finn-orosz és a finn-szovjet történelmet nézzük, melyek a közös múlt főbb tanulságai? Mit tanulhat Helsinki vagy Budapest az Oroszországgal kialakított viszonyból?
Alapvetően két narratíva létezik. Még a svéd uralom idején is ez a kettő volt a jellemző: a keményebb és az engedékenyebb. (A mai Finnország 1809-ig a Svéd Királyság része volt – a szerk.) Az utóbbi a nagyobb fokú együttműködést favorizálja, ami a finn gazdaság számára valóban nagyon előnyös volt. Most viszont lehet, hogy a keményebb vonal lesz ismét erősebb. Urho Kekkonen, az 1956-ban hatalomra került finn elnök öröksége az, hogy soha ne legyünk tagjai olyan koalíciónak, amely Oroszország ellen irányul. Ezzel szemben mások azt mondják, hogy Moszkva nemcsak Ukrajnára vagy Finnországra, hanem egész Európára nézve fenyegetést jelent. Nemrég a miniszterelnökünk Ukrajnában járt, és ott azt mondta, hogy a finnek közös tapasztalatok alapján megértik az ukránokat. A téli háborúra utalt.
A téli háborút Sztálin indította Finnország ellen 1939-ben. A finnek lelassították a szovjet támadást, és 1940-ben tárgyalóasztalhoz kényszerült Moszkva. A béke ugyan területveszteséggel járt, de gyakorlatilag győzelmet jelentett Helsinki számára.
Ami a téli háború és a mostani ukrán helyzet párhuzamait illeti, nem gondolom, hogy Finnország és Magyarország jelenleg ugyanabban a csónakban evezne. Orbán Viktornak talán járhat a fejében néhány „kekkoneni” gondolat, de ebben a helyzetben ő nem a közös békéért dolgozik, hanem inkább „szólózik”, és provokálja a többi EU-tagállamot.
Hogyan gondolkodnak a finnek manapság Oroszországról? Félnek tőle vagy biztonsági kihívásnak tekintik a keleti szomszédjukat?
Persze akadnak, akik félnek, de ha a másik lehetőség a biztonság, akkor egyértelműen az utóbbit választják. Oroszország ezzel a brutális támadással nemcsak megerősítette, mennyire instabil vagy kiszámíthatatlan, de alapvetően megmutatta, hogyan omlott össze a jelenlegi, együttműködésen alapuló európai biztonsági rendszer. Nem fogadhatunk el egy olyan felállást, amelyben a legerősebb állam diktál. Ebből a szempontból sokan kritikusak az USA-val szemben is, ami csak tovább erősödne, ha például Trump nyerne a következő elnökválasztáson.
Természetes vágya volt a finneknek a semlegesség? Vagy hosszú évtizedek alatt az orosz függés miatt egyfajta belső elhatározássá fejlődött, amin azért lehet változtatni, mert nincs gyökere a finn történelemben?
Dióhéjban: a semlegesség jobb volt, mint a függőség, ez volt a finn politika hosszútávú célja. Az aztán egy másik kérdés, hogy ezt túlságosan keleti irányultságúnak látták-e nyugatról, vagy túlságosan nyugati orientációnak tűnt keletről. Akárhogyan is történt, a túlélés volt a fő cél, és személyes véleményem az, hogy ez jól működött, nemcsak a hidegháborúban, hanem az elmúlt években is. Személy szerint szomorú vagyok, hogy Helsinkiből Szentpétervárra nem indulnak Allegro vonatok. Ez csak egy részletkérdés, de én, aki orosz egyetemeken is tanítottam, azon tépelődöm, hogy ellátogathatok-e még valaha az életemben Oroszországba.
Ha végignézünk a történelmen, illetve a mai helyzetet is figyelembe vesszük, milyen veszélyekkel, kihívásokkal járt, illetve milyen előnyöket hozott, amikor Finnország jobban el akart válni Oroszországtól?
Ha a hidegháború éveire gondol, kétségtelenül a gazdaság volt az előnye.
Tény, hogy 1945 és 1990 között Finnország a világ legfejlettebb államai közé került, a korábbi félperifériás fejlettségi fokról nagyot lépve előre, miközben nagyjából megötszörözte az egy főre eső GDP-jét.
Most viszont a Moszkvával fenntartott kapcsolatokat át kell gondolni – és nem pénzt kérni az EU-tól, ahogy Orbán teszi –, például a mezőgazdaságunk nagy nehézségekkel küzd, az oroszországi export pedig nagyon lelassult az elmúlt időszakban, mostanra pedig leállt.
Viszont voltak veszélyek és kockázatok is a keleti kapcsolatokban 1945 és 1990 között.
A veszély a „finlandizáció” volt, és bár voltak benne negatív pontok, én mégis kisállami realizmusnak nevezném, ami azt jelenti, hogy a kisebbnek tényleg figyelembe kell vennie az erősebbet. Ezzel szemben a most hivatalban lévő, az 1980-as években született baloldali miniszterelnökünk más, meglepően kemény álláspontot képvisel az Oroszországgal való viszonyt illetően. Talán ez is generációk kérdése: az 1940-es években született elnök megpróbálta fenntartani a kölcsönös párbeszédet Putyinnal, sőt a végsőkig próbálkozott ezzel. De most mindezt újra kell gondolnunk, és talán paradigmát kell váltanunk.
Mit gondolnak a finnek a magas energiaárakról, amelyeket többé-kevésbé az Ukrajna elleni orosz háború okoz. És mit gondolnak arról, hogy Oroszország leállította az áram- és gázszállítást Finnországnak?
Populistáink azt hiszik, hogy ez a mi magas adónk miatt történik. De a háború tény. Ez persze mindannyiunkat feldühít valamilyen mértékben. Most még a Zöldek is tárgyaltak a szegényebb polgárok árkompenzációjáról. A gázszállítás leállítása komoly lépés volt Oroszország részéről, de bizonyos mértékig várható volt, többé-kevésbé számítottunk is rá. Ezt az árat Finnországnak meg kell fizetnie azért, mert beadta a NATO-csatlakozási kérelmét.
Finnország nagyon keményen harcolt, amikor Oroszországgal háborús konfliktusba keveredett. Mi a titka annak a finn hadseregnek, amely 1939–40-ben és 1944-ben is megállította, illetve lelassította az oroszokat?
Ez a „sisu”, amit magyarul kitartásra fordítottak. Szerintem ez a katonai teljesítmény a háború idején a baloldaliak és az agrárpártiak összefogásának eredménye volt, ami 1937-ben indult. S bár az első világháború után, 1918–19-ben a finnek többé-kevésbé hasonló helyzetben voltak, mint a magyarok, azaz forradalom és véres polgárháború rázta meg az országot, de valahogy a finn társadalom összefogott, és a demokrácia fennmaradt a harmincas években, ellentétben Magyarországgal. Ez volt Sztálin egyik döntő hibája, amikor elindította a téli háborút: a finnek hatalmas többsége nem várta őt felszabadítóként, éppen ellenkezőleg. Másodsorban, ha belegondolunk, hogy az akkori társadalom döntően agrárjellegű volt, a túlnyomó többsége még „az erdőkben élt”, valójában a saját földjéért harcolt. Ellentétben mondjuk azokkal az ukránokkal, akiket például Sztálin a Raatte úti csatában vetett be, és akiket a finnek szétvertek 1939–40-ben.
Finnország ugyan kétszer megállította a szovjet inváziót, de mindkét alkalommal elveszítette területének egy részét. Hogyan sikerült a második békeszerződés aláírása után, 1945 és 1990 között viszonylag jó kapcsolatot ápolni a Szovjetunióval?
A kérdése arra utal, hogy az ukránok ellenzik a területek elvesztését. Nem szeretem a gyenge analógiákat, de ez találó lehet. Szerintem a túlélés a legfontosabb, és az akkori békékkel Finnország továbbra is fennmaradt független államként, bár korlátozott szuverenitással. Machiavellista megfogalmazással élve: a finnek a szükségből erényt kovácsoltak, és például minden menekültet – akik a szovjetek által elfoglalt területekről érkeztek – ők maguk telepítették le mindkét békekötés után.
Egy korábbi interjúnkban beszéltünk a finn demokrácia konszenzusos működéséről, pontosabban ennek kezdetéről, a baloldal és az agrárpárt 1937-es együttműködéséről. Úgy tűnik, ez a konszenzusos demokrácia máig működik Finnországban: a parlament szinte egyhangúlag szavazta meg a NATO-ba való felvételi kérelem beadását. Ez lenne az orosz döntéshozatal élő ellenpéldája?
Ez a konszenzusos eljárás természetesen messze van a jelenlegi Oroszországtól, sőt Magyarországtól is. Tavaly jelentettünk meg egy nagy kutatást, a Kosmopolis 3/21-et, sajnos csak finnül. Ebben nyolc indexet hasonlítottunk össze, mint például demokrácia, boldogság, GDP, korrupció stb. A végeredmény az lett, hogy Norvégia, Dánia és Finnország a három legsikeresebb nemzet a világon. Amúgy Magyarország az 56. helyre került. Ebben az értelemben úgy gondolom, hogy a konszenzusos működésű demokrácia az erősségünk. Az elmúlt néhány évben a politika is jobban polarizálódott, de végül a túlnyomó többség erre szavazott: 188 igen, 8 nem és 3 tartózkodás volt a NATO-csatlakozási kérelem jóváhagyásakor. Egyes kritikusok szerint nem volt különösebb akarat az alternatívák megfelelő tanulmányozására a csatlakozási kérelem beadása előtt. Rendben, ezzel egyetértek, de máris késésben voltunk.
Svédország és Finnország most együtt akar csatlakozni a NATO-hoz. Milyenek a svéd-finn kapcsolatok ma? Mit gondolnak a finnek a svédekről és a politikáról most?
Alapvetően mindkét országban a túlnyomó többség nagyon elégedett most, hogy együtt csatlakozunk. Svédország még jégkorongban is a legjobb ellenfél, ráadásul a két csapat nagyjából egyenlő erőket képvisel, igaz, sajnos Svédország nyert a legutóbb Tamperében.
Mindkét országban, önöknél és a svédeknél is nő a miniszterelnök – ez is érdekes magyar szemszögből.
Nálunk úgynevezett „rúzskormány” van hatalmon, vagyis az egész EU-ban Finnországban van a legtöbb női miniszter. Érdemes összehasonlítani ezt a helyzetet az egy-egy román és magyar miniszternővel.
Okozhat-e gondot Finnország NATO-csatlakozása a demilitarizált zónának számító, svéd nyelvűek által lakott, de Helsinkihez tartozó Aland-szigeteken? Okozhat-e más bajokat a Saimaa-csatorna ügye, amelyet Helsinki bérel Moszkvától egy sajátos szerződéssel? Ez az a csatorna, ami a finn tóvidék iparának és mezőgazdaságának biztosít tengeri kijáratot, és most egyes orosz politikusok azzal fenyegetnek, hogy felmondják a szerződést.
Ezek jó kérdések, amiket Finnországban is sokan vitatnak. Kár lenne, ha a Saimaa-csatorna korszaka, a bérleti konstrukció véget érne. De az is tény, hogy a jövőben éppen azt a Szentpétervárt fogja a NATO körülvenni, amely az 1939–1944-es évek egyik kulcskérdésének számított.
Valóban Leningrád, a mai Szentpétervár „védelme” volt Sztálin Finnország elleni, 1939-es támadásának az egyik indoka, vagy legalábbis ürügye.
Azt hiszem, mind a Saimaa-csatornáról, mind pedig az Aland-szigetekről fognak még vitatkozni a jövőben.
Mit gondolnak a finnek Törökországról, amely megvétózhatja Helsinki és Stockholm NATO-csatlakozását? Történelmileg Törökország, Svédország és Finnország ugyanazon az oldalon állt – Oroszországgal szemben –, és e szempontból furcsa az új török álláspont ebben a kérdésben.
Nem tudom, számít-e itt egyáltalán a történelem. Erdogan úr az, aki szeretne hasznot húzni ebből a kérdésből. A finnek és a svédek most tárgyalnak, ami akár hetekbe is telhet. Mindazonáltal azt gondolom, hogy meg fog oldódni ez a kérdés.
Kiemelt képünkön Sanna Marin finn miniszterelnök és Sauli Niinistö finn elnök sajtótájékoztatót tart, amelyen bejelentik, hogy Finnország NATO-tagságért folyamodik 2022. május 15-én.
