Andrej Kortunovot olykor a Kreml tanácsadójaként is szokás emlegetni, de ez túlzó: a magyar sajtó is idézte februárban, ahogy indokolatlannak és kínosnak nevezi az Ukrajna elleni orosz inváziót – ilyet a Kreml hivatali rajzán szereplő szakértő nyilvánosan biztosan nem tett volna, különösen nem a háború legelején.
Az általa vezetett, 300 elemzővel dolgozó moszkvai intézet, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsa (RIAC) ugyanakkor valóban egy állami fenntartású nonprofit műhely, amelyet 2011-ben Dmitrij Medvegyev akkori orosz elnök hívott életre. Kortunov történelemből doktorált, brit és amerikai szovjet követségeken, illetve a szovjet ENSZ-képviseletben vitt tisztségeket, majd több amerikai egyetemen tanított, kutatási területeként is az orosz-amerikai viszonyt térképezi évtizedek óta. Így hát az sem meglepő, hogy az Economistban megjelent friss elemzésében gyorsan túllép a hazájukat védő ukránok ellenállásán, és azt latolgatja, mit hozhatnak a világnak és benne Oroszországnak a különböző háborús végkimenetelek.
A terület mellékes
Kortunov a háború elején arról beszélt, a keményvonalas tanácsadók ellepte Krímben figyelmen kívül hagyták a gondolatait, de az azért kiütközik a szóhasználatából, hogy Moszkvában áll az íróasztal, amin gépel: az inváziót felváltva hívja katonai konfrontációnak és konfliktusnak. Mostani cikkében gyorsan leszögezi, hogy nem etnikai háborúról van szó, mi több, szerinte a területi célok is mellékesek, még ha „rettentő akadályát” is jelentik majd egy békének. Szerinte két társadalomszervezési-politikai modell összeütközése zajlik két olyan ország között, melyek alig három évtizede még együtt tették ki az akkori szovjet birodalom nagy részét. Ukrajna, mint írja, nem bezzegdemokrácia, de ha botladozva is, abba az irányba tart, miközben Kortunov szerint Oroszország sem totális autoriter állam, ám legalább húsz éve sodródik el a liberális demokrácia modellje felől. A jelenlegi ukrán társadalom alulról szerveződik, az orosznak meghatározó eleme, hogy felülről.
Ez a különbség vezetett el Kortunov értelmezésében a mostani „rémes testvérháborúhoz”, amelyben a két radikálisan eltérő posztszovjet modell ütközik meg egymással minden téren a propagandától a háborús stratégiáig.
Dominancia, reform vagy káosz
Kortunov három lehetséges lezárást vázol fel. Az egyértelmű orosz vereség szerinte az amerikai hegemóniát hozná vissza, bármennyire is nem tetszene ez Kínának. „Putyin számára Ukrajna az elrendezetlen ügy, de Nyugaton sokak Oroszországgal vannak így. Egy ukrán győzelem egy megszelídített Oroszországhoz vezetne, így a Nyugat könnyebben juthatna dűlőre Kínával is, amely a liberális hegemónia és a történelem régen várt végének utolsó akadálya.”
Ha a konfliktus egy tökéletlen, de kölcsönös békemegállapodással ér véget, az elhúzná az orosz és az ukrán modell összeütközését: tovább vetélkednének, de Kortunov reményei szerint kevésbé brutális módon. Egy ilyen kompromisszumot – amelyet a szakértő valójában a Nyugat és Oroszország kompromisszumának látna – egy fontosabb és elemibb megállapodás követhetne Kínával, elvégre ha Putyinnal dűlőre lehet jutni, akkor Hszi Csin-pinggel sem lehetetlen. „Egy ilyen közeledés több időt, energiát és politikai rugalmasságot feltételezne a Nyugattól, aminek az eredménye egy megreformált világrend lenne, az ENSZ működésének átszervezésével, archaikus nemzetközi jogi szabályok megváltoztatásával, és olyan intézmények átalakításával, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO)” – szól az üzenetnek is beillő elemzés.
A harmadik szcenárió az elhúzódó háborúé, megmerevedő frontvonalakkal, átmeneti tűzszünetekkel és fel-fellángoló tűzfészkekkel. Ez Kortunov szerint az atomra is kiterjedő fegyverkezési versenyt, a máshol kitörő konfliktusok sokasodását és a nemzetközi szervezetek letűnését hozná el – azaz: növekvő káoszt.
Kortunov nem vállalkozik jóslásra, de a preferált végkimenetele egyértelműen a középső – amit ő a reformok útjának hív, a Nyugat-Oroszország, majd Nyugat-Kína deallel –, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindenki számára az az előnyös. „A többi út vagy túl gyors átrendeződést hozna, vagy lehetetlenné tenné a régóta szükséges változásokat: mindkettő megsokszorozná a politikai veszélyeket. De ha a konfliktus egy fokozatos, rendezett és erőszakmentes átalakuláshoz vezet, melyben stabilizálódik a világrend, az azt jelentené, hogy az emberiség nem hagyta pocsékba menni Ukrajna áldozatát.”
