A 2022-es, első fordulós eredmény nem egy sokadik kudarc Jean-Luc Mélenchon politikai karrierjében, ugyanis a megszerzett 21,95 százalékát nagyon is sikerként élheti meg. Meglehetősen jól szerepelt, az utolsó pillanatban is növekedett a támogatottsága. Mélenchon egy aznapi Ifop-mérés szerint az első fordulóban a legerősebb jelölt volt a fiatalok között. 35 év alatt 32 százalékot szerzett, sőt, a lázadásra elsősorban fogékony korosztálynál, a 24 év alattiaknál egyenesen 36-ot. Mindenesetre a bázis fiatalsága is magyarázza, hogy Mélenchonék kampányai miért annyira innovatívak és érdekesek: sokak figyelmét felkelti például az a hologramos technikai megoldás, amely lehetővé teszi, hogy a jelölt egyszerre akár egy tucat helyen szerepeljen és mondjon beszédet.
Fiatal a bázis, de a fiatalokon túl kik szavaznak még a Mélenchon-féle radikális baloldalra? A választásnapi Ifop-mérés szerint – ahogy Marine Le Pen – Mélenchon is meg tudta szerezni a munkanélküliek mintegy harmadának a szavazatát, miközben enyhén felülprezentált volt a munkásság és az alkalmazottak körében. Szinte tarolt a nem nyugdíjas inaktívak között, ott 34 százalékot hozott. Érdekesség, hogy a cégvezetők körében sem szerepelt rosszul az országos eredményéhez képest (21 százalék).
Összességében az első fordulós eredményét Mélenchon elsősorban a párizsi agglomerációnak és a nagyvárosi szavazóknak köszönheti, ami egyben jelzi is, hogy a számolás haladásával miért kúszott folyamatosan felfelé a támogatottsága: ezek a nagyvárosi adatok jöttek legkésőbb. Egyébként a muszlimok 69 százaléka választotta az első fordulóban a radikális baloldali jelöltet, ami természetesen nemcsak vallási hovatartozásukkal, hanem társadalmi státuszukkal is összefügghet. Az ugyanis látszik, hogy jövedelmi kategória szerint ugyanúgy szerveződik Mélenchon bázisa, mint Le Pené: minél kevesebbet keres valaki, annál nagyobb a valószínűsége, hogy Mélenchonra szavaz. A számokból a taktikai szavazás nyomai is látszódnak: a magukat a szocialistákhoz és zöldekhez közel állónak mondók 41, illetve 31 százaléka is Mélenchont választotta az elnökválasztás első fordulójában.
Ebből, illetve az előzetes átszavazási mérésekből mindenki tudta, a Mélenchon-támogatók nem alkotnak egységes szavazóbázist, azaz szét fognak szavazni a második fordulóban. Egy részük számára az antifasiszta ellenállás hagyományainak megfelelően kiemelten fontos az úgynevezett köztársasági front, az, hogy a radikális jobboldalt ne engedjék az Élysée közelébe. A bázis egy nagy része viszont nem akart sem Marine Le Penre, sem Emmanuel Macronra szavazni, „két jobboldal között dönteni”, inkább az otthonmaradást vagy az érvénytelenül szavazást választotta volna. Csak a bázis egy kisebb része, nyilván szociális okokból, mutatkozott nyitottnak a Le Pen-szavazatra. Egy szintén aznapi Ifop-mérés szerint a második fordulóban végül a Mélenchon-bázis mintegy fele (55 százaléka) ment el érvényesen szavazni, az ő szavazataik 42:13 arányban oszlottak meg Macron és Le Pen között.
Nem is engedte el a lendületet, rögtön arra kérte a franciákat, hogy a június 12-én és 19-én következő nemzetgyűlési választáson ne a megválasztott elnöknek, hanem a radikális baloldalnak adjanak parlamenti többséget, és ezzel tegyék meg őt miniszterelnöknek. Bár a miniszterelnököt az elnök nevezi ki, ha nincs az elnöknek parlamenti többsége, nem érdemes nagyon akadékoskodnia, mert a bizalmatlansági indítvány intézménye a képviselők rendelkezésére áll – ilyenkor az államfőnek azon érdemes elgondolkoznia, hogy 12 hónap elteltével esetleg feloszlassa-e a Nemzetgyűlést.
Amióta a két választást egymás után szervezik (2002 óta), nem volt még arra példa, hogy ne legyen meg az elnöki többség, de nem is ez a lényeg. Tudja ezt Mélenchon is. Neki most az a fontos, hogy ne kedvetlenedjenek el az aktivisták, kampányoljanak tovább, és maximalizálják az elérhető eredményt. És van még egy stratégiai cél is: megenni a mérsékelt baloldal maradványait úgy, hogy biztosan a Lázadó Franciaország (LFI) uralja a baloldalt a radikális sarokból.
Márpedig a Lázadó Franciaország elnökjelöltje esetenként tényleg meglehetősen radikális ígéretekkel jelentkezik: el nem kötelezett, nem NATO-tag, globalizációellenes Franciaországot ígér, és azt, hogy a programját akkor is megvalósítja, ha az szembemegy az európai alapszerződésekkel. Ez egyben nyílt alkotmánysértés is lenne egyébként, lévén a francia alkotmány 55. cikkelye szerint a szabályosan ratifikált nemzetközi szerződés a francia törvények felett áll. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy egy baloldali populista pártnak alkotmányos többség hiányában is érdeke lehet csatázni az alkotmánybírákkal, azaz demonstrálni, hogy ők ugyan nagyon akarták a megvalósítást, csak hát a csúnya elit nem tette lehetővé. Ugyanakkor Mélenchon, ha már itt tartunk, az Ötödik Köztársaság alkotmányát sem szereti különösebben, erőteljesen kampányol ugyanis a Hatodik Köztársaság bevezetéséért. A franciáknak megküldött füzetecskét felcsapva továbbá nagy mennyiségben folynak a szociális ígéretek is: minimálbér- és minimálnyugdíj-emelés, benzinár- és energiaár-csökkentés, 60 éves nyugdíjkorhatár, adócsökkentés a kis- és közepes keresetűeknek, tárgyalások a 32 órás munkahétről, satöbbi.
A radikálisok programszintű és személyi dominanciájának fontos eszköze lehet a „baloldali összefogás” hívószava, amelyről a napokban fejeződtek be a tárgyalások, nagyjából a szemünk és a nyilvánosság előtt. Azt nem sikerült elérni, hogy a baloldal csatasorba álljon május 1-jére, de 2-án hajnalra bejelentették, hogy a zöldekkel (EELV) megállapodást kötöttek. A végletekig megosztott szocialistákkal (PS) nehezebb volt az egyezkedés, de végül azt is sikerült tető alá hozni. Utóbbiak egyik legnagyobb problémája egyébként éppen az európai uniós jog nemzeti jog felettisége: az européer szocialisták nem elégedettek az LFI álláspontjával és a megállapodással. Így minden valószínűség szerint arra lehet számítani, hogy a megállapodás ellenfelei pártszakadást idéznek elő (ennek már most látszódnak a jelei), és itt-ott határozottan ráindulnak az összefogás jelöltjeire.
Persze a felek itt és most nem feltétlenül egy kormányprogram kontúrjairól tárgyalgatnak, mert viszonylag kicsi az esélye annak, hogy a baloldaliak Mélenchon vezetésével megnyerik a nemzetgyűlési választást. Ugyanakkor, ha képesek megállapodni, akkor mindannyian – az 5 százalék és 2 százalék alá benéző zöldek és szocialisták is – túlélhetnek, sőt, a radikálisok jelentős mértékben erősödhetnek is az előző ciklus 20 alatti képviselői létszámához képest. Ugyanakkor a mérsékeltek ezzel tényleg alá is rendelődhetnek a radikálisoknak. Ez hosszú távon ugyanúgy a végükhöz vezethet, mint az, ha egyedül próbálkoznak az abszolút többségi választási rendszerben: a még megmaradt européer baloldali szavazók aligha választják a radikálisok programját. Nekik sokkal vonzóbb lehet a szerveződő disszidensek jelöltsége vagy Emmanuel Macron tömbje, amely lassan nyíltan is állíthatja, hogy ő az érdemi européer opció, és nincs más. A baloldal erőssége attól is függ, hogy a macronisták meddig folytatják a nyilvánosság előtt zajló belső vitáikat.
Mindenesetre a szombaton a hivatalába másodszor is beiktatott elnök egyre magányosabban álldogálhat a globalizáció francia megnyerésével kapcsolatos optimizmus oldalán. A lokális, globalizációkritikus oldalon viszont a szavazók megosztottak, és láttuk, tömegesen nem is szavaznak át egyik jelöltről a másikra. Mélenchon és Le Pen ugyan igyekeznek ezt a „népi” réteget maguk alá szervezni, ezért harcolnak a kampányban, de egyelőre korlátozott sikereket érnek el. A csatájuk végül is olyan eredménnyel zárulhat Macron számára, amit mifelénk úgy hívnak: centrális erőtér.
