Hálás vagyok Szent-Iványi Istvánnak, hogy válaszolt az ellenzéki külpolitikai víziót bíráló cikkemre. Ahogy írtam, elsődleges célom a párbeszéd beindítása volt, ezért üdvözlöm az írását. Sajnálom ugyanakkor, hogy a fontos és értékes érvek közé számos személyeskedő, az én (sőt a kollégáim) képességeit megkérdőjelező megjegyzés vegyült. Ez méltatlan nemcsak Szent-Iványihoz, de a nyilvános vita kereteihez is. Ennél azonban fontosabb, hogy reagáljak az elhangzott szakmai érvekre, amelyek a közös gondolkodás alapjait jelenthetik.
Egyrészt fontos leszögeznem, hogy Szent-Iványi Istvánnal sok szempontból egyetértek. Igaza van abban, hogy az általam bírált Nyugat-Kelet ellentétet hazánkban a kormány tette dominánssá a keleti nyitással és más lépésekkel. Abban is igaza van, hogy ez a politika kevés kézzelfogható eredményt hozott. Azt a véleményét is osztom, hogy a kormány érdekfelfogása vitatható, materialista, gyakran rövidtávú. Hogy miért nem írtam ezekről, annak egyszerű oka van: a cikkem az ellenzék külpolitikájáról szólt, nem a kormányéról. Szívesen írok arról is, hogy mi az az öt kérdés, amiben a kormánynak kell újraértékelnie külpolitikáját, de úgy éreztem, az ellenzéki vereség után annak jött el az ideje és lehetősége, hogy megnézzük, mit lehetett volna az ellenzéknek jobban csinálnia.
Ráadásul szerintem fontos lenne az ellenzék külpolitikai elképzeléseiről úgy beszélni, hogy az nem a kormány külpolitikájának bírálatáról szól. Egyik kritikai megjegyzésem éppen erre vonatkozott. Mintha csak ezt akarná igazolni, Szent-Iványi István megállapításainak egy jelentős része a kormány kritizálásával, és nem az ellenzéki nézőpont átgondolásával foglalkozik. Pedig attól még, hogy a kormány rosszul csinál valamit, az ellenzéknek nem lesz automatikusan igaza.
Ennek a megközelítésnek a következménye, hogy az ellenzéknek nincs önálló narratívája, csak a kormány narratívájának ellentéte. Külpolitikában ez azt jelenti, hogy ha a kormány látványosan dicséri „a Keletet”, és szidja „a Nyugatot” vagy „Brüsszelt”, akkor az ellenzék automatikusan gúnyolódik „a Keleten”, és kritika nélkül támogatja „a Nyugatot” és „Brüsszelt”. Nem akarnak új értelmezési keretet teremteni, nem kérdőjelezik meg ezeket a fogalmakat, csak újrahasznosítják őket.
Szent-Iványi számos izgalmas témát vet fel és érvet ír le, amelyekről sokat tudnánk beszélgetni, ezeknek egy jelentős része ugyanakkor nem ellentétes a cikkem állításaival, vagy nem arra irányul reakcióként, amit én írtam. Írásomban nem vizsgáltam, hogy Magyarország elszigetelődik-e, csak azt állítottam, hogy az ellenzék gyakorlatilag a Fidesz hatalomra jutása (de legalábbis 2011) óta újra és újra ezzel vádolja a kormányt. Azzal egyetértek, hogy ezalatt a tizenkét év alatt egyes helyzetekben (különösen jelenleg) megnőtt az elszigetelődés veszélye, de azzal, hogy az ellenzék tizenkét éve folyamatosan farkast kiált, nemcsak komolyan vehetetlenné válik, hanem a pánikhangulat folyamatos fenntartásával elfedi a különbséget az egyes helyzetek súlya között. Az elszigetelődésről szóló narratívának egyébként például az ECFR európai külpolitikai elitek körében végzett, legutóbb 2020-ban frissített kutatása ellentmond: ennek eredményei szerint
A „keletezés” következményei
A Nyugat-Kelet ellentétpárt természetesen nem csak úgy lehet értelmezni, ahogy én értelmeztem. Szent-Iványi viszont nem győzött meg arról, hogy ez a gondolati keret megfelelne a valóságnak, vagy ne lenne végtelenül káros. Nekem az ellenzék „keletezése” egyértelműen a már említett, a gyarmatosításhoz kötődő, leegyszerűsített Kelet-képet juttatta eszembe, részben egy-egy egyértelműen rasszista megjegyzés vagy Donald Trumpot megszégyenítő kinyilatkoztatás („Brüsszelből a pénz jön, Kínából a vírus!”) miatt. Cikkem megjelenése óta azonban többen jelezték, hogy ők máshogy dekódolták ezt a képet. Sokak szerint a Nyugat egyszerűen demokratikus értékeket szimbolizál, a Kelet pedig a diktatórikus, autoriter rendszerek szinonimája. Szent-Iványi nem határozza meg pontosan, hogy mit ért ő és az ellenzék „Kelet” alatt, így külső szemlélőként nekem továbbra sem világos, hogy Oroszországról és Kínáról, a diktatúrákról általában vagy esetleg valami másról beszél.
Mindezek miatt az ellenzék „keletezése” egy zavaros tartalmú, konstruált ellenségképnek felel meg, aminek használatával továbbra is komoly fenntartásaink lehetnek. Elismerem a felerősödő nagyhatalmi versengést, amelyet Szent-Iványi új hidegháborúnak hív. Nekem mindegy, hogyan nevezzük, a lényegi kérdés az, hogy ebben semmiképp sem „a Nyugat” áll szemben „a Kelettel”, hanem a világpolitika szereplői (elsősorban az Egyesült Államok, Oroszország és Kína) egymással.
A különbség aprónak tűnhet, de komoly következményekkel jár. Egyrészről a jelenlegi versengésben nem alakultak ki (legalábbis egyelőre) a hidegháborúhoz hasonló tömbök. A két „keleti” nagyhatalom, Oroszország és Kína érdekei sem fedik le egymást, amit az ukrajnai válság jól mutat. Ha őket egy tömbként kezeljük, lemondunk arról, hogy különválasszuk őket, és a köztük lévő ellentéteket felhasználjuk az uniós és magyar érdekek mentén. Ráadásul a tömbös hozzáállás nem képes értelmezni olyan, kvázi független szereplők, mint Törökország, Szaúd-Arábia és India viselkedését – ezek az államok több irányba tesznek lépéseket, gesztusokat, semmiképpen nem illeszkednek a nyugat-keleti törésvonalba. Arról nem is beszélve, hogy „a Nyugat” is igencsak megosztott a nagyhatalmi versengéssel kapcsolatban, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti.
Másrészről a „keletezésnek” kulturális következményei is vannak. Persze politikusoknak gyakran nehéz látni saját narratívájuk káros társadalmi következményeit, alulnézetből viszont könnyebb ezeket megtapasztalni. Nem egyszer vettem részt az elmúlt hetekben olyan beszélgetéseken, amelyekben a nem külpolitikával foglalkozó választópolgárok vagy egyetemi hallgatók az Ukrajna elleni orosz agressziót nemcsak Putyinhoz, hanem az orosz néphez vagy a keleti kultúrához kötik. Az ellenzék helyesen felhívja a figyelmet például a kormány migránsellenes retorikájának káros következményeire, de ebben a kérdésben szerintem érdemes önkritikát gyakorolni.
Harmadrészt közép-európaiként persze érthető, hogy „a Nyugathoz” tartozás kérdése fontos identitáskérdés. A cikkemben határozottan állítottam, hogy a magyar bal- és jobboldal is a nyugati kultúra része, de természetesen azzal is azonosulok, hogy a Magyarországnak a demokratikus értékeket tiszteletben tartó Európában van a helye. Ez az alapelv ugyanakkor önmagában még nem külpolitikai vízió, és ha annak kezeljük, az nemcsak a választók, de a külpolitikai szakma egy része számára is nehezen értelmezhető.
Érdekek és értékek egyensúlya Németország és az ukrajnai háború kapcsán
Szent-Iványinak papíron igaza van abban, hogy az ellenzéki programban benne van a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés kérdése. A bírálatom nem (csak) erre a választások előtt pár héttel megjelent dokumentumra vonatkozott, hanem általában a kampányidőszakban ellenzéki politikusok által képviselt – és a programnál fontosabb szerepet betöltő – narratívákra, amelyeket dominált az értékalapú megközelítés (bár kétségtelen, hogy ezeket jobban szét kellett volna választanom). Két forrást is megjelöltem, amelyek tanúsága szerint az ellenzéki szakpolitikusok és Márki-Zay Péter is erkölcsi vagy értékalapú külpolitikáról beszéltek. Nem velem vitatkozik Szent-Iványi azzal kapcsolatban, hogy a kormány nagyobb hangsúlyt fektethetne normatív kérdésekre, vagy hogy a külpolitikának az értékeinket és az érdekeinket egyszerre kell tükröznie, én csak arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ellenzék megközelítése valószínűleg nem elég meggyőző a magyar választók számára, ezért pedig nem a választók a hibásak.
A német befolyás kérdésében szerintem Szent-Iványi hasonló hibába esik, mint az ellenzék általában. A német-magyar kapcsolatokat filozófiai szintről közelíti meg, és nem a gyakorlat szempontjából. Persze, a magyar és német kormány víziója az Európai Unió jövőjével kapcsolatban igen eltérő, de a mindennapi uniós tárgyalások és közös döntések döntő többsége nem ilyen absztrakt kérdésekkel foglalkozik. Az Európai Tanácsban a két ország 2009 és 2019 között az esetek 92 százalékában hasonlóan szavazott; ez ugyan nem kiugró érték az unión belül, de ennél is látványosabb, hogy nagyon gyakran közösen elleneznek javaslatokat.
A szavazási adatok persze csak a jéghegy csúcsát jelentik. Panyi Szabolcs Direkt36-os cikke részletesen feltárja a német döntéshozók, a német gazdasági szereplők és a magyar elit közötti kapcsolatokat. Egy magyar diplomata név nélkül bevallotta, hogy az Orbán-kormány gyakorlatilag a német autógyárak érdekét képviseli az Európai Tanácsban. Mivel a német gazdaság szorosan kötődik az oroszhoz, nem véletlen, hogy Berlin maga is oroszbarát politikát folytat számos kérdésben – innentől már csak egy logikai lépés választ el minket ahhoz, hogy belássuk, Berlin és a Berlintől függő Budapest külpolitikája közötti hasonlóság Oroszország kérdésében nem a véletlen műve. Magyarországon befolyásos német üzletemberek el is mondták Panyinak, mennyire tetszik nekik Magyarország oroszpolitikája. Az ellenzék vagy nem látja ezeket az összefüggéseket, vagy (az egyszerűbb és jobban eladhatónak vélt orosz befolyásra épülő narratíva kedvéért) lemond arról, hogy tematizálja őket.
Az ukrajnai háborúban sok mindent tehetett volna a magyar kormány, amit nem tett, ezzel is egyetértek. Ugyanakkor az ellenzéki kritikák nagy része hisztérikus hangvétele miatt ebben a kérdésben is értelmezhetetlen. Globális perspektívában hazánk az Economist szerint is a nyugati fősodorba tartozik. Ezzel szemben Márki-Zay Péter szerint a magyar miniszterelnök „egyszemélyben felelős az ukrajnai háborúért”, Hadházy Ákos szerint pedig nem tört volna ki a konfliktus, ha Orbán Viktor nem akadályozta volna Ukrajna NATO-tagságát. Az első megjegyzést kár is kommentálni, a második tényszerűen nem igaz. A magyar kormány valóban lassította Ukrajna integrációját, de az a magyar kiállás nélkül sem történt volna meg. A kormányhoz hasonlóan az ellenzék is szereti felnagyítani Magyarország szerepét, az európai és amerikai szakértők Ukrajna NATO-csatlakozásának kérdése kapcsán gyakorlatilag meg sem említik a magyar vétót, annyi más tényező lehetetleníti el Ukrajna csatlakozását.
Tiszteletben tartom, ha az általam felvetett kérdések semmilyen kétséget nem keltenek Szent-Iványiban, csak megerősítik benne, hogy nagyrészt jó úgy minden, ahogy van. Bízom benne, hogy az ellenzéki elit legalább más kérdésekben nagyobb nyitottságot mutat eltérő nézőpontok és különböző kritikák figyelembevételére, máskülönben a következő négy évben még több szavazó fog eltűnni az ellenzék mögül.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.
