Ternopilban egy mozit rendeztek át az Ukrán Nacionalisták Szervezete (UON) számára. Az épület tele van emberekkel. Hosszú sorok állnak az önkénteseket regisztráló asztalok előtt. Férfiak és fiúk, akik már biztos helyen tudják a családjukat, türelmetlenül várakoznak, hogy visszamehessenek harcolni az otthonaikért.
Az épület oldalában üvegekkel teli rekeszek várakoznak, hogy Molotov-koktéllá alakuljanak az újrafelhasználás jegyében. Bár régi a brand, semmit sem veszített hatásosságából. Egyszerre ég és robban. Jó helyre dobva felgyújt egy gépkocsit, egy teljes felszerelésben menetelő katonát pedig egészen biztosan hatástalanít. Nők, gyerekek, idősek töltik meg őket, hogy a támadó ellenséget megkínálják velük az ukrán fiúk.
Nem tudom megmondani, hányadik ellenőrzőpont után, hány fegyveres okiratellenőrzésen keresztül érkeztünk meg Ternopilba, de végül ott voltunk. A központ vezetője Ruzsána Voljanka engedélyt adott, hogy fényképezzünk. Mire végeztünk a képekkel, már készen állt az interjúra. Pont olyan valószerűtlenül szép nő katonai ruhában, mint amilyen valószerűtlen volt ez a háború.
„Folyamatosan szállítjuk a gyógyszert, ellátmányt a frontra, koordinálunk a kijevi központtal” – mondta.
„Mennyi a menekült?”
„Pontos számot nem tudok, de amint láthatja, már nem nagyon van szállás sem Lvivben, sem Ternopilban. Az önkéntesek száma is hatalmas, elképesztő megszervezni annak a logisztikáját, hogy visszajussanak a férfiak.”
„Fegyvereket is osztanak?”
„Itt nem. A fegyvereket a fronton kapják meg az emberek.”
„Mikor aludt utoljára?”
„Nem tudom.”
„Maguk, fiúk, innen tudósítanak?”
„Szeretnénk valahogyan eljutni Kijevbe. Ez egyelőre lehetetlennek tűnik.”
Nem az. Egy órán belül indul egy konvojunk. Akarnak jönni?
„Igen.”
Nem igazán gondoltuk át a dolgot. Utólag, már beállva a kocsival, a golyóálló mellényeinkben és a sisakjainkban kérdeztük meg, hogy tulajdonképpen mennyire biztonságos ez az út.
„Mint jelenleg bármi Ukrajnában” – felelte a tizfős csoportból egy Alexander nevű férfi tökéletes angolsággal. Az úton az övé volt a felvezető autó. Gondolom, láthatta az ábrázatunkat, mert azonnal hozzátette mosolyogva: „ Folyamatosan kapcsolatban vagyunk az ukrán ellenőrzőpontokkal, a konvoj végig ukrán területen halad, és még az út közben is folyamatosan frissülő híreket kapunk arról, melyik utat kell elkerülni, mert lövik az oroszok. Amióta támadnak, ezt csinálom, nem volt még semmi gond.”
Kiderült, hogy Alex egyébként civilben nemzetközi jogász. Kimenekítette a családját Kijevből, ahol élnek, és azonnal csatlakozott az önkéntesekhez. Azt is megtudtuk, hogy a neveink, a kocsik rendszáma le van adva az ellenőrzőpontoknál.
Nem igazán volt lehetőségünk a gondolkodásra, a konvoj elindult. A város határán megálltunk tankolni. Ukrajnában jelenleg gépjárművenként 20 liter benzint vételezhetnek a civilek. Ez a megszorítás nem vonatkozik azonban a hadseregre, sem a harcoló önkéntesekre. A benzinkutak előtt kilométeres sorok állnak.
Mi már Magyarországon készültünk az esetleges üzemanyaghiányra. Két tíz literes biztonsági tartalékot tettünk a csomagtartóba. Ez utólag kifejezetten hasznosnak bizonyult.
A terv az volt, hogy legkésőbb este 10-ig Kijevbe érünk. Ebből végül 22 órás út lett. Aggódni akkor kezdtünk el, amikor leszállt az éjszaka.
Nincs riasztóbb a hideg és nedves kelet-európai éjszakánál. Mint egy takaró terül el a tájon, és nem segít a komfortérzetünkön a kötelező elsötétítés, ami miatt viszont egyébként remekül láthatók a csillagok.
„Igen.”
„Lövödözés kezdődik, tovább hajtasz. Nem állunk meg nézelődni.”
„Oké.”
Nem mondhatom, hogy nyugodtak lettünk volna.
Mellékutakon, falvak között haladtunk. Ternopil megyében probléma nélkül csúsztunk át az ellenőrzőpontokon. A gondok akkor kezdődtek, ahogyan közeledtünk a fronthoz, és egyre idegesebbek lettek a fiúk, akik az út szélén melegítették a kezeiket égő fémhordók felett.
Egy Viktor nevű sebhelyes arcú férfi utazott a mi a kocsinkban, a többiek két kisbuszban. Az egyik kisbusz lerobbant valahol félúton. A hátizsákokat, csomagokat elosztották, majd otthagyták az autót.
Fiatalokból, főleg negyven alattiakból állt a konvoj, csak két idősebb, hatvan körüli, barázdált arcú férfi utazott még velünk. A csapat egyik tagja Kijevbe tartott, többen Herszonba és Harkivbe mentek harcolni. Néztük az Andrei nevű, jóhumorú fiút, aki Harkivba ment, és próbáltunk úgy tenni, hogy nem láttuk a képeket, hogy mit művelnek éppen a várossal az oroszok, vagy nem tudnánk, mennyi esélye van túlélni ezt a háborút.
Ahogyan múlt az idő, úgy lett egyre egyértelműbb, hogy nem érünk fel Kijevbe a kijárási tilalom előtt. A zsitomíri utat felrobbantották, ezért folyamatosan kerülőket tettünk. Betöltöttük a kocsiba a tartaléküzemanyagunkat.
Arra, hogy egyáltalán nem fogunk felérni, akkor jöttünk rá, amikor felhúzott kézifegyverrel, és roppant idegesen az utolsó ellenőrzőponton ránk fogták a pisztolyt.
Kezeinket magasra tartva mosolyogtunk a volán mögött, mint az idióták.
Őszintén reméltük, hogy nem lő ránk gondolkodás nélkül a láthatóan roppantul feszült ukrán parasztfiú hajnali kettőkor. Nem lőtt.
Sárga karszalagot tekertek a kezünkre, olyat, amit az önkéntes katonák hordanak. Ha más nem, hát ez segít az eligazodásban.
Az utat lezárták, nem mehettünk tovább.
Az éjszakát egy kisbolt előtt töltöttük, mínusz négy fokban, a menekülők között a kocsiban, ahogyan mindenki más. Nem mertük beindítani az autót, mert attól féltünk, hogy kifogy a benzin. Azt hiszem az életünkben nem fáztunk még ennyire, nem jött ilyen későn a hajnal.
Egyébként havazással jött.
A reggel már a fagyott úton talált minket.
Másfél órán át vártunk a sorban, de sikerült tankolnunk. Autópályán hajtottunk be Kijev külvárosába. A befelé vezető úton lépésben lehetett csak haladni. Iszonyatos tömeg érkezik a főváros védelmére minden nap. Két óra sorban állás után jutottunk be.
Az első utunk a kijevi UON főhadiszállására vezetett, ahol már vártak minket. Michail Kohanyiczki, a központ vezetője kalasnyikovval a kezében adott interjút. A másik szobában halomban álltak a gépkarabélyok és hozzájuk való lőszer, faládákban.
„Le kellett állítanom az emberek sorozását, mert egyszerűen nem tudunk kezelni ennyit” – mondta a parancsnok. A különböző ukrán híradások szerint eddig százötvenezren érkeztek Kijev védésére, ezt támasztják alá a szavai.
„Hiány van kézről indítható rakétákból, de leginkább harci repülőgépekből és hadihajókból. Ha Ukrajnának több vadászgépe lenne, nem lenne kérdéses ennek a háborúnak a kimenetele. Ha a világ be tudna vezetni egy „no fly” zónát, Ukrajna megmenekülne.”
„Fehéroroszország felől több kilométeres orosz tankhadoszlop tart Kijev felé. Hamarosan körbe fogják zárni a várost, és megkezdődik az ostrom. Elképzelhető, hogy tárgyaljanak a megadásról?”
Nem. Nem tesszük le a fegyvert, és nem adjuk meg magunkat. Az életünk árán is megvédjük a fővárosunkat.
A kihalt fővárosban egyre kétségbeesettebben kerestünk magunknak szállást. Az ellenőrzőpontoknál itt még idegesebbek, és a Majdan téren már minden épületben, plázában csak katonák vannak.
A tér túloldalán a Kozatsky hotelben laknak a nemzetközi újságírók. Gyakorlatilag nincs is más vendége a hotelnek, csak török, német, olasz, angol és spanyol újságírók.
Mindenki tudja, hogy itt van a sajtó, az oroszok is. Ide talán nem lőnek majd rakétát
– mondta egy olasz kolléga, amikor felhordjuk a holminkat az emeletre.
Nem tudtuk kipakolni még, amikor megszólalt a légoltalmi sziréna.
