Irakban csak 2022-ben került volna sor a következő parlamenti választásra, azonban 2019-ben olyan erős tiltakozási hullám indult el, ami kikényszerítette az előrehozott választást. A főként Bagdadban és a síiták lakta déli városokban összpontosuló megmozdulások kiváltó oka a fiatalok között meglevő általános társadalmi elégedetlenség volt a hatalmat 2003 óta uraló hatalmi elittel szemben. Az ország fejlődése tyúklépésben halad, annak ellenére, hogy a világ egyik legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik és a világ egyik legnagyobb termelője is.
Magas a munkanélküliség, általános a korrupció, de az embereket legjobban az áramszolgáltatás visszatérő problémái frusztrálják. Korábban is rendszeresek voltak a tüntetések, mert nyaranta a légkondicionálók miatti megnövekedett fogyasztás az áramszolgáltatás akadozásához vezetett. A 40-50 fokos hőségben emiatt gyakran leolvadtak a hűtőszekrények, a problémákat az elmúlt években ráadásul tetézte a növekvő édesvízhiány is.
A 2019 októberében kitört tüntetések a kormányzó elitet tették felelőssé, felemlegetve a nepotizmus, a korrupció okozta kilátástalanságot, és általában a reménytelen jövőképet. Az iraki politikai elit az elmúlt két évtizedben csak a saját belharcaival és a pozícióinak erősítésével volt elfoglalva, miközben az államigazgatás egésze a pártok hatalommegosztásának színtere lett. A tisztviselői pozíciókat a pártlojalitás alapján osztogatták, különösen a vezető beosztásokban volt elvárás, hogy a forrásokat az adott párt felé „tereljék”. Ez a közszolgáltatások leromlásához, az állami infrastruktúra minőségének csökkenéséhez vezetett.
Ezt a hatalmas tömeget kellene valahogy felszívnia a 40 milliós ország gazdaságának úgy, hogy a nem olajtermeléshez kapcsolódó ágazatok GDP-hez viszonyított aránya csökkent az elmúlt években. Nem csoda, hogy a fiatalok elégedetlenek a rendszerrel, miközben koruk miatt semmilyen gyakorlati tapasztalatuk nincs a 2003 előtti, Szaddám Husszein uralmát jellemző diktatúráról.
Tüntetés és választás
A 2019 októberében kitört tiltakozásokhoz hasonlók korábban nem voltak Irakban. Ezúttal ugyanis nem a kurdok vagy a Szaddám idején még kivételezett státuszú szunniták mentek az utcára, hanem azok a síita fiatalok, akiket elvileg a pártok többsége képvisel a parlamentben. Az első hetekben ezek a fiatalok gyakorlatilag megbénították a fővárost és az ország déli részét, de mindvégig tartózkodtak az erőszaktól. A tiltakozás leggyakoribb formái a közparkok elfoglalása, sátortáborok kialakítása, a pártok vagy kormányzati irodák előtti tüntetések voltak. A kormány kezdetben nem is tudott reagálni erre, a rendőrség nem akart erőszakkal fellépni. Az Iszlám Állam elleni harcban edződött milíciák egyes tagjai viszont erőszakosak voltak; persze egykori milicisták voltak szép számmal a tüntetők között is.
2020 tavaszig ez a kettősség jellemezte a tiltakozókkal szembeni fellépést. Egyfelől a kormány tárgyalt, ígéreteket tett, (látszat)intézkedéseket hozott, miközben a milíciák büntetlenül fenyegethették a tiltakozókat.
Jól mutatja a síita milíciák befolyását, hogy hiába tettek feljelentéseket a tüntetők, a mai napig egyetlen elkövetőt sem állítottak bíróság elé.
A tiltakozási hullámnak néhány eredménye azért lett még a furcsa iraki demokráciában is. Egyfelől az akkori kormányfő megbukott. Másrészt módosította a parlament az iraki választási törvényt. Nem pont úgy, ahogy a fiatalok követelték, de mégis csak úgy, hogy ez esélyt adott az alulról szerveződő új ellenzéknek is. Harmadrészt az új kormányfő, Musztafa al-Kádimi – szintén a tüntetők követelésére – előrehozott választást írt ki.
Eredmények és lehetőségek
A múlt vasárnapi szavazás kapcsán három kérdés izgatta az elemzőket: mennyire lesz alacsony a részvétel, miként fognak szerepelni a tüntetők jelöltjei és pártjai, és természetesen az, hogy ki nyer.
2005 óta a választási részvétel folyamatosan csökkent Irakban. A közvélemény-kutatások rekord alacsony, 30 százalékos részvételt jósoltak, ehhez képest a hivatalos 41,05 százalékos arány alig négy százalékponttal marad el a 2018-astól. Az új generáció mozgalma tisztességesen szerepelt ugyan, de földrengésszerű változásokat nem indított el.
Elsősorban Bagdadban és a dél-iraki városokban szerepeltek jól, ami azt mutatja, hogy sikerült az előzetes várakozásokkal szemben az általuk képviselt és a 2019-2020 során utcára vitt fiatal tömegeket végül mozgósítani. A reformokért tüntetők részleges sikereket értek el a választással, most a rendszer részeseiként rajtuk múlik, hogy a parlamenti politizálás keretében megmaradnak-e a változás hírvivői.
A választások győztese a kiszámíthatatlan, populista, és alapvetően mindenféle külföldi jelenlétet elutasító Muktada asz-Szadr koalíciója, a Szadr mozgalom 73 képviselői helyet nyert. Az alapvetően széttöredezett iraki parlamentben 2014 óta egyetlen párt vagy koalíció sem rendelkezett akkora frakcióval, mint az Egyesült Államok egykori ellenségének számító politikus, síita hitszónok mozgalma. Az előző, 2018-as választáson Szadr koalíciója 54 mandátumot szerzett, de másodikként ott volt mögötte az Irán-barát Fatah szövetség (ez a síita milíciák politikai vezetőit tömöríti) 48 mandátummal.
Ez a szövetség most leszerepelt, alig 14 mandátumot szerzett, amit lehet úgy is értelmezni, hogy az iraki választók megbüntették azokat a politikusokat, akik az elmúlt két évben leverték a civil tiltakozásokat, és erőszakkal akarták akadályozni a szabad véleménynyilvánítást Irakban. A Fatah veresége Irán veresége is egyben, hiszen legerősebb partnerük gyengült meg. Azt, hogy meglepetésszerű volt az eredmény, jelzi, hogy a Kataib Hezbollah milícia vezetője választási csalást kiáltott, miközben október 10. előtt mindenki arra számított, hogy ő és a társmilíciái lesznek azok, akik manipulálják majd a végeredményt. A Fatah mellett szintén eltűnt a süllyesztőben a 2018-as választás harmadik helyezettje, az Amerika-barátnak mondott Győzelem szövetség (42 helyett öt mandátum).
Másodiknak a Takadum párt futott be 41 mandátummal. A párt vezetője Mohamed al-Halbuszi, egy szunnita politikus, aki a most véget ért ciklusban a házelnök volt, azaz az egyik legmagasabb, szunnitáknak biztosított pozíciót töltötte be. A Takadum elsősorban Bagdad tartományban és a szunniták lakta északi tartományokban tarolt, és ezzel a 2003 óta marginalizált kisebbség újra erős képviseletet szerzett.
A valódi meglepetést a harmadiknak befutó Núri el-Máliki és síita pártjának visszatérése jelentette. Máliki egykor az amerikaiak protezsáltjaként lett miniszterelnök, és az USA távozása után kemény kézzel látott neki a szunnita kisebbség üldözésének. Végül az ő miniszterelnöki tevékenysége vezetett részben oda, hogy 2014-ben az Iszlám Állam terroristáit Moszulban és a szunniták lakta területeken felszabadítónak tekintette a lakosság. Máliki akkor ebbe bele is bukott. 2018-ban csak 25 mandátumot tudott szerezni, most azonban 37-et.
A kormányzóképesség eléréséhez 165 képviselő kell. Ehhez elengedhetetlen lesz a kurd pártok támogatása. A közösség több mint hatvan mandátumot szerzett meg, amelyből a legtöbbet (32-t), a hagyományosan legerősebb Kurdisztáni Demokrata Párt.
