Nem Macron az első
Nem érdemes egészen a forradalomban lefejezett XVI. Lajosig visszamenni, ugyanis a köztársasági Franciaország esetében sem a mostani az első alkalom, hogy államfőt támadnak vagy gyilkolnak meg. A legismertebb, de sikertelen eset minden bizonnyal a Charles de Gaulle tábornok ellen, a francia Algéria hívei által 1962-ben elkövetett petit-clamart-i merénylet. De tulajdonképpen még csak évtizedeket sem kell visszamenni az időben, bőven találunk az államfővel szembeni fizikai vagy verbális erőszakra példákat a 21. században. Akár államfő-jelöltekkel szemben is: a 2012-es kampányban François Hollande lisztet kapott az arcába, az előző elnökválasztási kampányban pedig Manuel Valls szocialista előválasztási jelölt, volt miniszterelnök kapott egy, a Macronéhoz igen hasonló pofont.
Ami pedig az elmúlt évtizedek választást nyerő és hivatalba lépett államfőit illeti, 2002-ben Jacques Chirac akkori köztársasági elnököt célozta sikertelenül egy merénylő a Champs-Élysée-n. Az elnök számára utóbb derült ki, hogy merényletkísérletről volt szó. Chirac utódját, Nicolas Sarkozyt megrángatták a hivatali ideje alatt, sőt előfordult, hogy maga is támadással fogadta a felé irányuló verbális agressziót: amikor egy állampolgár tegezve felszólította, hogy ne érjen hozzá, mert összemocskolja, az államfő rávágta: „takarodj, te szegény hülye”.
De Emmanuel Macron ellen is napvilágra került már egy születőfélben lévő szélsőjobboldali merényletterv, melynek a tervezőire le is csaptak a hatóságok. A mindenkori francia köztársasági elnökök tehát pozíciójuknál, láthatóságuknál és vitatottságuknál fogva, de történetileg nézve is veszélyeztetett helyzetben vannak; különösen akkor, amikor a programjaik során igyekeznek elvegyülni, kezet rázni az emberekkel. Mivel tulajdonképpen gyakori dologról van szó, önmagában az elnökökkel szembeni beszólások és támadások (vagy azok tervei) nem feltétlenül árulkodnak az aktuális közhangulatról, az erőszak szintjéről, a közélet minőségéről, annak esetleges romlásáról.
Az erőszak kontextusa
Ha azonban szélesebb, de aktuális kontextusban tekintünk a pofonra, akkor már sokkal árnyaltabb a kép. Az elmúlt napok regionális választási kampányát (az első fordulóra június 20-án kerül sor) tulajdonképpen a politikai erőszak tematikája uralta. A felütés az volt, hogy Jean-Luc Mélenchon radikális baloldali politikus arról beszélt, szerinte lesz majd valamilyen gyilkosság vagy tragédia, ami miatt a muszlimokra lehet mutogatni, és polgárháborút vizionálni (ez népszerű és gyakran emlegetett tematika ma Franciaországban). Megjegyzéseire felhördült a politikai elit, és konspirációs teóriák terjesztésével vádolták meg Mélenchont, aki azzal replikázott, hogy ő csak az egyes események politikai felhasználására akarta felhívni a figyelmet.
A „ki készül merényletre”-vita akkor vett fordulatot, amikor Mélenchon drámai hangvételű sajtótájékoztatón jelentette be, hogy feljelentést tesz egy szélsőjobboldali youtuber, Papacito ellen, aki egy, általa humorosnak szánt videójában egy baloldali aktivista kivégzését játszotta el. A kocka tehát fordult, most Mélenchont vádolták Papacitóék a kivégzős videó kihasználásával, s ebbe a kontextusba érkezett az elnöki pofon. Erre, ahogy ilyen helyzetben erre számítani lehet, Mélenchonnak csak annyit kellett üzennie, hogy tulajdonképpen éppen erről beszélt (Mélenchon egy tüntetésen lisztet is kapott az arcába, ami szintén támogatta az üzenetét).
A politikai habosítás és ezek a tulajdonképpen felületes kampányviták nem önmagukban érdekesek. A lényeg, hogy a korai elnökválasztási és az aktuális regionális kampány ilyen ügyekről szól, melyek mind az erőszak narratíváját erősítik.
Veszélyben a vidéki tisztviselők
Miközben a tetszési indexek Macron javuló helyzetéről és Mélenchon szabadeséséről árulkodnak, tagadhatatlan, hogy létezik egyfajta dühös elégedetlenség a politikai rendszer teljesítményével szemben. A sárga mellényesek nemzetközileg is nagy érdeklődést kiváltó mozgalma, az elmúlt évek estenként erőszakba fulladó tüntetései önmagában mutatják, hogy miről van szó. Legutóbb például katolikus felvonulókat támadtak meg balos „tüntetők” (fontos megjegyezni, hogy a tüntetések elfajulását sokszor az azokra balhézás céljából rátelepedő radikális csoportok okozzák). De mi a társadalmi háttér? Például az a gyakran idézett szám, hogy a francia megkérdezettek 79%-a hajlandó lenne a radikális baloldalra és jobboldalra szavazni, otthon maradni, vagy érvénytelenül voksolni;
De nemcsak Franciaországban vannak jelei a felszín alatt forrongó indulatoknak. Arról a gyakran emlegetett és elemzett jelenségről van szó, hogy a közösségi média korában máshogy működik a nyilvánosság, mint egykor a rádió és a televízió korában. Most szűretlenül és szabadon mozognak az indulatok, miközben a közös, összenemzeti élmények egyre ritkábbak (erről az egyénre szabott algoritmusok gondoskodnak). A nyilvánosság széttöredezik, véleménybuborékok, egymást hatékonyan hergelő közösségek és politikai csoportok alakulnak ki, tovább erősítve a politikai a politikai rendszerrel szembeni elégedetlenséget.
Ebben a düh-pörgető kontextusban ugyanakkor van még egy tünet, amelyet Franciaországban külön is érdemes vizsgálni. Ez pedig a politikai forrongás egyre gyakoribb offline megjelenése. A sokszor erőszakba forduló tüntetéseken túl a személyi védelemmel nem rendelkező politikusokkal, s különösen a polgármesterekkel szemben az utóbbi időben igen elharapózott az erőszak. Volt olyan polgármester, aki kifejezetten hatósági feladatai végzése közben lett halálos (!) támadás áldozata. Emiatt a személyes biztonságot érintő bizonytalanság miatt a polgármesterek és választott tisztviselők hosszú ideje nyomást gyakorolnak a központi államra, a kormányra, hogy lépjen. Legutóbb például a csendőrség egy „önvédelmi” képzést indított a választott tisztviselőknek. A Nemzetgyűlés, de a jellemzően vidéki túlreprezentációval rendelkező Szenátus is foglalkozott a polgármestereket érintő erőszakkal.
Elképzelhető természetesen, hogy a járvány miatti lezárások miatti frusztráció torzította a 2020-as folyamatokat, de ez csak jövőre derül ki. Ám az már 2019-es adatok alapján is figyelemre méltó, hogy nem kizárólag nagyvárosi dologról vagy a tüntetéseken elharapózó erőszakról van szó, amikor államellenes dühről beszélünk.
Nem kérdés tehát, hogy erőteljes indulatok kavarognak a társadalomban, és problémák vannak a francia állam tekintélyével is, aminek részeként érdemes elemezni a Macron-pofont. Mindazonáltal nem biztos, hogy ebből az egy pofonból kell messzemenő következtetéseket levonni. A kontextus sokkal érdekesebb, mint a történetileg gyakran támadott elnökök sorsa. Érdemes inkább azt mérlegelni, hogy miért támadják a polgármestereket, a választott tisztviselőket, és miért lehet egy választási kampány központi témája a politikai erőszak. Végül érdemes feltenni a kérdést, hogy biztosn csak és kizárólag francia kihívásról van-e szó. Elvégre ez még mindig ugyanaz az év, amelyben az új amerikai Kongresszus beiktatásának a napján tüntetők törtek be az épületbe. A kortárs nyilvánosság szerkezetének ahhoz is lehetett némi köze.
A szerző a www.franciapolitika.com szerkesztője.
