Az elmúlt héten megbukott Olaszországban a Giuseppe Conte vezette kormány, amelyet a baloldali populista Öt Csillag Mozgalom, illetve a balközép-balliberális erők (Demokrata Párt és két kisebb tömörülés, az Italia Viva és a LeU) alkottak. A baloldali kabinet bukásának oka ugyanaz volt, amiért most szélsebesen új „össznemzeti-szakértői” kormány alakulhat Mario Draghi vezetésével:
Matteo Renzi, a 2–4 százalékos népszerűségű balliberális kispárt, az Italia Viva vezetője azért lépett ki a Conte vezette koalícióból, mert szerinte nem megfelelően döntött volna saját kormányfője, a populistákhoz (az Öt Csillaghoz) közel álló miniszterelnök az EU-tól érkező segély és hitel felhasználásáról.
Az egykor még a Demokrata Párt (PD) színeiben miniszterelnökösködő Renzi lépése tehát felrobbantotta a populista és a mérsékelt baloldal koalícióját. Renzi, aki az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusává küzdötte le magát az elmúlt években, így most már elmondhatja magáról, hogy nemcsak a PD-t sikerült meggyengítenie 2019-ben, amikor kilépett onnan Italia Viva nevű kispártját megalapítva, hanem az egész baloldalt is felőrölheti immár.
Renzi ráadásul erre még büszke is: kiderült, hogy jobbnak tartja azt a megoldást, hogy a „szakértő”, Mario Draghi – az Európai Központi Bank korábbi elnöke – kapjon miniszterelnöki megbízást, mintsem az Öt Csillag embere, Giuseppe Conte döntsön. Szerinte Draghi jobban fogja felhasználni azt a 209 milliárd eurót, ami Olaszországnak jut az EU koronavírus-segélyalapjából. (Ez az az alap, amelynek felállítását tavaly ősszel a magyar és lengyel kormány vétóval fenyegette.)
Renzit láthatóan nem érdekli, hogy Draghi önmagában és egyedül sosem dönthetne 209 milliárd euróról Rómában – ennek a pénznek az elköltésére ráadásul immár a jobboldal is bejelentkezett. A várható „brüsszeli manna” ugyanis kibékítette az eddig egymást pocskondiázó olasz politikusok többségét. Ők, akik már számtalanszor elárulták egymást, most nagy lelkesedéssel borulnak – ha nem is egymás, de – a 73 éves Mario Draghi, a „szakértő” kormányfőjelölt nyakába.
Erre komoly okuk van. Óriási esélyt látnak arra, hogy most szinte mindegyikük hatalomra kerülhet, méghozzá úgy, hogy – a valóban súlyos olaszországi járványhelyzetre hivatkozva – új választást sem akar a pártok többsége, pedig az ország a politikai patthelyzethez közeli állapotban van.
A pártok többsége ugyanis a közvélemény-kutatások szerint rosszul jönne ki most egy szavazásból. Az egyetlen párt, amely bizonyosan erősödne, a neofasiszta pártok utódja, a jelenleg is a jobboldal szélén navigáló Olasz Testvériség – Olasz Fivéreknek/Testvéreknek is szokták fordítani a nevüket –, azaz a Fratelli d’Italia (FdI). A Giorgia Meloni vezette FdI – minthogy a „Fivéreket” egy nő irányítja a jobbszélen – ugyanis már 16 százalékon áll a felmérések szerint. Ezért a jobboldalnak, még a populista Matteo Salvininek és bevándorlóellenes pártjának, a Ligának sem érdeke egy új választás kiírása.
A Forza Italiának, a Silvio Berlusconi-féle „mérsékelt” jobboldalnak meg esze ágában sincs választást sürgetni, hiszen nekik Salvinivel (aki még mindig nagyon népszerű) és Melonival is meg kellene küzdeniük a jobboldali voksokért, amire a koronavírus-válság tetőzése idején esélyük sincs. A Forza Italiánál (FI) leginkább egy karizmatikus vezető hiányzik az elemzők szerint.
Olaszországban tehát most az aktuális kormányválság elhárításán dolgozik szinte mindenki, kivéve Meloniékat, akik új választásokat követelnek látva az emelkedő népszerűségüket. A többi párt viszont „nemzeti egységkormányt” akar, hogy közösen vethessék rá magukat az EU segélyalapjára.
Ezért azok, akik valamiféle szakértői kormányban reménykednek a pénzpolitikus, Mario Draghi láttán, gyorsan csalódhatnak. Várhatóan nem (csak) technokratákból fog állni az új, „össznemzeti” kabinet. A pártok máris egyezkednek Draghival arról, hogy kit rakhatnának be a saját embereik közül a „nemzeti egység őrzői” közé.
Akik persze majd az egységkormány megalakulásának másnapján újra egymás torkának esnek, és a 209 milliárd eurón fognak előreláthatólag ugyanolyan vitákat folytatni, mint amilyeneket eddig a baloldalon láthattak az itáliai választók – csak akkor a pénz még nem volt Rómában.
És miért lenne marakodás? Elég végig nézni azokon, akik most (újra) kormányra készülnek. Rögtön itt van Matteo Salvini, aki vasárnap este máris az olasz tévék első híreként szerepelhetett – régóta úszott ilyen fényárban a volt belügyminiszter. Salvini ugyanis megint kormányra készül, és bár vitatott, hogy ő maga beszállna-e Draghi kabinetjébe, de az valószínű, hogy pártja, a jobboldali Liga jelölne minisztert az új kabinetbe. Ennek egy akadálya van: a baloldali Demokrata Párt. Ők ugyanis ellenzik Salviniék túlzott kormányzati térfoglalását. Önmagában azonban a PD sem rendelkezik elég erővel semmilyen kormány megalakításához, és így jobb híján ők is várhatóan Draghit fogják támogatni.
Salvini pedig az új kormány támogatásáért cserében részt akar kapni a hatalomból – bármilyen kicsiny részről is van szó, hiszen ezzel „rálátna” a hatalmas pénzügyi források elosztására is. Vagyis Draghi – akármilyen jó szakértő – mindenképpen a pártok foglya lesz Rómában.
Az európai segélycsomag összeállításakor egyébként Salviniék még „sehol” sem voltak. A legutóbbi választások után egy ideig együtt kormányoztak az Öt Csillag Mozgalommal, de azok baloldali populisták voltak, Salviniék pedig a jobboldalon adták elő ugyanezt. Ebből látszólag Salviniék kerültek ki jobban az egyéves közös kormányzás után, és megpróbáltak új választásokat kicsikarni. Jól szerepeltek ugyanis a 2019-es európai parlamenti választásokon, és azt gondolták: eljött az ideje annak, hogy ráborítsák az asztalt Giuseppe Conte miniszterelnökre, akit a legnagyobb parlamenti párt, az Öt Csillag Mozgalom javasolt párton kívüli kormányfőnek a 2018-as választás után.
A korábban választott közéleti tisztséget soha be nem töltő Conte azonban ügyesebbnek bizonyult, mint sok profi politikus. Így végül Salviniék maradtak ki a kormányból 2019-ben. Conte miniszterelnök maradt, csakhogy legádázabb ellenfelét a kormányán belül tudhatta: ez Matteo Renzi volt, aki folyamatosan fenyegette, zsarolta a kormányfőt, 2019 végétől immár a saját kispártja, az Italia Viva élén.
Contéról még idén januárban is azt gondolták sokan, hogy megőrizheti a kormányfői posztot, aztán mégis lemondott, mert csak az olasz törvényhozás alsóházában tudta biztosítani magának az abszolút többséget. A felsőházban csak relatív többséget kapott, miután ott Renziék, vagyis az Italia Viva sok mandátummal rendelkezik.
Conte lemondása után Sergio Mattarella köztársasági elnök Mario Draghit kérte fel a múlt héten az új, szakértői kabinet megalakítására. Draghi el is kezdte a tárgyalásokat, és bár kezdetben nagyon bizonytalanok voltak a kilátásai, a hétvégén mégis áttörés következett be – az ország legfontosabb és legnagyobb befolyású politikai erői elkezdtek felsorakozni mögötte.
Rendelkezésre állunk. Mi vagyunk a vezető erő az országban, olyan erő, amelynek kormányoznia kell
– mondta Matteo Salvini, miután tárgyalt Draghival.
Másokkal ellentétben mi azt gondoljuk, hogy nem jutunk előre, ha mindig nemet mondunk
– tette hozzá, utalva a szélsőjobboldali Olasz Testvériség pártjára, amely kijelentette: ellenzékben marad, és nem vesz részt a koalícióban. „Készek vagyunk túllépni mindenen az ország érdekében” – ezt már Vito Crimi, az Öt Csillag Mozgalom vezetője mondta.
A Draghi támogatását most bejelentő Öt Csillag egyik fő célkitűzése korábban egyébként éppen a Draghihoz hasonló technokraták-bürokraták elleni küzdelem volt, így a párton belül még komoly vitákra lehet számítani. A vezetők azonban realisták: tudják, hogy 2018-ban a legtöbb szavazatot kapták a választásokon, amire most esélyük sem lenne, tehát a jobboldali többséghez hasonlóan nekik sem lenne érdekük egy időközi választás megrendezése.
Támogatja Draghit egyébként a LeU is, a kis baloldali párt, amely eddig a PD-hez és az Italia Vivához hasonlóan a Conte-kormány többségét bizosította az itáliai törvényhozásban. Támogatja Draghit Silvio Berlusconi Forza Italiája is, hiszen ennek a jobboldali pártnak a legfontosabb talán, hogy elkerülje az előrehozott választásokat. Ha ez mégsem sikerülne, akkor az időközi voksolás feltehetően júniusban zajlana le az Euronews értesülései szerint.
De ki is ez a Mario Draghi, akit sokan egyszerűen csak „Super Mario”-ként emlegetnek? A tizenéves korában árván maradt pénzügyi szakértő apja nyomdokain haladt. A korán elhunyt apa ugyanis az olasz jegybankban dolgozott, és fia is bankárként ért a csúcsra – legalábbis eddig. De nem csak ezt tanulta apjától: az egyébként unalmas bürokratának lefestett Draghi szerint a legfontosabb tanulság számára az volt: bármit elveszíthetsz, de ha a bátorságodat is elveszted, akkor mindent elveszítesz.
Egy szakértő tehát az új kormányban – ha megszavazzák – biztosan lesz: maga Mario Draghi. Ezt aligha vitathatná el bárki is a kormányfőjelölttől. A pénzpiacok mindenesetre ünneplik őt. Az olasz „spread”, azaz a német államkötvényhez képesti felár, amit a római kincstárnak kell fizetnie kötvénykibocsátáskor, minimálisra, egyszázalékosra csökkent az utóbbi napokban. Ez nagyon jó hír, ugyanis 2019-ben még 3 százalék volt az a plusz kamatteher (kötvénynél ezt hozamnak hívják), amit Rómának kellett fizetnie, hiszen a befektetők általában nem bíztak eddig az olasz populistákban, akik az utóbbi években kormányozták Itáliát. Draghi azonban más: ő az a pénzügyér, aki megoldotta a legkeményebb válsághelyzeteket is.
Ráadásul nem az olasz politika mocsarában iszapbirkózott eddig, hanem a világ legtekintélyesebb politikusai és pénzpolitikusai között mozgott. Képes volt például a németeket, Angela Merkel kancellárt is rávenni arra, hogy a 2010-es években némi pénzügyi enyhítéssel segítsen a bajokon. A németek féltek az infláció meglódulásától, de végül Draghinak lett igaza: a bankóprést ügyesen alkalmazva nem szabadultak el az árak a kontinensünkön. A New York Times pedig arra emlékeztet, hogy az egyetemi focicsapatban ő volt ugyan a leggyengébb, de mindig kivárta a sorát a cserepadon, és kiderült, hogy nélkülözhetetlen kiegészítő ember még a számára nem igazán „fekvő” pályán is.
Draghi amúgy a jezsuitáknál tanult, de ez nem irányadó a politikai nézeteit illetően: minden megkérdezett ismerőse szerint igyekezett mindig távol tartani magát a pártpolitikától. (Romano Prodi a balközép kormányába kérte fel még pénzügyminiszternek a 2000-es években, de nem vállalta a feladatot, inkább az olasz jegybank vezetését fogadta el.)
Draghi az Európai Központi Bank elnökeként ismerte meg az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed akkori vezetőjét, aki nem más volt, mint Janet Yellen. Az amerikai bankárnő 2014–18 között irányította a Fedet, s idén januártól ő lett a demokrata adminisztráció, Joe Biden amerikai elnök pénzügyminisztere. – hiszen ő az eurózóna „főnökeként” tárgyalt Merkellel vagy Yellennel, nem kiszolgáltatott olasz politikusként, aki az éppen aktuális európai segélycsomagért ácsingózik Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban.
Ennyiből kétségtelenül új korszakot jelenthet Draghi kormányzása. A fő kérdés: meddig tudja megőrizni a szakértő pozícióját, és meddig tud költségvetési fegyelmet tartani a pénzügyi szempontból a világ egyik legfegyelmezetlenebbnek tartott államában, ahol az államadósság jelenleg is a GDP 135 százalékát teszi ki.
