Épp egy kezünkön meg tudjuk számolni a glóbusz összes kommunista (párt) irányítású rendszerét. Úgy illenék, hogy a közéjük tartozó sztálinista Észak-Koreában is ötévente megtartsák a soros pártkongresszust. Csakhogy az itteni illemszabályokat a világ első kommunista dinasztiájának uralkodói szabják meg. Az államalapító nagypapa, Kim Ir Szen vezetésével 1945-ben tartották meg az első, szovjet ihletésű, meglehetősen szűkkörű pártfórumot. „A szeretett és tisztelt Nagy Vezér” 1994-es elhunytáig még öt ilyen csúcstanácskozást rendeztek, utoljára 1978-ban. Az örökébe lépett fia, Kim Dzsong Il 2011 végén bekövetkezett haláláig nem is tartotta fontosnak, hogy „a hadseregé az elsőbbség” politikája közepette pártkongresszusra fecsérelje drága idejét.
Azóta az unoka, Kim Dzsong Un lépett trónra, ő pedig visszatért a hagyományhoz. 2016-ban összehívatta a soron következő tanácskozást, majd újabb szűk(ös) öt év elteltével a héten megkezdődött a 8. kongresszus.
A fórum az újabb Kim hatalomra jutása óta a legsúlyosabb „többszörös válságban” találja a távol-keleti remetebirodalmat. A természeti csapásokon kívül ott vannak az országot fojtogató nemzetközi szankciók, a fenyegető (Észak-Koreában állítólag nem létező!) koronavírus-járvány. Maga az elnök is kénytelen volt elismerni, hogy „szinte az összes ágazat” alaposan elmaradt a most befejeződő ötéves terv céljainak megvalósításától. Le kell vonni a tanulságokat és nem szabad megismételni a hibákat – intett önkritikus hangütéssel a vezér. Ezzel mintegy azt sugallta, hogy ő maga is kész korrigálni tévedéseit. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna, hiszen elődeit tévedhetetlen félistenekként tisztelték.
Hozzáteszem, a phenjani vezér már októberben is „a népével közösséget vállaló ember” arcát mutatta, amikor könnyes szemmel mutatkozott és a súlyos gondokkal szembesítette alattvalóit. Amazok megdöbbenve hallhattak olyan addig ismeretlen vallomást, hogy
Fojtogató gondok
A Szovjetunió széthullása óta ugyanis még nehezebb idők köszöntöttek a kelet-ázsiai országra. A kommunista birodalom elesett, Phenjannak pedig kiesett egyik legfőbb támogatója. Azóta egyre inkább a másik nagy szomszédra, Kínára hagyatkoztak. Ám odaát kitört a járvány, a két kommunista vezetésű szomszédvár között megzuhantak a kapcsolatok. Becslések szerint tavaly mintegy 80 százalékkal csökkent a kereskedelmük, amely szinte a köldökzsinórt jelentette a szankcióktól fojtogatott, blokád sújtotta Észak-Koreának. A távol-keleti ország hazai össztermékének apadását Szöulban 9,3 százalékra becsülik.
Így a gazdasági gondok csak súlyosbodtak. Marad az önerőre támaszkodásnak szépített (nem teljesen önkéntes) bezárkózás. Ennek ékes példája az újra intenzíven folyó katonaifejlesztés-politika. Amíg a külvilág meglepetésére, Kim háromszor is találkozott Donald Trump nagy nehezen leköszönő amerikai elnökkel, leállította a nukleáris kísérleteket és rakéta fölbocsátásokat. A kétoldalú csúcstalálkozók kudarca óta ismét nekilódultak. Akár jelképes értéke lehet, hogy a kongresszusi küldötteknek bemutatták az „Ifjú Marsall” trónra lépése óta első olyan hivatalos fotóját, amely hófehér katonai uniformisban ábrázolja a megfellebbezhetetlen tekintélyű első embert.
Ráadásul úgy időzítették az idei párttanácskozást, hogy az egybeessen a vezér – gyaníthatóan – 37. születésnapjával. (Már apja idején is sokáig úgy ünnepelték ezt az akkor pirosbetűs ünnepnapot, hogy a megsüvegelendő konkrét születési éve nem volt ismert.) Minden észak-koreai kötelességszerűen tudja most is, hogy Kim Dzsong Un január 8-án látta meg a napvilágot, de pontos életkorát csak egy Amerikába menekült nagynéni sejtette a sajtóval. Ám az ünnep akkor is ünnep, amit katonás seregszemlével illendő megülni.
A kongresszustól hiába várta bárki, hogy Phenjan meglebegtesse nukleáris arzenáljának akárha lépcsőzetes leszerelését. Aligha változtat a szabad(abb) piacok engedélyezésének jelenlegi húzd-meg-ereszd-meg politikáján. A rezsim túlélési ösztöne sem azt sugallja, hogy az emberi vagy szabadságjogok terén bármiféle „forradalmi áttörést” tapasztalhatnánk.
Hozzánk közelebbi kormányokhoz hasonlóan, Észak-Korea sem sok jóra számíthat a maholnap hivatalba lépő új amerikai kormányzattól. De Kim Dzsong Un a Donald Trumppal lefolytatott három csúcstalálkozójával elérte azt, ami felmenőinek nem sikerült: közvetlen kapcsolatba került egy hivatalban lévő amerikai elnökkel. Mindhiába. 2019 végén már a szintén öntörvényű Kim Dzsong Un egy pártfórumon megerősítette, hogy újra kihúzza a pakliból legfőbb aduját, ismét megkezdődtek a katonai fejlesztések.
Joe Biden január 20-a után hivatalba lépő kormányzatától arra lehet számítani, hogy fölélénkülnek azok a nyomásgyakorlási törekvések, amelyekkel az emberi jogok betartását igyekeznek megkövetelni a világ minden táján. Észak-Koreában ritkák a véletlenek: a szűk két héttel az új amerikai elnök beiktatása elé időzített pártkongresszuson jelentős teret kaptak a fegyverkezés terén elért „csodálatra méltó sikereik”. Hogy már 2017-ben eredményes kísérletet hajtottak végre egy olyan interkontinentális ballisztikus rakétával, amellyel az Egyesült Államok teljes területét el tudnák érni. Kim Dzsong Un most ismét) bejelentette, hogy – válsághullámok ide vagy oda – újult erővel nekilátnak a hadsereg sokkal magasabb színvonalra emelésének, hogy
biztonságban tudják a szocialista építőmunka békés feltételeit
„Nagy ugrás” – a homályba
Mi várható még a kongresszustól? Egy újabb ambiciózus ötéves terv, amelyet aztán tiszta erőből igyekeznek megvalósítani, harcias stratégiai kinyilatkoztatások és akár fontos személyi változások – amelyek egy irányba hatnak. Kim Dzsong Un a pártkongresszus utánra ígért népének összefoglaló értékelést. Ne számítsunk a XX. szovjet pártkongresszus fordulatára, amikor Hruscsov leleplezte elődei bűneit. De reformista finomhangolást nem lehet kizárni.
Cinikus megfigyelők szerint az „ifjú marsallt” akár generalisszimusszá léptethetik elő – 37 évesen még ráérne, de a fölmenőinek is ez dukált. Netán „csapatkapitányként” cseréket hajt végre a vezetés második-harmadik sorában. Szöuli szakértők kisasolták, hogy a nyitányon az elnökség soraiban helyet foglaló 39 káder közül csaknem a háromnegyedük, 29 még nem szerepelt ott az öt évvel ezelőtti kongresszus pódiumán.
Tény, hogy Kim Dzsong Un alaposan igyekezett a maga arculatához igazítani a vezetést. Levette a pályáról nagyapja és apja vezérkarának megcsontosodott részét, még az uralkodóház legszűkebb rokoni köréből is likvidálta a gyámjaként fungált nagybátyját, sőt féltestvérét is. Jelentős személyi változtatásokat főparancsolt a hadsereg vezérkarára is. Így sokan valószínűsítik, hogy az uralkodói vérvonal erősítéseképpen a legelső sorba emeli húgát, Kim Jo Dzsongot – a politbürokraták körébe. A mindössze 32-éves – kőkemény kritikái miatt balszélsőnek titulált – nőt a legtöbb megfigyelő már most a rezsim második legbefolyásosabb embereként emlegeti.
A jó 25 milliós lakosság meg szenved. Az itt állítólag nem létező, de fenyegető járvány megelőzésére bevezetett vaskos korlátozásoktól, a külföldi blokádra is fogható mindennapi gondoktól, a 90-es években már milliók pusztulását hozó éhínségtől. Maroknyi rezsim jelenti magáról, hogy alattvalóit meg sem legyintette a jó esztendeje világszerte tomboló koronavírus-járvány. Észak-Korea büszkén ezt állítja, a külvilág meg ezt is kétkedéssel fogadja. A Covid-járvány olyannyira nem hatotta át (meg) a pártrendezvény 4 750 küldöttjét, és vagy 2000 meghívottját, hogy a tömegrendezvényről hivatalosan közzétett fotókon szorosra zárták soraikat – de senki sem viselt maszkot.
Kim Dzson Un pedig kendőzetlen proletár őszinteséggel „új nagy ugrást” ígért a szocialista építés következő szakaszára – annak részletezése nélkül. Csak remélni lehet, hogy ez nem hasonlít majd a nagy szomszédban katasztrófához vezetett Nagy Ugrásra.
