Mark Esper amerikai védelmi miniszter az elmúlt hetekben több szakmai rendezvényen is részt vett, ahol mindenki az amerikai haditengerészet jövőjéről faggatta. Az ok, hogy a Pentagon most kezdte el nyilvánosságra hozni a következő 25 évre vonatkozó fejlesztési terveit. Ennek keretében a jelenlegi 296 egységről 500 fölé nőne a bevethető hadihajók és tengeralattjárók száma, ami még amerikai mértékkel is látványos ugrás.
Bár még kevés a konkrétum, az már bizonyosnak látszik, hogy az atommeghajtású vadász-tengeralattjárók (Virginia osztály) számát megdupláznák a jelenlegi mintegy 40 darabról. A jelenleg üzemelő 11 atommeghajtású repülőgép-hordozó száma – ezek a haditengerészet legdrágább egységei – akár nyolcra is csökkenhet, viszont mellettük hat, hagyományos meghajtású és kisebb hordozó állna rendszerbe, hogy helyettesítsék vagy kiegészítsék a „nagytestvéreiket”. Mintegy 60–70 darab kisebb, fregatt méretű hajót is beszereznének, de a legnagyobb tételt a „pilóta nélküli” hajóegységek jelentenék.
Ezekből a ma még nem ismert típusokból 140–240 darabra lenne szükség, ami a tengeri hadviselés egy teljes új módját tenné lehetővé az Egyesült Államok számára.
A védelmi miniszter azt is elhintette, hogy 2045-re már olyan repülőgép-hordozókat szeretnének látni, amelyekben minden jelenleg meglevő repülőképességet leváltottak már pilóta nélküli repülőkkel. Egynémely típussal már előrehaladott kísérletek folynak az USA-ban, és szeptemberben hadrendbe állt az első repülőgép-hordozóra települő tanker-drón század. Ez azt jelenti, hogy a légi utántöltést először sikerült pilóta nélküli eszközökre bízni, de az elkövetkező két évtizedben még meg kell oldani az elektronikai hadviselésre, csapásmérésre, légi harcra alkalmas típusokat is. Ez ideális esetben azt jelentené, hogy az évszázad közepére lenne olyan amerikai hordozó, amelynek az összes repülőeszközét (a helikoptereket is beleértve), a biztonságos kontinentális Amerika valamelyik bázisáról irányítanák.
Kiadási korlátok befolyásolják a tervezést
Az ambiciózus tervek megvalósításának még lehetnek akadályai, a célok tisztázása és meghatározása sem volt egyszerű feladat. Eredetileg az érintett két haderőnem – a haditengerészet és a tengerészgyalogság – feladata lett volna kidolgozni a terveket, ám amikor ezeket az admirálisok és a tábornokok a Pentagon civil vezetőinek prezentálták idén januárban, a védelmi miniszter jobbnak látta leállítani a folyamatot. Bár kevés információ áll rendelkezésre a belső konfliktusról, a mostani megnyilatkozások azt sejtetik, hogy a haditengerészet és a tengerészgyalogság vezetői nem voltak tekintettel az Egyesült Államok hosszú távú teherviselési képességeire, azaz olyan terveket szőttek, amelyek finanszírozhatatlanok lettek volna.
Ezt támasztja alá, hogy a mostani bejelentések során Esper gyakran használja a „kiadási korlátok” kifejezést mint tervezési szempontot. A flotta jövőjét tekintve a legerősebb lobbinak a nagy hajóépítő üzemek számítanak, amelyeknél csak úgy repkednek a dollármilliárdok. A világ legmodernebb repülőgép-hordozója, a Ford osztály darabonként elvileg 10 milliárd dollárba került volna, de mire elkészült, a költségek felkúsztak 12,5 milliárdra.
A már említett Virginia osztályú atom-tengeralattjárókat különleges anyag borítja, amelyeket egyfajta cserépként rögzítenek a hajón. A haditengerészet elszámította magát a karbantartási ciklusokat illetően, és ez (illetve a leváló „cserepek” pótlása”) mindjárt 735 millió dolláros extra kiadást jelentett. A számvevőszéki jelentés becslése szerint a vizsgált hat nagyobb hajóosztály üzemeltetését elemezve, az amerikai kormánynak mintegy 100 milliárd dollárnyi (nagyjából 10 repülőgép-hordozó ára) extra kiadást kell vállalnia az üzemeltetés évtizedei alatt.
A Pentagon célja a tervezés saját kézbe vételével így az volt, hogy kiszakítsa a jövő amerikai flottáját az admirálisok és a hajóépítők érdekeinek a fogságából, és nagyobb hangsúlyt helyezzen olyan, még kiforratlan technológiák alkalmazására, amelyektől minden valamirevaló idős, konzervatív tábornok ódzkodna jelenleg. Ugyanez volt a cél azzal, hogy a védelmi miniszter akár nyolc atommeghajtású repülőgép-hordozót is elegendőnek tart a jövőben. Ezeknek a hajóegységeknek a számáról komoly intenzitású vita folyik a szakmában, ami idáig 10-12 darab körül mozgott. Emlékeztetőül: amikor a Clinton-korszakban, az 1990-es évek közepén egy ideig tízre csökkent a hordozók száma, sokan nemzetárulást kiáltottak.
Nagyhatalmi versengés a háttérben
Az amerikai flottafejlesztési tervek mögött egyértelműen Kína felemelkedése áll. 2018-2019-re a kínai haditengerészet darabszámra már meghaladta az amerikait, ez a tény pedig sokkolta az USA-t. Persze az erőfölény még Washingtonnál van, mert mind tűzerőben, mind vízkiszorításban Amerika fölénye két-háromszoros, Kínának egyelőre nincsenek atommeghajtású repülőgép-hordozói, és az atom-tengeralattjárói is hangosak. Ugyanakkor komoly fejlődést ért el Peking a fregattoknál, a rombolóknál és a cirkálóknál, ezen a területen ma már méretben és minőségben is felveszik a versenyt. És ami igazán aggasztó lehet a Pentagon számára, hogy mindezt alig egy évtized alatt érték el.
A kínai haditengerészet jelenleg mintegy 365 hajóegységgel rendelkezik, és nem csak új hajókat épít, hanem a régieket is lecseréli. Egy évben 3-4 szer annyi nagyobb hadihajót állít hadrendbe, mint az Egyesült Államok, és 2014-2018 között több hadihajót tett vízre, mint a német, olasz, indiai és brit haditengerészet együttvéve. Ezzel a sebességgel 2030-ra Peking akár 425 hadihajóval is rendelkezhet majd.
Ilyen kilátások mellett már jobban érthetők az amerikai célok az 500 darabos flottával. Az elkövetkező évtizedeket e két nagyhatalom versengése fogja meghatározni, mivel mindkettőjük prosperitása a globális kereskedelem fenntartásán múlik, ezért a haditengerészetük erejének fenntartása létkérdés számukra.
Bár a nagyhatalmi rivalizálásnak még számos más, hasonlóan fontos területén is várható a versenyfutás, a flották versenye valószínűleg a leglátványosabb és a legköltségesebb lesz a két ország számára.
Kiemelt kép: MTI /EPA /Amerikai haditengerészet /Anthony J. Rivera
