Nagyvilág

Új rettegés a menekülttáborban: kísért a koronavírus

Riport Számosz szigetéről, ahová Törökországból érkeznek a migránsok és menekültek, akik közül sokan reménytelenül várakoznak a dzsungelben, ahogyan a hivatalos mellett kiépült tábort hívják.

Számosz szigete évezredek óta Püthagorasz idilli ősi szülőföldjeként és a fehér bor otthonaként ismert, hosszú évtizedek óta pedig a napra vágyó turisták tömkelege érkezett ide szerte Európából. A szigetnek harmincháromezer állandó lakosa van, ám ez a szám alaposan megnőtt 2018 és 2020 tavasza között. Az újonnan érkezők menekültek, akik a Mükalé-szoros 1600 méter széles szakaszán teszik meg Törökországból az utat. A Számosz szigetére érkező migránsok beáramlásának csúcsán nyolcezren voltak.

A 25 éves ghánai Bright hazájában újságíró volt. Hatodik próbálkozásra sikerült csak megtennie az 1600 méteres távolságot a török partoktól Görögországig. Negyven társával egy Izmirtől délre fekvő török partszakaszról indultak el ponton hajóval, de a táv felének megtétele után elfogyott az üzemanyaguk. Egy óra sodródás után a nyílt vízen Brightot és társait a görög partiőrség mentette meg.

Bright története nem egyedülálló. A helyi menekültek által régóta csak „dzsungelnek” nevezett átmeneti táborban ragadt ő is. „Augusztus 25-én lesz 10 hónapja” ­– meséli nekem, mintha a börtönből való szabadulásáig hátralévő napokat számolná. „Nézd meg, hol alszom!” – patkányok vannak, cserébe se folyóvíz, se áram. Ráadásként pedig ott a koronavírus. „Azt mondják, hogy nincs Covid-19-es eset a táborban. Honnan tudják? Engem senki nem tesztelt” – meséli Bright indulatosan.

Fotó: Piotr Maciej Kaczyński

Múlt hónapban Bright szomszédja, Sam a nem megfelelő orvosi ellátás következtében halt meg. Fejfájásra panaszkodott, többször is volt a helyi kórházban, de senki nem vizsgálta meg. „Miért is tették volna, menekült volt” – teszi hozzá Bright gúnyos mosollyal. Samuelről csak a halála után derült ki, hogy agydaganata volt. Talán lehetetlen lett volna megmenteni az életét, de az már sosem derül ki, mi lett volna, ha kivizsgálják és diagnosztizálják. Ha tesznek egy próbát.

A sziget egyetlen kórháza képtelen mindenkit ellátni, még a helyi görögök ellátására is alig képes. Szükség esetén a betegeket Athénba szállítják. Lehetetlen megmondani, mi történne abban az esetben, ha a vírus elérné a tábort.

A koronavírus-hisztéria márciusi-áprilisi csúcspontján a tábort teljesen lezárták. Se ki, se be nem engedtek senkit. A gyalog tíz percre lévő Számosz városába kizárólag egy-két személyt engedtek ki a táborból engedéllyel. Azok a civil szervezetek is kénytelenek voltak felfüggeszteni munkájukat a táborban, amelyek egyébként addig az alapvető ellátásról gondoskodtak, azaz takarítottak, ellátták a betegeket és enni adtak a migránsoknak és menekülteknek. Az európai dolgozók közül párat evakuáltak a szigetről. A menekülteket és menedékkérőket három hónapra mindenki teljesen magára hagyta.

Az első Covid-19 esetet júliusban regisztrálták a szigeten.

Jelenleg 5500-an vannak a táborban, az ottragadtak közül sokan több mint egy éve teljes bizonytalanságban élnek ott. Több görög táborhoz hasonlóan a menedékkérelemre váró illegális migránsokkal teli számoszi tábor is egy régi katonai bázis helyén létesült. Egy 650 fő befogadására alkalmas átmeneti tábor már évek óta működik a szigeten. A helyiek pozitívan emlékeznek azokra az újonnan érkezőkre, akik több napot is a szigeten töltöttek, mielőtt a szárazföldre szállították őket. 2018-ban azonban a bázis már túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy az összes újonnan érkezőt befogadja, ráadásul a 2016-os EU-Törökország egyezménynek köszönhetően új eljárásokat vezettek be a migrációs áramlás kezelésére. Az egyezmény értelmében a korábban csupán átmenetinek szánt tábor mára bizonytalan ideig tartja vissza a menekülteket.

2019 januárja és decembere között a tábor lakóinak száma megduplázódott, a korábbi négyezerről nyolcezerre nőtt. Az érkezőknek menekültstátuszért kell folyamodniuk, majd várják a görög hivatalok döntését. Egyes esetekben ez hónapokig, akár évekig is elhúzódhat. A táborban kialakult zsúfoltság kezelésére semmilyen hivatalos eljárás nincs, így a régi katonai bázis körül egy vad és ellenőrizhetetlen „dzsungel” alakult ki. A hivatalos táborral párhuzamosan kialakult tábor szinte pár hét alatt túlnőtt az eredeti méretein 2019 elején. Év végére pedig ez lett az a dzsungel, ahová a számoszi migránsok nagy része kényszerült.

Tábor Számoszban Fotó:Angelos Tzortzinis/picture alliance via Getty Images

Mindkét fél tele van sérelmekkel. A migránsokat frusztrálja, hogy a táborban ragadtak, főleg, mivel a korábbi menekülthullámok idején az érkezőket alig pár nap után továbbvitték. A helyiek viszont a nagy számban jelenlévő új emberek miatt panaszkodnak, mivel rontják a kisvárosi élet minőségét. 2019 végére nyolcezer migráns élt a táborban és az azt körülvevő dzsungelben, szemben a mindössze hatezer helyi lakossal a szomszédos városban. A feszültségek fényében nem meglepő, hogy a görög kormány tervei között szerepel a tábor áthelyezése egy új helyszínre, ami öt kilométerrel lenne távolabb a várostól. A tábor lakói semmit nem tudnak a terv részleteiről.

A helyiek hangulata a járványhelyzettel együtt változik. A Covid-19 miatti lezárások óta nincsenek új menekültek, a táborban élők létszáma pedig 2500-zal csökkent. Turisták se nagyon érkeznek most a szigetre. Számosz városa olyan szempontból jobb helyzetben van, hogy a civil szervezeteknek és a tábornak köszönhetően könnyebb munkát és vásárlókat találni, a sziget többi turista célpontján a szállodák teljesen üresen állnak.

Civil szervezetek biztosítanak majdnem mindent a táborban, amit az athéni kormány vagy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNHCR) nem. Az Orvosok Határok Nélkül önkéntesei végzik a gyerekek oltását, a Project Armonia pedig a táborban lakók nagyjából 12 %-nak, azaz közel nyolcszáz embernek a napi étkezését biztosítja. A tábor, és főleg a dzsungel takarítását egy holland szervezet, a Movement On The Ground végzi, ami a 2015-os migrációs válság után alakult. A legnagyobb veszélyt a lakókra, akik hónapok óta élnek folyóvíz és áram nélkül, a higiénia hiánya jelenti. A Samos Volunteers több mosodát is üzemeltet, amik több ezer embert szolgálnak ki, a Refugees4refugees elnevezésű szervezet pedig sátrakat, matracokat, hálózsákokat és egészségügyi termékeket kölcsönöz.

A szervezetek mindegyikének jól jön a migránsok és a menekültstátuszért folyamodók munkája. A lezárások kihirdetésével számos nemzetközi önkéntes és alkalmazott hagyta hátra a szigetet. A civil szervezetek jóval kisebb létszámmal maradtak jelen, a táborba azonban nem mehettek be segíteni ők sem. Jelenleg javarészt menekültek főznek a menekültekre, maguk után takarítanak, és ők adják be gyerekeiknek a különböző oltásokat is. Az Armonia Project főhadiszállása a városban alig pár perc sétára található a tábor főbejáratától. A lezárások megszűnésével a konyha újra üzemel, a tegnapi menüt egy afgán szakács, Nemat készítette, holnap pedig egy gyakorlott iráni nő, Leila lesz felelős az ebédért.

A dzsungelben reggel két szíriai szakáccsal találkozunk és beszélgetünk a táborbeli életről, a 35 éves Hoseinnel és a 22 éves Hamzával. Hosein felmelegíti a sütőt, a fiatal Hamza megdagasztja a tésztát a pászkához, közben pedig elmesélik, hogy tíz darabért kapnak egy eurót a táborban. Reggelente nagyjából száz kenyeret sütnek meg. Kettőt ajándékba kapunk tőlük. Habár a legtöbb szíriai a családjával él a táborban, Hosein hátrahagyta az övét Aleppóban, de nem szégyelli bevallani, mennyire hiányoznak neki. Miért nem hozta akkor mégse magával a családját? Hosein szerint nem volt elég pénzük arra, hogy mindenkinek az útját kifizessék.

Rengeteg gyerek él a táborban. Vannak olyanok is, akik már itt születtek. Vannak olyan gyerekek és fiatal felnőttek is, akik szüleik vagy idősebb testvérek nélkül vannak itt. Vannak köztük árvák is, de olyanok is, akiknek szüleik hátramaradtak hazájukban. Egy új európai program keretében a cél most ezeknek a fiatalkorú vagy kíséret nélküli fiataloknak az áthelyezése a görög szigetről az év végéig.

Két fiatal családdal találkozunk. Az első Iraki Kurdisztánból érkezett. Megmutatják a sátrukat, ami tiszta, takaros, és több gyönyörű cserepesnövény díszíti. A sátor túrázáshoz vagy rövid fesztiválozáshoz ideális lenne, ahhoz azonban semmiképpen nem az, hogy egy család hónapokig, vagy akár évekig ebben éljen. Házigazdáink nem sokat tudnak angolul, barátságuk jeleként azonban megajándékoznak bennünket egy üveg hideg vízzel az útra, a lányok pedig mosolyogva integetnek nekünk. A három éves Asuda egészen az ösvény végéig kísér minket. Még 11 óra sincs, a meleg mégis szinte elviselhetetlen, a hőmérséklet 35 fok fölött jár.

Fotó: Piotr Maciej Kaczyński

A másik család Afganisztánból érkezett. Mukhtar nagyjából 21 éves lehet, a felesége talán 19. Az ország déli részéből menekültek el, ahol évek óta zajlik a harc az amerikaiak és a tálibok között. A tábor tele van olyan civil afgánokkal, akik azért váltak a tálibok célpontjává, mert amerikai cégeknek dolgoztak. Mukhtar egy családi üzletben dolgozott. Két lányának szeretné biztosítani a jövőt.

A tiszta sátor hozzátartozik a kisgyerekesekhez. Egyértelmű, hogy a férfi a család feje. Az is egyértelmű, mitől félnek legjobban a lányos apák. Nem csak a fizikai és szexuális támadás jelent veszélyt, hanem a nők hagyományos szerepe is. Mukhtar felesége barátságos velünk, de nem nyújt kezet. Az afgán kultúrában nagyon más a nők szerepe. Egy afgán beszélgetőtársam mesélt arról, hogyan menekült el hazájából, miután az egyik befolyásos helyi azt követelte tőle, engedje oda neki 14 éves lányát negyedik feleségként.

Mukhtar motivációja egyértelmű. Afganisztánban vidéken egy lánynak esélye sincs iskolába járni. Nem mindenki olyan bátor, mint a Nobel-békedíjas Malala, aki egészen fiatal kora óta a lányok iskoláztatásának szószólója. Az iskoláztatás a táborban is gond. Az afgán Ali például angoltanár, de „végzettségét” az internetet bújva szerezte. Mivel az osztályában négy éves a legidősebb gyerek, ott talán ez is elég. A civilek között is vannak, akik angolt vagy görögöt tanítanak, azonban ez csak csepp a tengerben. Találkozunk egy 16 éves gambiai fiúval, aki azt sem tudja, mi is az az iskola.

A táborban dolgozó európaiak szerint a számoszi táborban és az azt körülölelő dzsungelben a legrosszabbak a lakhatási feltételek egész Európában. A görögök, akik hosszú évek óta küzdenek saját válságukkal is, képtelenek egy ekkora méretű problémát megoldani. A menekültek többsége nem is hibáztatja a kialakult helyzetért a görögöket, mindenki azt reméli, hogy ez a helyzet csak átmeneti, Európába érve majd megváltozik minden, biztosítva lesz számukra az egészségügyi ellátás, a gyerekek pedig iskolába járhatnak. A valóságban azonban a Görögországban menekültstátuszért folyamodók több mint hatvan százalékának elutasítják a kérelmét.

Néhány sátor üresen áll. A Covid-19 miatti lezárások alatt többen elhagyták a tábort, új lakók pedig hónapok óta nem érkeztek. A kísérő nélküli kiskorúakat jelenleg különböző európai országokba viszik. Néhány kérelmet befogadtak az első félévben. Lehet, hogy nemsokára új lakók foglalják el a sátrakat? Augusztus első vasárnapján egy tutaj érkezik Számosz szigetére, rajta 31 emberrel. Hónapok óta az első. Az új migránsok karanténban vannak. Könnyen lehetséges, hogy a tábor lakóinak a száma növekedni fog az elkövetkezendő hetekben.

Afganisztánból, Iraki Kurdisztánból, Szíriából és Palesztinából a szárazföldön át érkeznek az emberek a török partokhoz. Olyan iráni családdal is találkozunk azonban, amely repülővel érkezett Isztambulba. A Teherán-Isztambul útvonal az afgánok körében is népszerű. Az embercsempészek közvetlen csatlakozást ígértek az irániaknak Londonba, ez azonban soha nem jött létre. Az embercsempészek az útlevelekkel együtt eltűntek. Ma már több eszük lenne az irániaknak. Azt is megtudták, hogy az egész család megkapta a menekültstátuszt. Pár napon belül indulnak a szárazföldre. Még mindig hosszú út áll előttük, a céljuk az Egyesült Királyság vagy az Egyesült Államok. De most már remény csillog a szemükben, tudják, hogy van jövő. A Gambiából, Burkina Fasoból, Maliból, Togoból és Kongóból érkező afrikaiak is Isztambulba repülnek.

Isztambulig eljutni az út könnyebbik része. Az út Törökországtól Számoszig azonban veszélyes. Néhány hajó elsüllyed. Van, hogy a török partiőrség megmenti a nyílt vízen ragadt túlélőket, hogy aztán visszavigye őket a török partokig. A hajóknak néha vissza kell fordulniuk. Gyakori eset, hogy elfogy a hajó üzemanyaga, mielőtt partot érne. Brightnak hatodik próbálkozásra sikerült elérnie Számoszt, de olyan vakmerő próbálkozóról is tudnak, akinek csak tizenkettedjére sikerült. Nehéz kiszámolni, vajon mennyibe kerülhet az átkelés. Néhányan azt mondják, pár ezer euróba. Egy kameruni menekült bevallotta, hogy 550 eurót fizetett azért, hogy helyet kapjon egy gumicsónakban. Az azonban hamar kiderül, hogy az embercsempészek csak egyszer kérik el a jegy árát, ha nem sikerül elsőre átkelni, a többi próbálkozásért már nem kell fizetni.

A Sierra Leonéból érkezett Richard szerint „nincs egységes ár, minden attól függ, ki alkudik, hogyan és kivel, néha akár egy ponton hajóra is fel lehet kerülni ingyen”. Richard arannyal kereskedett egy helyi bányából, mielőtt útnak indult.

Korábban Dubajba és Egyiptomba utazott üzleti utakra. Most tíz hónapja él embertelen körülmények között a dzsungelben. „Miért kezelnek minket úgy, mint az állatokat?” – kérdezi.

Sokan utaznak egyedül. A 25 éves David Sierra Leonéból érkezett, otthon maradt nővérével semmilyen kapcsolata nincs. A szülei meghaltak. Se felesége, se gyerekei nincsenek. Idejét a táborban javarészt a szabadtéri edzőteremben tölti, amit a lakók építettek, hogy legyen mivel eltölteni az időt.

Fotó: Piotr Maciej Kaczyński

Ibrahim szintén 25 éves, a homofóbia miatt menekült el Libériából. A beszélgetés alatt végig eltakarja az arcát, és nem járul hozzá, hogy fénykép készüljön róla. „ Ha megtudnák a táborban, végem lenne.” A homofóbia még Európában is gyakori jelenség.

A 29 éves Roland akkor hagyta el Kamerunt, amikor megölték az apját. Az országban évek óta üldözik az angolul beszélő kisebbséghez tartozókat. Roland fontos dologra hívja fel a figyelmet. „Ez a vita nem a kameruni emberek között alakult ki. A kormány végez ki bennünket.” A táborban frankofón kameruniak is vannak, és Roland szerint az égvilágon semmilyen nézeteltérés nincs köztük.

Zavarba ejtő az afrikai konfliktusok ignorálása. Egy Iraki Kurdisztánból vagy Szíriából érkező menekült országának helyzetével nagyjából tisztában vannak az európai civil szervezetek dolgozói. Nem így a Szubszaharai Afrikából érkezőknél, akiket frusztrál az a tudatlanság, ami az országaikat és azokat a politikai tényezőket övezi, amik miatt kénytelenek voltak Számoszon menedéket keresni.

Maliból, Gambiából, Ghánából és Burkina Fasoból érkező menekültekkel találkozunk. Amikor feltesszük nekik a kérdést, miért érkeztek Európába, egyetlen választ kapunk. Európa az egyetlen célpont, ami elérhető távolságban van azoknak, akiknek van elegendő pénzük ahhoz, hogy eljussanak Isztambulba egy Turkish Airlines járattal. A járvány előtt a Turkish Airlines legfontosabb piacát az európai hátizsákos turisták jelentették. A másik fontos piacot a menekültek jelentik.

A táborban egy nagy sátortemplom is található. Bent éppen afrikai stílusú táncos imádság van. Az afrikai keresztények egészen másképpen imádkoznak, mint az európaiak. A tánc hagyományosan fontos elem, amivel az egyén és a csoport spiritualitásához járulnak hozzá, ezt pedig a keresztények által átvett templomok is átvették Afrikában. Az imádságot franciául vezeti egy kameruni, angolra pedig egy ghánai lakó fordítja. A szőnyegekkel és zenével megtöltött fehér sátorban nagyjából húsz mezítlábas ember van. A közelben egy csendes mecset is található, hatan imádkoznak bent mezítláb, főleg palesztinok és szíriaiak. Tiszteletben tartva imádságukat, nem lépünk be. A vallásosság fontos a menekültek számára. Ahogyan Bright fogalmazott korábban:

Keresztény vagyok. Ő is keresztény. Ő muszlim, ő pedig ott szintén muszlim. Itt mindannyian testvérek vagyunk.

Lassan a látogatásunk végéhez érünk a táborban. Elhaladunk közben egy sátor mellett, ami fodrászatként üzemel. Bent a 20 éves palesztin Mohammed éppen a húszas évei közepén járó Farid haját vágja. Egyértelmű, hogy van igény a vállalkozásokra a dzsungelben. Apró gyümölcs- és zöldségüzleteket is találunk.

Egy kongói asszony invitál be minket, ő az egyetlen, aki férje jelenléte nélkül is beszélni mer fehér európaiakkal. Ikreivel, egy lánnyal és egy fiúval érkezett Kinshasából, mert „nagyon, nagyon rossz volt Kongóban”. Férjét és két gyermekét hagyta hátra. „Nincs fénykép, rossz szerencse. Nincs név, rossz szerencse” – kiáltja, amikor megkérdezzük, lefényképezhetjük-e.

Nem sokkal a járvány kitörése előtt érkezett a táborba. A táborban uralkodó helyzetről panaszkodik, a kosz és a hőség mellett a tábort megfertőző patkányok miatt aggódik leginkább, illetve a közeli leégett talajt említi. Még áprilisban volt a közelben egy tűz, amiről a Shaghaf Volunteering Foundation tett közzé videót: „hatalmas kár keletkezett a sátorokban, néhányan a lakhelyüket is elvesztették”. A kongói nő segítséget vár, kisgyerekei vannak, akikről gondoskodnia kell. Nincs víz és rettenetes a hőség. Felhívja a figyelmünket valamire, amire korábban már egy sierra leonei férfi is, méghozzá a táborban uralkodó hőmérsékletre: „Szerinted meleg van itt? Melegebb van, mint Nyugat Afrikában valaha is volt.”

Az embereket különböző politikai és gazdasági nyomások hajtották idáig, azonban még egy fontos tényező szerepet játszik ebben, amit a legtöbben nem is gondolnának, méghozzá a klímaváltozás. Ha jobban belegondolunk, a Közel-Keleten már most is a víz a konfliktusok egyik forrása.

Az ENSZ és a Világbank már egy ideje próbálja felhívni a figyelmet a vízhiányra. Az ENSZ szerint a régióban tizenhét ország van a vízszegénységi határ alatt. A szubszaharai régióban is hasonló a helyzet, a Csád-tó kezd kiszáradni. Amikor a klímaváltozásról kérdezek, beszélgetőtársaim nem tájékozottak. „Igen, hallottam már a klímaváltozásról” – mondják, de közben kérdőn néznek rám, mintha a kérdésnek semmi köze nem lenne az ő személyes történetükhöz. Emiatt fontos tisztázni, hogy a fő motiváció, amiért emberek hátrahagyják otthonukat, politikai vagy gazdasági. A klíma még mindig csak másodlagos a Számoszra érkező emberek részére.

Folytatódik az élet a táborban. A szíriaiak holnap újra pászkát sütnek majd, Ali gyerekeket tanít, a palesztin fodrász pedig új klienseit szolgálja ki. David újra edzeni fog. Több tucat menekült a civil szervezeteknek dolgozik majd, ahol közösségi önkéntesként főznek, takarítanak és segítenek beoltani a gyerekeket.

Holnap új nap kezdődik, azonban a félelem attól, hogy a vírus eléri a tábort, marad a régi. Újra kezdődnek a találgatások arról, mikor és vajon tényleg áthelyezik-e a görögök a tábort. Újabb nap telik el a napok hosszú sorában, amióta beszélgetőtársaink a szigetre érkeztek. Újra várni fognak az tájékoztatásra, mi lesz a következő lépés ebben a hosszú folyamatban, egy bemutatkozó interjú, esetleg egy mélyinterjú, döntés a menekültstátuszról, áthelyezés az ideiglenes táborból olyanba, ahol jobbak a feltételek és megszervezhetőbb az élet. Addig is tovább folyik az élet a dzsungelben, a bizonytalanság helyén, ahol átlagemberek próbálnak átlagos életet élni rendkívüli körülmények között.

A szerző lengyel szabadúszó újságíró, cikkei jelennek meg a Gazeta Wyborczában, a Rzeczpospolitában és más lapokban is.

Kiemelt kép:Angelos Tzortzinis/picture alliance via Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.