Ha van biztos módszere a „régen minden jobb volt” mondás megcáfolásának, az valószínűleg az, ha az orvostudomány fejlődését hozzuk példaként. Kevesen lehetnek, akik azt mondanák, hogy a mostani, gyors, fájdalommentes kezelések helyett inkább valamelyik középkori módszerrel kínoznák magukat, bár kétségtelen, hogy az alternatív kezelések iránt manapság is élénk az érdeklődés.
Több száz vagy ezer évvel ezelőtt azonban a kuruzslás és az orvoslás között szinte láthatatlan határvonal húzódott, nem csoda, ha mai szemmel nézve egészen megdöbbentő eljárásokat is alkalmaztak a gyógyítók. Az eredetileg orvos Lydia Kang, illetve Nate Pedersen újságíró Quackery, azaz Kuruzslás című könyvében tudományos alapon, de szórakoztató, morbid humorral kísérve mutat be számos olyan módszert, amely szerencsére nem állta ki az idő próbáját.
Füstbeöntés
A dohánynak a gyógyításban megjelenő szerepéről már Kolumbusz Kristóf legénysége is beszámolt, amikor megfigyelték, hogy a mai Kuba és Haiti területén élő őslakosok egy nagy adag száraz tubákot szívtak fel az orrukon keresztül, amivel kiütötték magukat, és ezt valószínűleg koponyalékelés előtt is alkalmazták. A dohányleveleket sebekre, égési sérülésekre és ekcémára is használták, így nem csoda, hogy az európaiak egyfajta csodanövényként tekintettek rá. Egy, az 1570-es években megjelent könyv azt írta, hogy a dohány akár húszféle betegség, közöttük a rák (!) gyógyítására is alkalmas lehet.
A dohány elterjesztésének egyik legnagyobb harcosa, Jean Nicot – akiről később a növénynemzetség a nevét is kapta – Franciaország nagykövete volt Portugáliában. Itt ismerkedett meg a növénnyel, és abból később vitt is néhány példányt a rettenetes fejfájással küzdő Medici Katalinnak. A tubák annyira bevált, hogy az egész francia udvar rögtön rajongója lett, és nem sokkal később Európa többi részét is elkapta a láz. Igaz, maradtak szkeptikusok is: I. Jakab angol király már 1604-ben azt írta egy levelében, hogy a dohány károsítja az agyat és a tüdőt.
Később a lelkesedés kicsit alábbhagyott, a 17. és 18. század során aztán egyre általánosabb lett az a nézet, hogy ha a dohány nem is valamiféle mindenható gyógyír, bizonyos betegségek esetén használható. Fülfájás enyhítésére például azt javasolták, hogy fújjanak a fülbe dohányfüstöt, de ezt a módszert más testnyílások esetében is hatásosnak tartották.
Az 1700-as években olyan sokan fulladtak bele a Temzébe, hogy Londonban megalapították a Fulladástól Halottnak Tűnő Embereknek Azonnali Segítséget Nyújtó Intézményt. A tagjai fel-le járkáltak a folyó partján, és azt figyelték, hogy nem esett-e valaki vízbe.
A cél az volt, hogy a füsttel egyrészt felmelegítsék az áldozat testét, másrészt pedig beindítsák a légzést. Ha ez nem működött, akkor fújtatóval próbáltak a szájon keresztül levegőt juttatni a tüdőbe, mert a szájból szájba lélegeztetést túl vulgárisnak találták. Ez utóbbit akkoriban csak a bábák alkalmazták az újszülöttek esetében, pedig jóval hatékonyabb volt a fújtatónál. Szerencsére, később az orvostudomány is rájött erre.
Méregpohár
Az antimon nevű mérgező fémet manapság tűzálló zománcok előállításánál vagy elektronikus eszközökben használják, ám több történelmi korban a gyógyítás egyik eszköze volt. Ennek elsőre ellentmond, hogy az antimon nagyobb mennyiségben heves hányáshoz és hasmenéshez vezet, de pontosan ezért használták. Egy egykor divatos elmélet szerint ugyanis a betegségek kialakulását a testben lévő folyadékok és váladékok egyensúlyának felborulása okozza, ezért ilyen esetekben a felesleget ki kell üríteni. Egy másik iskola – amely szintén az antimont ajánlotta – Paracelsus nevéhez fűződött, aki a XVI. században úgy vélte, hogy a földből előkerülő anyagok, mint az antimon vagy a higany megszünteti a testi bajokat.
Az antimon népszerűségéhez hozzájárult az a kézirat, amelyet állítólag egy Basilius Valentinus nevű bencés szerzetes írt a fém jótékony hatásáról, és amelyet egy Johann Thölde nevű vegyész foglalt kötetbe. Valószínű, hogy a szerzetes sosem létezett, hanem Thölde találta ki azért, hogy felpörgesse a forgalmát. Mindenesetre bejött a számítása, az antimont elkezdték használni mindenféle bajra, a szifilisztől kezdve az asztmán keresztül a pestisig. Ennek többféle módja volt.
Az egyik egy olyan speciális ivókupa, amelynek belső oldalát antimonnal vonták be. Amikor az reakcióba lépett a borban található savval, a fém kioldódott, és a borral együtt bejutott a szervezetbe. Hátránya volt – már azon túl, hogy méreg –, hogy nem lehetett szabályozni a kioldódást, ezért ha túl sok antimon került az italba, a páciens meghalt. A másik módszer az úgynevezett örökké tartó tabletta volt. Ezt a fémgyógyszert nem úgy kell elképzelni, mint a mai tablettákat.
Az antimonhoz hasonló módon használták a higanyt is, amely szintén hánytató hatású volt, ám a legfontosabb szerepet a szifilisz kezelésében kapta. A vízben oldódó és mérgező higany-kloridot belsőleg használták a betegeknél, egyfajta mérgező wellness kezelésként pedig a gőzfürdőkben higanygőzt kellett belélegezniük. Sőt, létezett egy olyan, hordóhoz hasonlító eszköz is, amelybe beleültették a szifiliszes beteget úgy, hogy csak a feje látszott ki, megtöltötték folyékony higannyal a hordót, amit alulról melegíteni kezdtek, így a páciens teste higanygőzben fürdött.
A szifiliszes betegek tapasztalhattak javulást, de nem biztos, hogy a kúra miatt. Az tény, hogy laboratóriumi körülmények között a higanynak baktériumölő hatása van, de figyelembe kell venni, hogy az emberi test nem egy petri csésze. A szifiliszre jellemző az is, hogy a tünetek egy idő után úgy eltűnhetnek, hogy csak évek múlva bukkannak fel újra, ezt tévesen akár gyógyulásnak is tekinthették. Ráadásul a szerencsétlen betegeknek lett helyette más bajuk, ugyanis sokaknál megjelentek a higanymérgezés jelei, és a szifilisz helyett ebbe haltak bele, mint a híres hegedűművész, Niccoló Paganini.
Éget? Akkor gyógyul!
A fejfájás a 21. században is megkeseríti az emberek életét, még úgy is, hogy már jó ideje léteznek könnyen hozzáférhető és hatékony gyógyszerek. Éppen ezért el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az, amikor tüzes vassal kezelték a betegségeket, pedig sok évszázadon át ez volt a gyakorlat, és köhögésre, epilepsziára, krónikus fáradtságra, szerelmi bánatra is ajánlották az orvosok. Ehhez vagy speciális fémeszközöket használtak vagy erre a célra készült olajat, amelyet felforrósítottak, és a bőrre, illetve közvetlenül a sebre öntöttek, vagy összenyomott kőrisbogarat, amely szintén marta a bőrt. A forró olajos kezelést még az amerikai polgárháborúban is használták annak ellenére, hogy már a 16. században Ambroise Paré megfigyelte: az így kezelt betegek lőtt sebe elfertőződött, míg a nem kezelteké szépen gyógyult.
A módszer népszerűségének oka abban az elméletben keresendő, amely szerint, A 19. században azt gondolták, hogy a fejfájás mellett így lehet gyógyítani például a napszúrást meg a bénulást is.
Kicsit más volt a helyzet a kőrisbogárból készült pasztával, amelyet ott alkalmaztak, ahol a probléma jelentkezett. Egy, az 1800-as években elfogadott elmélet szerint sok betegségnél akkor kezdődik el javulás, ha a bőrön megjelennek a kiütések és a hólyagok, ezért, hogy felgyorsítsák a folyamatot, az orvosok maguk okozták a bőrirritációt az égető hatású bogárpéppel. A maratás, mint kezelési mód, sokáig kitartott, még az 1920-as években is alkalmazták amolyan utolsó mentsvárként például láz, torokgyík, gégehurut vagy agyvelőgyulladás esetén.
Kiemelt kép: Wellcome Collection
