Az Európai Unió nincs jó állapotban. Az elmúlt tíz év gazdaságilag kedvező volt ugyan, soha nem látott növekedést és jólétet hozott az ötszázmilliós kontinens nagy részén, és a hagyományosan szegényebbnek gondolt kis államok elkezdtek felemelkedni.
Politikailag már rosszabb volt a helyzet. A 2010-es évek a gazdasági válság kiheveréséről, a politikai opportunizmusról és a populizmus térnyeréséről szóltak, a szélsőjobb meglovagolta a menekültválságot, majd mindez a brexitben csúcsosodott ki. Az évtized lezárásaként jelent meg 2020-ban a koronavírus-járvány és az azt követő újabb gazdasági válság.
A világháborúk, de legalábbis a harminc évvel ezelőtti rendszerváltások óta nem állt Európa egyszerre ennyi és ilyen súlyú politikai kihívás előtt. A válaszai pedig a legtöbb esetben nem voltak elégségesek:
- a menekültválság politikai szempontjait az unió vezetése képtelen volt észrevenni.
- Nagy-Britannia kilépése felkészületlenül érte,
- végül a koronavírus-járvány alatt elvesztette az irányítást a nemzetállamokkal szemben. Összehangolt cselekvés alig volt, mindenki a saját érdekeit nézte.
Válságok sora
Az Európai Unió hetek alatt esett darabokra, miközben bő fél évszázaddal ezelőtt azért született meg, hogy ilyen kihívások többé ne legyenek képesek egymás ellen fordítani a kontinens országait. Az EU talán sosem állt ilyen közel – ha nem is a széteséshez – a politikai jelentéktelenséghez.
A német kancellár 2005-ben került hatalomra, a begyűrűző amerikai bankválság, majd a szuverén adósságválság időszakában még messze nem volt olyan meghatározó politikus, mint ma. A 2008-2009-es válságból Németország mégis jól jött ki, részben az olyan programoknak köszönhetően, mint a Kurzarbeit, amelyet a koronavírus okozta gazdasági leállás idején több ország lemásolt. A németek követtek ugyan el hibákat, a legnyilvánvalóbb talán a görög adósság kezelése volt, de tíz évvel később úgy tűnik, tanultak ezekből a hibákból.
Merkel saját bevallása szerint is krízis idején működik igazán jól, ebben hasonlít Orbán Viktorra. Fontos különbség, hogy a magyar miniszterelnök azt szereti, ha ő generálja a konfliktusokat, és a cél általában nem a megoldás, de legalábbis az semmiképp nem előbbre való, mint az ellenfél legyőzése. Merkel inkább a válságkezelésről ismert – abból pedig bőven kijutott az elmúlt évtizedben. Illő is talán, hogy Németország első női kancellárja úgy fog elbúcsúzni, ahogyan a munkát elkezdte: egy hatalmas válság közepén, amikor olyan döntéseket kell meghozni, amelyek meghatározzák a kontinens jövőjét.
Németország vitán felül az Európai Unió legerősebb országa lett Merkel idején. Soha nem volt persze gyenge, de a jó gazdasági teljesítmény, Nagy-Britannia eljelentéktelenedése és a kancellár karaktere azt adta ki, hogy a francia-német tandem feléledésével a németek ereje döbbenetesen nagyra nőtt. Főleg úgy, hogy tavaly óta az Európai Bizottság elnöke Merkel párttársa és régi szövetségese, Ursula von der Leyen.
Merész tervek
Július elején pedig Németország vette át Horvátországtól az unió elnökségét. A soros elnök segít összeállítani a tárgyalások és programok menetét, ami fontosabb dolog, mint ahogy elsőre gondolnánk: gyakran azokból az ügyekből lesz valami, amiket az aktuális elnökség előkészít és fontosnak tart.
Ez a soros viszont kicsit más lesz, mint az eddigiek. Ha nincs a koronavírus-járvány, valószínűleg sokkal nagyobb hangsúlyt kap a mostaninál a zöldpolitika, és a németek elsősorban klímavédelmi programokkal foglalkoznak. Esetleg kezdenek valamit a renitens szabályszegőkkel, mint Magyarország és Lengyelország.
A legfontosabb azonban, hogy ebben a fél évben, az unió leghatalmasabb tagországának elnöksége idején fogadják el az EU hétéves költségvetését. A munka már régóta folyik, de a befejezése Merkelékre hárul. Ez azért is fontos, mert a francia-német tandem kivételesen mert nagyot álmodni, és egészen bátor ötletek mögé állt be.
Az egyikről már írtunk részletesebben, arról szól, hogy az unió brutális összegű támogatásokat és hiteleket nyújtana a tagállamoknak, hogy segítsen nekik kilábalni a válságból. Ebből is látszik, mennyit tanult Merkel az előző válság amerikai és német kezeléséből, ugyanis a mostani csomag körülbelül akkora, mint amennyit az amerikai kormány szánt akkor gazdaságélénkítésre, ami kihúzta az USA gazdaságát a recesszióból.
Az ilyen tervekkel egy baj van: az uniónak nincs saját bevétele. A költségvetést a tagállamok adják össze, és annyi pénz van, amit a nettó befizetőkből ki lehet harcolni. Nagy-Britannia kilépésével pedig egy nettó befizető eltűnt az egyenletből, tehát értelemszerűen kevesebb pénz lenne mindenre. Merkel és Emmanuel Macron erre azt találta ki, hogy az EU egyrészt közös kötvénykibocsátásokból finanszírozza a gazdaságélénkítés költségét, másrészt azt javasolják, hogy vethessen ki saját adókat.
Mindkét ötletet döbbenettel vegyes iszonyat kísérte volna pár éve. Az elsőt azért, mert bár ha az unió közösen bocsát ki kötvényt, akkor sokkal alacsonyabb kamatra tud pénzt szerezni – hiszen az EU hitelminősítése nagyságrendekkel jobb, mint mondjuk Olaszországé, Romániáé vagy Magyarországé –, de ebben az esetben a gazdag államok felelősséget vállalnak azért, hogy a pénz vissza lesz fizetve, akkor is, ha közben, mondjuk, Olaszország csődbe megy. Nekik ráadásul nem is kedvez ez az egész, hiszen miattuk ennyire jó az unió hitelképessége, vagyis ők amúgy is olcsón finanszírozzák magukat.
A másik ötlet azért konfliktusos, mert a hatalom végső soron az adók kivetéséből származik. Ha valakinek saját bevételei vannak, döntéseket is hozhat ezek elköltéséről. Saját bevételekkel az Európai Unió önálló politikai szereplővé válhat adminisztratív szerv helyett, amely a tagállamok vezetőiből álló Európai Tanács döntéseit implementálja.
Mindkét kérdésben vannak még viták, és egyelőre a közös kötvénykibocsátás tűnik rövid távon problémásabbnak. Négy tehetős tagország – Hollandia, Svédország, Ausztria és Dánia – ugyanis eddig minden hasonló kezdeményezést elutasított. De az idők változnak, hiszen korábban a németeket és a franciákat is nehezen lehetett volna ilyesmire rábeszélni.
Az már biztos, hogy Angela Merkel jövőre nem indul újra a kancellári posztért. Már csak az a kérdés, hogy képes lesz-e még utoljára olyan politikai kompromisszumokat kicsikarni, amelyek hosszú távon erősebbé és összetartóbbá kovácsolják az Európai Uniót. Természetesen ismét egy nagy krízis adhat erre lehetőséget, Merkel utolsó nagy krízise.
Kiemelt kép: Geert Vanden Wijngaert /Bloomberg /Getty Images
