Mi legalább tudjuk, hogy ki a fiú és ki a lány!
– csattant fel egy idős magyar hölgy tavaly nyáron a Balatonnál, amikor honfitársáról, Orsolyáról megtudta, hogy Kanadában él. A 2015 óta liberális vezetésű észak-amerikai ország lejáratása, egyúttal a genderpánik gerjesztése tehát nem most kezdődött, viszont Cúth Szakállas Katalin nyilatkozatával új lendületet kapott.
A négygyermekes felvidéki édesanya január közepén a Hír TV Credo című műsorának vendégeként azt állította: azért menekült haza Kanadából, mert ott a „genderlobbi” hívei óvodás gyerekek ezreit hurcolják nemátalakító beavatkozásokra, ráadásul a szüleik tudta nélkül. Elmondása szerint az észak-amerikai országban, ha egy kisgyerek a nemi sztereotípiáktól eltérő játékot vesz a kezébe, az óvónők máris faggatni kezdik, hogy nem érzi-e magát az ellenkező nem tagjának. Szerinte mindennapos jelenség, hogy az iskolában drag queen-ek (transzvesztita előadóművészek) olvasnak mesét a tanulóknak. Úgy véli, hogy Kanadában tízéveseket traktálnak a homoszexuális aktus részleteivel, miközben heteroszexuális családokról és „természetes szaporodásról” – nehogy megsértsék valamely kisebbség tagjait – alig esik szó. Fiának két volt osztálytársa is nemátalakító műtéten esett át, és állítólag most mindketten megbánással, „nedvedző sebekkel” és öngyilkossági késztetésekkel küzdenek.
Az édesanya által elmondottaknak Farkas Zsolt szőgyéni esperes is igyekezett jelenlétével hitelt adni. Ennek ellenére a hallottak sokakban kételyeket ébresztettek, ezért kanadai magyar szülők segítségével utánajártunk a helyzetnek. Sikerült különböző tartományokban élő interjúalanyokat elérnünk, így nekik köszönhetően egy átfogóbb képpel tudunk választ adni a szlovákiai magyar édesanya egyéni tapasztalatára.
Hasznosnak tartják a szexedukációt a kanadai magyar szülők
Mint kiderült, mindenekelőtt azért érdemes óvatosan kezelni a hallottakat, mert Kanada iskolarendszere és tanrendje eleve nem egységes, hanem tartományonként változik, de aszerint is, hogy állami vagy egyházi intézményről van-e szó. Ez igaz az iskolai szexuális felvilágosításra is.
Nem adekvát egész Kanadára vonatkozóan általánosítani, mert még egyes tartományokon, sőt egyazon városon belül is nagyok lehetnek a kulturális és világnézeti különbségek
– mondja a kétgyermekes Kriszta, aki Calgaryban, Albertában él. Szakállas Katalin az Új Szó című szlovákiai magyar lap 2014-es interjúja szerint Ontario tartomány fővárosában, Torontóban élt (2012-ig), a Hír Tv mostani interjújában viszont mégis Brit Kolumbia (BC) 2016-ban elindított, és azóta BC-n kívül egyelőre csak Alberta tartományban alkalmazott SOGI szexedukációs programját emlegette országos hatókörű elrettentő példaként. (A SOGI a szexuális irányultságokra és a nemi identitásokra utaló, e program keretein kívül kevéssé használatos betűszó.) A program célja a homofóbia és transzfóbia csökkentése, az empátiára nevelés, és a gyerekek védelmének, lelki egészségének biztosítása az iskolákban.
További megfontolandó szempont, hogy tanévenként mindössze 5 és 15 közötti óraszámot szánnak szexedukációra az intézmények – erősen kétséges, hogy – amennyiben bárkinek is ez lenne a szándéka – ennyi idő elég-e a gyerekek „átprogramozásához”.
A Torontóban élő kétgyermekes magyar édesanya, Zsóka 2011-ben költözött Kanadába.
A szexedukáció a 6. osztályban, 12 éves korban kezdődött, a Gym and Health (testnevelés és egészség) tantárgy keretében. A nyári szünet előtti hetekben tömbösítve került sor az egészségtudatossági órákra, ezek keretében tértek ki – olyan témák mellett, mint például az egészséges étkezés – a szexualitással kapcsolatos ismeretekre. Mindehhez több oldalas szülői beleegyező nyilatkozatot kellett aláírnom, amit meg is lehetett volna tagadni. A 9. osztályban (azaz 15 éves gyerekeknek) egy iskolai nővér megmutatta a nemi szervek modelljeit, és elmondta a szexuális aktussal és a biztonsággal kapcsolatos tudnivalókat, például az óvszer használatának mikéntjét
– mondja.
Szintén Ontarióban, a fővároshoz közel él már 2000 óta a háromgyermekes édesapa, Attila. Fiai 12 és 14 évesek, lánya pedig 10. „A gyerekek sokszor vonakodnak pont a szüleikhez fordulni a szexszel kapcsolatos kérdéseikkel, illetve vannak olyan családok, ahol a prűd légkör eleve megakadályozza, hogy szóbahozzák a témát. Helyesnek tartom az iskolai szexedukációt, mert így legalább nem a haverok világosítják fel egymást.” Hasonló véleményt képvisel Réka Torontóból, aki egy tízéves kislány édesanyja:
Szerintem a szexedukációnál sokkal károsabb a gyerekek fejlődésére a pornó, amivel szinte minden gyerek elkerülhetetlenül találkozik már 12 éves kora előtt. Az iskolai szexedukációnak éppen az a célja, hogy a gyerekek ne a pornóból szerezzenek információt a szexualitásról, ne onnan tanulják meg, hogyan kell bánni egymással.
A kétgyermekes Gabriella az ontariói Hamiltonban él. Most tizenhat éves lánya elmondása szerint az általános iskolai szexedukáció során elsősorban a test változásairól, a menstruációról, a pubertásról esett szó. Ontarióban jelenleg konzervatív vezetés van, amely az előző, liberális kormány szexedukációs tantervét (persze nem mindenki megelégedésére, de) szinte teljes egészében megtartotta. Bizonyos témák (például a maszturbáció) említéséről a tanár dönthet, és az órák egy része (a konzervatív szempontból érzékeny témák) alól a szülő továbbra is „felmentheti” gyermekét. A tanterv kialakításába a térségben jelenlevő nagyobb vallási közösségek képviselőit is bevonták.
„A gyerekeim a Career and Life Management tantárgy keretein belül részesültek néhány órányi szexuális felvilágosításban” – mondja a Calgaryban, Alberta tartományban élő kétgyermekes édesapa, Robert. „A nem kívánt terhesség, valamint a nemi betegségek elkerülése mellett külön hangsúlyt kapott a beleegyezés fontosságának tudatosítása, hogy a begerjedt fiúk is felfogják: a nem azt jelenti, hogy nem szabad.” A tanrend mindenki számára nyilvánosan, az interneten keresztül is hozzáférhető. A dokumentumot megnyitva rögtön feltűnik, hogy az egészséges szexuális döntések között szerepel az absztinencia (a keresztény-konzervatív ideológia által szorgalmazott önmegtartóztatás) is. Robert gyermekei már fiatal felnőttek, de a tanrend e téren évek óta nem változott, tekintettel van a különböző hátterű, világnézetű diákokra.
Anna, akinek egy óvodás és egy általános iskolás lánya van, három éve él Quebec tartomány egy kisvárosában. Nemrég kapta kézhez az iskola tájékoztatását a szexuális nevelés idei tanmenetéről, amiben semmi kivetnivalót nem talált.
Quebec-ben 2018-ban indult egy új szexedukációs program, ami valóban az óvodában kezdődik, de semmi ördögire nem kell gondolni. Részemről fel sem merült, hogy megtagadjam a hozzájárulást, mert hasznosnak tartom ezeket az órákat. Az oviban olyan dolgokról beszélgetnek a gyerekek, hogy mik a testrészeik, és hogyan tudják az érzéseiket, szükségleteiket kifejezni. Tanulnak arról, hogy milyen szakaszai vannak a terhességnek, és milyen az, amikor megszületik egy kistestvér. A most nyolcéves kislányomék pedig arról fognak idén beszélgetni, hogy milyen sztereotípiák vannak a médiában, baj-e, ha egy fiú „lányosan” viselkedik – természetesen nem –, továbbá, hol vannak a határaik, és ha bántják őket, hogyan kérjenek segítséget.
Beszélni vagy rábeszélni?
Hogyan tálalja a kanadai szexedukáció az LMBTQ témákat? A Szakállas Katalin által felvázolt agresszív sulykolás egyik megkérdezett szülő tapasztalatai közt sem bukkant fel. Még akik idegenkednek az LMBTQ témáktól, és konzervatívan szemlélik a szexuális irányultság, a nemi identitás kérdéseit, ők is a valós helyzethez képest drasztikusan eltúlzottnak minősítették a felvidéki édesanya állításait. Ellentétben az általános magyar gyakorlattal, Kanadában valóban szó esik az iskolában homoszexualitásról és transzneműségről, de nem valamiféle rábeszélő vagy a heteroszexualitást lefokozó célzattal, hanem, ahogy Réka fogalmaz, „a csúfolódás, bullying, gyűlölet-bűncselekmények megelőzése érdekében.” Vagyis hogy érvényesüljenek a gyermekek biztonsághoz, emberi méltósághoz, testi épséghez és zavartalan tanuláshoz való jogai – amelyeket remélhetőleg senki sem von kétségbe.
– mondja a háromgyermekes Elisabeth. Kanadában született, de 2018-ig Magyarországon élt, és ezután tért újra vissza Victoriába, Brit Kolumbia fővárosába. „Nem tudok például olyanról, hogy iskolákba hívnának meg transzvesztita meseolvasókat. Egy kávézóban láttam férfinak tűnő, de szoknyát viselő, kisminkelt személyt, aki pultosként dolgozott. A másságával senki sem foglalkozott, itt nem akadnak fenn a külsőségeken az emberek, csak az elvégzett munka számít.”
A gyerekeim elmondása szerint csak említés szintjén kerültek szóba az LMBTQ témák. Az elfogadás itt természetes: az iskola is deklaráltan elkötelezi magát minden tanuló és alkalmazott jóléte és biztonsága mellett. Az országban június az LMBTQ Hónap. Ugyanakkor a szexedukáció keretében nem tárgyalták a melegséget vagy a transzneműséget részletekbe menően
– mondja Zsóka.
„Azt egyenesen kimondták az iskolában, hogy elfogadható leszbikusnak vagy transzneműnek lenni” – mondja Robert. „A gyerekeim szerint a kelet-európai diákok ezen kissé meghökkentek, a kanadai osztálytársak viszont általában nem foglalkoztak azzal, hogy ki mit szeret, kit választ. Úgy vannak vele, hogy mindenkinek a saját dolga, hogyan képzeli el az életét. A hétköznapi embernek itt is vajmi kevés gőze van az egész LMBTQ kérdéskörről. Akit nem érint, az egyszerűen nem foglalkozik vele.”
Drag queen még nem jött az iskolába, ide nyugdíjasok járnak mesét olvasni. Éppen elkezdhetnék faggatózni, hogy meleg-e a bácsi, aki most épp olvas a lányom osztályának szerdánként, de szerintem furcsa lenne
– szögezi le Anna.
Iskola, szülő és elhanyagolás
A válaszadók közül Kriszta és Robert annyit valóban tapasztaltak, hogy a magyarokhoz képest kevesebbet követelnek a kanadai szülők, kevésbé „hajtják” a gyerekeiket. Attila szerint annyi igazság akad Szakállas Katalin nyilatkozatában, hogy valóban nagyok a távolságok, és több időt vehet igénybe a munkahely és az otthon közti ingázás. Ugyanakkor egyik megkérdezett szülő sem látja elhanyagolónak a kanadai anyákat és apákat.
„A szülőt az iskola partnernek tekinti” – mondja Elisabeth. Ez valószínűleg nemcsak szubjektív meglátás, mert még a démonizált SOGI honlapján is egy kattintás után azt olvassuk, hogy a szülő és az iskola együttműködése a gyermek kiemelt érdeke. „Nem sok gyerek csatangol céltalanul iskola után” – mondja Anna. „Sok lehetőség van különórákra, sokan is veszik igénybe, gyorsan betelnek a helyek. Van megfizethető változat is, alapvetően mindenkinek van elérhető lehetőség.”
Gabriellának sem tűnik úgy, hogy a kanadai szülőknek ne lenne idejük és szándékuk a gyerekeikkel foglalkozni, vagy hogy az iskola árkokat akarna ásni a generációk közé. Sőt!
Nálunk minden hónapban van egy nap, amikor nincs tanítás, ez a Family Day. Ha az adott hónapban nincs ünnepnap, akkor kijelölnek egyet, általában pénteken, hogy hosszú hétvége legyen. A cél az, hogy a családok több időt töltsenek együtt. Iskolai ünnepségek alkalmával a tornaterem telis tele van szülőkkel, délelőtt, munkanapon! A szülőket igenis érdekli, hogy mi van a gyerekükkel! A szülők ilyenkor szabadságot vesznek ki, de itt azt is több család megengedheti magának, hogy az édesanya otthon maradjon, és egy fizetésből éljenek
– meséli Gabriella.
„Évente négyszer van szülő-tanár találkozó” – mondja Kriszta. „Ezek hasonlóak az otthoni fogadóórákhoz, de a gyerek is jelen lehet. Mindegyik tanár legalább húsz percet beszélget egy-egy szülővel. Tényleg meg akarnak minket ismerni.” Ezt erősítik Réka szavai is: „Tapasztalataim szerint az iskola nagyon figyel a gyerekekre. Ha valami rendkívüli történik, amit meg kell beszélni az osztállyal – például két gyerek összeveszik egymással –, azonnal küldenek a szülőknek email-t, hogy mire a gyerek hazaér, a család már tudjon mindenről.”
A Montréalban (Quebec) élő, Szakállas Katalinhoz hasonlóan szintén Szlovákiából származó kétgyermekes édesanya, Annamária tapasztalatai szerint „nem az óvoda és nem az iskola az elfogadás elsődleges tanítója. Kanada szabad ország, és itt a gyereket elfogadásra neveli a legtöbb szülő.” A kamaszkori lázadást pedig – kerüljön rá sor akár Szlovákiában, akár Kanadában – természetes életkori sajátosságnak, nem pedig az iskolai „átprogramozás” eredményének tartja.
Az egész ország kultúráját áthatja a magas szabadságfok szeretete és biztosítása. A „lazaság” és professzionalizmus szépen megférnek itt egymás mellett, az élet minden területén érezhető a közép-kelet-európaihoz képest magasabb gördülékenység. Jóval kevesebb, logikus, a társadalom jólétét biztosító szabály mentén élnek a kanadaiak, és azokat a többség be is tartja, beleértve a szülőket, gyerekeket, tanárokat
– mondja Robert.
Segélyvonalak léteznek az országban gyerekek számára is. Azonban, ellentétben Szakállas Katalin értelmezésével, nem az a céljuk, hogy a 11 éves kisfiút ottalvós buliba el nem engedő szülőket elvigyék a rendőrök, hanem a gyerekek biztonsága és mentális egészsége. A valódi bántalmazást ugyanakkor nagyon komolyan veszik a hatóságok. „Természetes, hogy az iskolában megtanítják a gyerekeknek az emberi jogaikat, és azt, hogy szükség esetén hogyan kérhetnek segítséget” – mondja Réka.
Nemi szerepek
A megkérdezett szülők közül mindössze egy tudott olyan gyerekről a tágabb környezetében, aki nem azonosul a biológiai nemével, de ő sem kap pubertásblokkolót.
Ha a szülő el is fogadja a helyzetet és úgy dönt, hogy engedi a gyerekét a másik nem tagjaként öltözni, viselkedni, bemutatkozni, az sem jelenti feltétlenül azt, hogy egyúttal rögtön gyógyszert is adat neki. Óvodáskorban ráadásul még nem termel a szervezet nemi hormonokat, nem is lenne mit blokkolni
– mutat rá Elisabeth.
Önmagában a nemi sztereotípiáktól való eltérés egyik megkérdezett tapasztalatai szerint sem vonja maga után a nemi diszfória (transzszexualizmus, „nemi identitászavar”) diagnózisát. „Az én kislányom végigautókázta az ovit, mert a bátyóka volt a példaképe. Soha egy szóval nem hallottam a nevelőktől, hogy ez a leszbikusság vagy a transzneműség jele lenne” – meséli Annamária. „Miért ne játszhatna egy lány vonattal? Lehet, belőle lesz a jövő fantasztikus vasútmérnöke. És fiú babával? Lehet, hogy kiváló óvóbácsi lesz! Ilyen a hozzáállás” – mondja Robert.
Gabriella közeli barátnőjének a kisfia imádja a rózsaszínt és a „lányosnak” tartott játékokat, ennek ellenére senkinek sem jutott eszébe „nemváltó” kezelésre vinni őt, vagy bebeszélni neki, hogy ő valójában kislány. „A tanítónő nem különbözteti meg őt a többi gyerektől, és az anyukának is azt mondta, hogy ebben a korban ennek nincs semmi jelentősége, változhat még az ízlése.”
Az intézmények védik magukat a perektől. Ha hibáznak, és a szülő felelősségre vonja őket, az nagyon sokba kerülhet nekik. A nevelők még egy aszpirint sem mernek beadni a gyereknek anélkül, hogy előtte fel ne hívnák a szülőt. Én hagyományosabb gondolkodású vagyok, nekem először furcsa volt a nagy szabadság. Itt például senki sem kapja fel a fejét egy azonos nemű párra, és transzvesztiták sétálgatnak a bevásárlóközpontban anélkül, hogy megbámulnák őket. De elképzelhetetlennek tartom, hogy bármelyik kanadai óvodában a választott játékok alapján hormonkezelésre vinnének egy gyereket. Maga a gondolat is irracionális, hogy az óvónők valami központi utasítás alapján azt lesnék, hogy melyik gyerek mivel játszik. Egy ilyen szabály nagy felháborodást keltene a szülők körében. Ha mindaz, amit Szakállas Katalin elmondott, igaz lenne, én a helyében nem húsz év után költöztem volna haza, hanem azonnal kimenekítettem volna a gyerekeimet az országból, és ilyen körülmények közé biztosan nem engedném egyiküket sem vissza egyetemre
– fogalmaz Kriszta.
A szülők többsége külön rákérdezés nélkül is kitért arra, hogy a „genderideológia” az országban a nemek egyenlősége formájában jelenik meg elsősorban.
„Amikor kijöttünk, nem volt olyan nap, hogy a lányommal ne fakadtunk volna sírva” – idézi fel Elisabeth. Nem bánatukban könnyeztek, hanem örömükben: „Olyannyira tombol itt a genderideológia, hogy az utcán vagy a plázákban egyetlen olyan plakátot nem lehet látni, ahol a női (vagy férfi) test meztelenül, eltárgyiasítva jelenne meg. Számomra letaglózó volt, hogy így is lehet!”
„Itt a férfiakat és a nőket egyenértékűnek tekinti a társadalom” – mondja Attila, akiről kiderült, hogy éppen ruhahajtogatás közben, a telefonját kihangosítva válaszol a kérdéseimre.
Bárcsak tudnám, hol ez a genderterror! Hacsak nem arra gondolnak, hogy itt a politikai műsorokban közel egyenlő a férfiak és a nők aránya, és a komoly műsorvezetők közt is több a nő
– mondja Anna is.
„Kanadában a feminizmus régóta nagyon erős, előrehaladott. Évtizedek óta alkalmaznak pozitív diszkriminációt a hatalmi egyenlőtlenségek leküzdésére. Trudeau kabinetjében 50 százalék a nő, hogy hűen reprezentálja a lakosság összetételét. Nemi szerepek? A mi köreinkben legalábbis ilyet sem tapasztaltam. A nevelésből és házimunkából a férfiak is kiveszik részüket. Ahogy lányom férje is hetekig otthon fog maradni a baba születése után, hogy minél többet segíthessen, na meg, hogy élvezhesse a csodát. Ezen a téren is elég jók a szabályok Kanadában. És persze mindketten komolyan veszik, hogy kenyérkeresők is, azaz részt vesznek a család jólétének megteremtésében” – mondja Robert.
Mindez remekül hangzik, de ezek után sem érdemes azzal áltatni magunkat, hogy Kanada tejjel-mézzel folyó Kánaán. „Itt sem könnyű a megélhetés, és nem fogadják tárt karokkal a bevándorlókat – mondja Kriszta. „Neked kell bebizonyítanod, hogy Kanadának szüksége van rád.” Lehet, hogy innen fúj a szél, és nem a gyerekek ezreit átalakításra küldő fiktív futószalag felől. Szakállasék igénye a magyar környezetre, kultúrára és az ő értékrendjüknek megfelelő nevelésre, így hazaköltözésük, önmagában érthető és elfogadható. A tényszerű alátámasztás nélküli hangulatkeltésre és a súlyos ferdítésekre azonban, úgy tűnik, sem az itthon maradók megfontoltabb fele, sem a kanadai magyarság nem vevő.
Kiemelt kép: sogieducation.com
