Líbia az elmúlt hónapokban leginkább azzal került be a hírekbe, hogy a szemben álló felek mögött sorakozó nemzetközi szereplők közé Törökország is csatlakozott. Az észak-afrikai ország hivatalosan elismert vezetése a Fájez esz-Szarrádzs vezette kormány Tripoliban, miközben Líbia nagyobbik része a Khalifa Haftar tábornok vezette Líbiai Nemzeti Hadsereg kezében van. Az elmúlt években fokozatosan fogytak az esz-Szarrádzs-kormány pártfogói, miközben Haftar mögé felsorakozott az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Egyiptom és Oroszország is. Sőt tavaly néhány európai ország is elbizonytalanodott, hogy ki támogasson, ma már talán egyedül Olaszország tart ki biztosan a kormány mellett.
A kormány legnagyobb problémája eddig az volt, hogy miközben a nemzetközi közösség nagy része (beleértve az Egyesült Államokat, az Európai Uniót és Kínát) őt ismeri el Líbia törvényes képviselőjének, megvédeni vagy katonailag megtámogatni senki sem akarja, és szinte mindenki ragaszkodik az érvényben levő fegyverszállítási tilalom betartásához. Az egyetlen érdemi kivételt Törökország jelentette az elmúlt időszakban, amely – hogy ellentételezze az emírségekbeli, egyiptomi és orosz szállítmányokat – egyre több fegyvert biztosított Tripolinak.
Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a 2020. második napján hozott döntés, amely szerint Ankara katonákat is küld majd a líbiai kormány megsegítésére. Elemzők ebből arra következtettek, hogy nagyon nagy lehet a baj, ha Erdogan elnök egy ilyen direkt beavatkozást is megkockáztat. Tény, hogy Haftar tábornok főváros ellen indított offenzívája lassan felőrölte a védők erejét, és tavaly ősszel az orosz zsoldosokból álló Wagner csoport mellett reguláris alakulatok is megjelentek – igaz, egyelőre csak támogató szerepkörben – az ellenzék oldalán.
A török beavatkozás lehetősége hozta el azt a pillanatot, amikor a szemben álló líbiai felek szponzorai végre (utoljára?) a diplomáciának is adtak egy lehetőséget. Vlagyimir Putyin a megelőző héten nagyon elfoglalt volt, előbb villámlátogatást tett Damaszkuszban, hogy a törökök támogatta szíriai ellenzék utolsó bástyái ellen harcoló Aszad elnökkel egyeztessen. A következő napon Erdogannal találkozott Isztambulban, hogy elindítsák a Török Áramlat gázvezetéket, amely orosz gázt fog hozni Európába a török, bolgár és szerb területeken keresztül.
Valószínűleg az isztambuli találkozón véglegesítették azt a tervet, hogy a két ország Moszkvában tárgyalóasztalhoz ülteti líbiai támogatottjait: Haftar tábornokot és esz-Szarrádzs kormányfőt. Január 11-én meg is érkeztek a vezetők az orosz fővárosba, a tábornok erre az időre tűzszünetet hirdetett a főváros, Tripoli elleni ostromban. A szemben álló felek nem voltak hajlandók személyesen találkozni, külön termeket foglaltak el, amelyek között járkáltak az orosz és török közvetítők. Szergej Sojgu orosz védelmi- és Szergej Lavrov külügyminiszter együtt ülte körbe az asztalt Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszterrel és esz-Szarrádzs kormányfővel.
A találkozót nagy várakozások előzték meg, a nemzetközi sajtó szinte megelőlegezte Putyinnak az újabb diplomáciai sikert. Washingtonnak ugyanis ezidáig nem sikerült (bár nem is nagyon erőltette) tárgyalóasztalhoz ültetnie a líbiai feleket, és Haftar a főváros elleni ostrom felfüggesztéséről szóló amerikai felszólításokra is fittyet hányt. Nem úgy, amikor Moszkva kérte őt – hangzott az egyik érv az orosz befolyás mellett.
A tény tehát, hogy sikerült leültetni a háborúzó feleket, komoly eredménynek tűnt, de mindenki azt várta, hogy a nap végére valamiféle megegyezés is születik. Ilyen megállapodásokat akkor is el szoktak fogadni a tárgyalófelek, ha végül nem tartják be, és nyilvánvaló, hogy mind az orosz, mind a török vezetésnek fontos lett volna egy hasonló eredmény. Ehhez képest Haftar tábornok azt közölte az esti órákban, hogy nem ír alá semmilyen megállapodást, mert a kérései nem kerültek be a dokumentum végső verziójába. Először csak időt kért, másnap reggelig, de a halasztás sem segített, és végül úgy hagyta el Moszkvát, hogy a megállapodáson csak Fájez esz-Szarrádzs aláírása szerepel.
Az események alakulása mindenkit elgondolkodtatott. Lehet, hogy az oroszoknak még sincs akkora befolyása a tábornokra? Lehet, hogy nem tudtak neki eleget ajánlani? Lehet, hogy a törökökkel szemben bizonyultak gyengének? Vagy Haftar annyira a markában érzi a győzelmet, hogy az oroszok sem tudták meggyőzni, hogy számára fölöslegesnek látszó kompromisszumokat tegyen?
Nem tudjuk egyelőre, hogy mi motiválta a tábornokot a megállapodásból való kihátrálásra, de az biztos, hogy a konfliktus szinte azonnal újraéledt. A Líbiai Nemzeti Hadsereg felmondta a tűzszünetet Tripoli „falainál”, miközben Recep Tayyip Erdogan arról beszélt hívei előtt, ha kell, Törökország nem fogja vissza magát attól, hogy „megleckéztesse” Haftart.
A hétvégi berlini találkozót még nem mondta le egyik fél sem. Az oroszok reménykednek, hogy tárgyalások és egy új ajánlat révén még megmenthető lesz a megállapodás, és kiküszöbölhetik a csorbát. A német kezdeményezés a legjobbkor jött, ugyanis szinte szánalmas, hogy az EU mennyire mellékszereplőjévé vált a líbiai konfliktusnak. Miközben ugyanis a helyi lakosság mellett épp az európai kontinens az egyik elszenvedője a polgárháborúnak, az elmúlt években Brüsszel képtelen volt egységes álláspontot kialakítani, és az európai országok többsége is érdektelenül szemlélte az eseményeket. A német aktivitás ehhez képest üdítő, főleg úgy, hogy Angela Merkeltől régóta nem lehetett hasonló külpolitikai kezdeményezést látni.
A következő napok eseményei megmutatják, hogy a német diplomácia valóban hozzá tud-e járulni az áttöréshez, vagy Berlin csak szemtanúja lesz a líbiai polgárháború békés megoldását célzó, egy ideig utolsó tárgyalásos kísérletnek.
Kiemelt kép: Sergei Savostyanov/TASS/ Getty Images
