A török politikát meghatározó szekuláris és konzervatív pártok nem csak a vallás kérdésében nem értenek egyet, legalább ennyire megosztja őket Törökország nagypolitikában játszott szerepének kérdése is. Az első világháborúból vesztesen kikerült Oszmán Birodalom helyébe lépő Török Köztársaság alapítója Mustafa Kemal Atatürk rájött, hogy hazájának azzal tesz a legjobbat, ha elkerüli a nagypolitika zűrzavarát. Erre utal mottója is:
Béke otthon, béke a világban.
Konszolidációs politikája elismeréseként 1934-ben az akkori görög köztársasági elnök, Elefthériosz Venizélosz Nobel-békedíjra jelölte az alig több mint egy évtizeddel korábban még Görögországgal hadban álló Atatürköt. 1938-as halála után párttársa, Ismet Inönü kezébe került a hatalom, aki – folytatva a szekuláris hagyományt – nagy erőfeszítések árán sikeresen elérte, hogy hazája kimaradjon a második világháborúból. Atatürk pártja, a CHP (Köztársasági Néppárt) elvesztette az 1950-es választásokat, az ellenzéki konzervatív DP (Demokrata Párt) került hatalomra. Mindamellett, hogy az iszlám vallásnak nagyobb teret engedtek a politikában és a közéletben, még abban az évben küldtek 4500 török katonát a koreai háborúba, hogy így győzzék meg a nyugatot: vegyék be az országot a NATO-ba.
A konzervatív törököknek az Oszmán Birodalomhoz fűződő nosztalgiája azóta is meghatározza külpolitikai törekvéseiket, nincs ez másként Recep Tayyip Erdogannal sem, aki 2002-es hatalomra kerülése óta elég komolyan dolgozik azon, hogy elhitesse a választóival, ő valójában egy nagyhatalom első embere. E projekt keretében Törökország tényleg komoly nemzetközi befolyásra tett szert, így például török építőipari cégek lepték el a Közel-Kelet legtöbb országát, Koszovótól Szomáliáig tucatnyi helyen jelentek meg török tulajdonú bankok, valamint átadtak egy „gigadzsámit” Kölnben.
Komoly külpolitikai tevékenységének olyan hatása is kimutatható, hogy
De a török elnök hatalmas népszerűségnek örvend Pakisztánban, Bangladesben, Jemenben, Tádzsikisztánban, Indonéziában, Koszovóban és Csecsenföldön is.
Erdogan többek között erre az elismertségre építi demagóg kampányát, mondván ő az a politikai vezető, akit az egész világ szeret. A 2016-os sikertelen katonai hatalom-átvételi kísérlet után Mogadisutól Bejrúton át egészen Pristináig megünnepelték a puccs elbukását. Ezen országok azonban számottevő politikai támogatást nem tudnak nyújtani az Erdogan-rezsimnek, éppen ezért Orbán Viktor a lehető legjobb alany erre, hiszen az EU egyik tagállamának miniszterelnöke. Magyarország csatlakozása a Türk Tanácshoz, vagy éppen Szijjártó Péter azon kijelentése, miszerint a kurdok ellen megindított török offenzíva a magyar nemzet érdeke, olyan lépések, amelyekkel a török lakájmédia azt próbálja bizonyítani, hogy az Európai Unió hanyatlik, hiszen már egyes tagállamai is inkább Ankara felé húznak.
Míg majdnem az összes török kormánypárti sajtóorgánum beszámolt arról, hogy Magyarország megvétózta az EU közös, Törökországot elítélő határozatát, addig azt már egyik sem említette meg, hogy a magyar kormánypárti EP-képviselők később mégis megszavazták az erről szóló előterjesztést. Idén márciusban, mikor is a francia parlament határozatot hozott a múlt század elején lezajlott örmény népirtással kapcsolatban, a török hírportálokon arról jelentek meg tudósítások, hogy Magyarországon – a francia döntést elítélve – török zászlókkal díszítették fel a Lánchidat. Igaz, a hírhez csatolt képek valójában Ahmet Davutoglu korábbi török miniszterelnök 2015-ös látogatása idején készültek.
Arról is több tucat cikk jelent meg a török kormánypárti sajtóban, hogy Magyarország vonakodik elismerni az örmény népirtást, sőt, valójában az örmény hadsereg hegyi-karabahi agresszióját tekinti népirtásnak. Orbán Viktor neve csak ritkán bukkan fel a török médiában, a lényeg, hogy az EU-tagállam Magyarország folyamatos érdeklődést mutat Ankara iránt. Erre most különösen nagy szüksége van Erdogannak, hiszen kezdi túlfeszíteni a húrt, a szíriai beavatkozás nemcsak a nyugati államokban, de a Közel-Keleten is óriási felháborodást keltett, Magyarországot leszámítva egyedül a Hamasz, palesztin terrorszervezet fejezte ki támogatását az offenzívával kapcsolatban.
Magyarország barátsága azért is fontos Erdogannak, mert a török-amerikai kapcsolatok rég nem látott mélyponton vannak. Az, hogy az amerikai szenátus kimondta: igenis volt örmény népirtás, egyértelmű utalás arra, Washington nem kér többet Erdogan politikájából. Legutóbb 2007-ben az Egyesült Államokban élő örmények érték el, hogy a kongresszus egyáltalán szavazásra bocsássa az ügyet. Akkor Ankara megfenyegette az USÁ-t, amennyiben kimondják, hogy a törökök népirtást követtek el az örmények ellen, bezárják a Törökországban található Incirlik légibázist, amit 1951 óta használ az Egyesült Államok légiereje – akkoriban éppen Irak és Afganisztán bombázására indultak onnan az amerikai gépek. Az már csak szomorú adalék, hogy a légitámaszpont azon a területen fekszik, amelynek eredeti tulajdonosai olyan örmény polgárok voltak, akiket épp a genocídium idején, 1915-ben mészároltak le. 2007-ben maga George W. Bush elnök kérte meg a képviselőket arra, hogy ne szavazzák meg az örmény népirtás elismerését, így ez az aktus akkor kifejezetten a hivatalban lévő amerikai elnök kérésére maradt el. Washington most másképp döntött.
Erdogannak ebben a helyzetben nagyon is szüksége van a „Szijjártó-féle” politikusokra, akik látványosan kiállnak a politikája mellett.
A török állami Anatólia Hírügynökség rendszerint a Soros Györgyről szóló összes hírt átveszi, amit a Magyar Nemzet vagy az Origo ír meg, majd ezzel magyarázzák, hogy bizony még a civilizált Európa sem tűri el a Soros- és Gülen-féléket.
Ezek után igen nagy meglepetés lenne, ha a török média beszámolna az Erdogan budapesti látogatására időzített ellentüntetésről. Ha ez mégis megtörténne, akkor valószínűleg Soros Györgyre vagy Fethullah Gülenre hárítanák a felelősséget a politikai akcióért.
Fotó: Murat Cetinmuhurdar / Turkish Presidency / Anadolu Agency / AFP
