Ádel Abdel-Mahdi iraki miniszterelnök jó egy hete felmentette pozíciójából és áthelyezte egy bürokratikus pozícióba Abdul-Vahab asz-Szádi tábornokot, az Iraki Terrorellenes Szolgálat vezetőjét. A hír önmagában nem keltett nagy feltűnést, tábornokok jönnek, mennek, van, aki gyors karriert csinál, van, akit idő előtt nyugdíjaznak, és van, akit parkolópályára tesznek. A fegyveres erők életébe sehol sem lehet belelátni, a tábornoki kar viszonya a politikai vezetéssel sokszor a belső klikkek harcán múlik. Az biztos, hogy asz-Szádi tábornok nem akárki, Irak talán legnépszerűbb tábornoka volt.
A terrorellenes szolgálat parancsnokaként végigharcolta az elmúlt éveket, 2014 óta. Sokszor a frontvonal mögül irányítva a harcokat fontos szerepet játszott abban, hogy egységei legyőzték az Iszlám Állam terrorszervezetét. A terrorellenes szolgálat – bár neve nem ezt sugallja – valójában katonai szervezet, amely legalább három dandárból (összesen tízezer főből) álló elitalakulat, és komoly fegyverzettel van felszerelve. Fekete egyenruhás katonái és feketére festett Humvee terepjárói a terrorszervezet elleni háború szimbólumaivá váltak, mivel szinte mindig ez az egység vette fel a harcot először.
A korábbi években asz-Szádi szervezete kapta a legtöbb és a legjobb kiképzést az amerikai haderőtől, ők voltak azok, akikkel az amerikai különleges műveleti erők a legszorosabban együttműködtek. Síita létére asz-Szádit sokan Amerika-barátnak tekintették, gyakran járt az Egyesült Államokba előadásokat tartani, és azt mondják róla, a professzionalizmust előbbre sorolta az Irakban oly fontos politikai lojalitásnál. A tábornok és a terrorellenes szolgálat népszerű volt a társadalom síita és szunnita oldalán is, mivel az ország felszabadítójának tekintették, szemben a rendőrséggel és a hadsereggel, amelyek 2014-ben elfutottak Moszulból, amikor az Iszlám Állam megtámadta a várost.
Az elmúlt hónapokban Ádel Abdel-Mahdi több olyan népszerű tábornokot is leváltott vagy nyugdíjazott, aki a frissen visszafoglalt Észak-Irakban szerzett érdemeket. A többiekkel ellentétben azonban asz-Szádi nem fogadta el csendben a félreállítását, hanem másnap nyilatkozott az egyik tévének, politikai döntésnek nevezte áthelyezését, sértődöttségét fejezte ki, és elhintette, hogy a politikailag gyenge miniszterelnököt az Irán-barát politikai erők vették vagy kényszerítették rá, hogy rúgja ki. Magyarán az iráni-amerikai harc áldozatának értékelte áthelyezését.
A tábornok nyilvánossághoz fordulása már magában is szokatlan volt. Ezt követően Twitter-kampány indult az országban „Mindnyájan Abdul-Vahab asz-Szádi vagyunk” hashtaggel, és miután a posztokat hírességek sora osztotta meg, irakiak millióihoz ért el a hírük. A közösségi média kulcsszerepet játszott a mobilizációban, és fiatalok ezrei vonultak az utcára a tiltakozás első napjaiban. A követelések hamar túlterjeszkedtek az eredeti célon: jobb életkörülményeket, munkahelyeket, a korrupció visszaszorítását kezdték követelni a részt vevők. Annak ellenére ugyanis, hogy Irak a világ negyedik legnagyobb olajtermelője, milliók nem jutnak hozzá az állami oktatás és az egészségügy szolgáltatásaihoz.
Meglepő módon a tiltakozások nemcsak a fővárosban, Bagdadban, hanem vidéken is, különösen Dél-Irakban, beindultak, jelezve, hogy olyan általános társadalmi, szociális problémákról van szó, amelyek messze túlmutatnak a politikán. Ám a tüntetések valószínűleg csak elcsordogáltak volna, ha az iraki biztonsági erők nem lépnek fel túlzott erőszakkal. A nemzetközi közvélemény akkor kapta fel a fejét az eseményekre, amikor a rendőrség éles lőszert kezdett el használni a tüntetések felszámolására. Ez olaj volt a tűzre. Hétfőn már az iraki hadsereg is elismerte, hogy túlzott mértékű erőszakot alkalmaztak a tüntetőkkel szemben előző este a főváros Szadrváros nevű keleti síita kerületében. Az összetűzésekben akkor tizenhárom ember vesztette életét, de a tiltakozás hat napja összesen már száznál többen.
A tiltakozok többsége a húszas éveiben járó fiatal férfi, aki egyébként is dühös a fennálló rendszerre, mert lehetetlennek tűnik számára az előrejutás, a munkához jutás, a családalapítás, egyszóval mindaz, amit az iraki társadalom elvár. 25 százalékos munkanélküliség mellett az elégedetlenek tömege gyakorlatilag kiapaszthatatlan.
Az iraki sajtó és a közösségi média szinte minden eseményt élőben közvetített, és egy nap alatt már 13 tartományra terjedtek át tüntetések. Az első halálesetek után az iraki kormány korlátozta a közösségi médiumok elérését, majd az internetet is lekapcsolta. Ezek a lépések, valamint a hatóságok további erőszakos fellépései csak tovább tüzelték a közhangulatot, ahogy az is, hogy a sebesültek száma már hatezret is meghaladja.
Mahdi miniszterelnök csak napok múltán szólalt meg, azután, hogy a rövid időre feloldották a kijárási tilalmat és visszakapcsolták az internetet. A politikus jobb híján ígéretekkel próbálta csillapítani a kedélyeket, ezek közül a legpopulistább talán az volt, hogy kezdeményezni fogja a parlamentnél egy törvény elfogadását arról, hogy minden szegény család valamifajta alapjövedelemhez jusson. Természetesen történtek látszatintézkedések is: korrupt közhivatalnokokat mozdítottak el, de ezek hatékonyságában kevesen hisznek. Emellett a kormányfő arra utasította a biztonsági erőket, hogy a tüntetőkkel szembeni fellépés során tartsák be az előírásokat a demonstrálók védelme érdekében.
Az iraki politikai rendszer az elmúlt 16 évben (a 2003-as amerikai invázió óta) velejéig korrupttá vált, a különböző politikai „klánok” felosztották egymás között a közjavakat. Miközben az állam által biztosított szolgáltatások hiányosak és alacsony színvonalúak, az azokhoz való hozzáférés csak kapcsolatokon keresztül lehetséges. Ez részben nem újdonság, az iraki politikai kultúrának már 2003 előtt is ilyen hagyományai voltak, ám ez kevéssé érdekli a mai fiatalokat, akik dühösek, elégedetlenek, mert a világhálónak és a kinyílt nemzetközi térnek köszönhetően sokkal jobban látják más országok példáján, hogy mi mehetne másként.
Emlékezetes, hogy az arab tavasz eseményeit 2011-ben hasonló elégedetlenségek indították el, ám a diktatórikus berendezkedés jellemzően gátat szabott a változásoknak, és forradalmak alakultak ki. Irakban viszont a demokratikus rendszer elvileg lehetőséget kínál a feszültségek levezetésére és békés változásra. A következő hetekben kiderül, hogy ez a gyakorlatban is működik-e.
Kiemelt kép: Ahmad Al-Rubaye / AFP
