Nemrégiben több amerikai lap is hírt adott arról, hogy 27 darab, sírhoz hasonló alakzatot fedeztek fel egy 2011-ben bezárt javítóintézet területén a floridai Marianne-ban. A munkások az épülethez tartozó föld alatti olajtartályokat akarták kiásni, amikor a radar mást is jelzett a talajban.
A vizsgálatok még tartanak, de nem ez lenne az első alkalom, hogy a javítóintézetben horrorisztikus körülmények között fogva tartott, megkínzott és meghalt fiatal fiúk maradványait találják meg.
Nevelési reform
Gyönyörű hely volt, kis téglaépületekkel, gondozott sövénnyel, nagy tölgyfákkal. Először azt gondoltam, ez aztán valami, talán tudok új barátokat szerezni és jól fogom érezni magam
– mondta Robert Straley arról a pillanatról, amikor kamaszfiúként meglátta a Dozier Javítóintézetet.
Egészen más volt azonban a benyomása Michael O’McCarthy-nak, akit 1958-ban vittek be:
Éreztem, hogy valami nem stimmel. (…) Éreztem, hogy megérkeztem a pokolba.
Később kiderült, hogy O’McCarthy-nak volt igaza.
A Floridai Fiúiskolát, illetve későbbi nevén az Arthur G. Dozier Fiúiskolát 1897-ben nyitották és 1900. január 1-jén költöztették át a Marianna nevű kisvárosban található telephelyre. Az intézményt eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy reformszemléletet vigyen a javítóintézeti nevelésbe. A 485 hektáros területen kukoricát, cukornádat, babot, gyapotot termesztettek, disznókat neveltek, és volt egy téglagyár is, hogy az intézeti fiúk szakmát is tudjanak tanulni.
Az idill azonban nem tartott sokáig. A Miami Herald riportja szerint már 1903-ban arról számolt be egy szenátusi bizottság, hogy a gyerekeket vasra verve tartották, és semmiben sem különbözött egy átlagos börtöntől.
Hét évvel később egy másik bizottság jelentésében arról írt, hogy
a fogvatartottakat néha szükségtelenül és brutálisan megbüntették, ehhez pedig egy rúdra erősített vastag bőrszíjat használtak.
Ezt követően ugyan kirúgták az igazgatót, de a kínzásoknak messze nem volt vége.
A területet két részre osztották fel a szegregáció jegyében: az északi részen voltak a fehér fiúk, a délin a feketék. Az egykori lakók elmondása szerint az északi rész épületei viszonylag tisztábbak voltak, és az ágyakon is volt matrac, a déliben viszont egy nyomorúságos priccsen osztozott két gyerek. Az intézet területét az 1980-as évekig nem kerítették körbe, ez azonban nem jelentette azt, hogy tömeges szökések lettek volna, ugyanis nem nagyon mertek ezzel próbálkozni a gyerekek.
Lábfej a disznóólban
„Minden reggel, mielőtt iskolába vagy dolgozni mentünk volna, fel kellett sorakoznunk és Mr. Crockett személyesen ellenőrzött minket” – emlékezett vissza Richard Huntly 2014-ben.
Még most is látom, ahogy ott állunk a kunyhóban, jön felém, és azt mondja »Nyisd ki a szádat!« vagy »Mosolyogj!«, és ha nem voltál elég alapos, megmosta helyetted a fogadat. ÉS hidd el, nem akartad, hogy ő mossa.
Az afro-amerikai gyerekeket egész nap dolgoztatták, a fehéreknek kijárt némi pihenő. Bár elvileg iskolába is jártak, annak minőségéről sokat elmond, hogy Huntly 3. osztályos korában került be az intézetbe, amikor pedig közel két és fél év múlva kikerült onnan, még mindig csak 3. osztályos szinten volt.
Ő a földeken dolgozott, társa, Johnny Gaddy feladata viszont az volt, hogy a hulladékot összehordja egy helyre és elássa.
Egyik alkalommal láttam, hogy egy fiú levágott keze van a szemétben. Megkérdeztem, mit keres ez itt? És egy fiú azt mondta, hogy erről soha senkinek ne beszéljek, mert ugyanígy végzem. Nem is beszéltem róla. Később, amikor a disznóólban láttam egy lábfejet, már tudtam, hogy csendben kell maradnom.
Gaddy máig nem tudja, miért került az intézetbe. Egyik este otthon nézte a tévét, amikor a házuknál megjelent egy rendőr, hogy egy bíró beszélni akar vele. Bevitték a rendőrségre, de anélkül, hogy találkozott volna egy bíróval, rögtön Mariannába vitték. Az intézetben nem számított, hogy valakit azért vittek be, mert elszökött otthonról, vagy azért, mert ellopott valamit: ugyanúgy bántak vele.
Fehér Ház
Dozier egyik legfélelmetesebb helye az úgynevezett Fehér Ház volt, egy különálló épület, ahova azokat vitték, akiket meg kellett büntetni. A verésnek pontos koreográfiája volt: a megbüntetendő fiúnak hasra kellett feküdnie a testváladékkal szennyezett matracon és megkapaszkodnia az ágykeretben. Van, aki szerint az első két-három ütés a szíjjal még nem is volt durva, más már az elsőnél azért könyörgött, hogy valaki mentse meg. Aki nem akart kiabálni, mert tudta, hogy az őrök ezt várják, az ajkát és a nyelvét harapta, olyan erősen, hogy egy-egy darab a matracon maradt. A megvert fiúk a kínzás végén vértől áztatott nadrágban mentek vissza a szállásukra.
Az egykori lakók máig emlékeznek egy ipari méretű mennyezeti ventilátorra, amely folyamatosan járt, valószínűleg azért, hogy a hangos zúgása elnyomja a verések hangját a szomszéd szobában. Ez azonban nem használt. Így történhetett meg az, hogy amikor Jerry Coopert éjjeli 2-kor kirángatták az ágyából, bevitték a Fehér Házba, ütni kezdték és elájult, egy, a másik helyiségben tartózkodó fiú meg tudta számolni, hogy Cooper 135 ütést kapott. Többek elmondása szerint volt egy másik szoba is, azt kimondottan nemi erőszakra használták a felügyelők.
1914 és 1973 között legalább 96 gyerek halt meg a Dozier Javítóintézetben, és bár bizonyíték nincs rá, az egykori lakók szerint többük halálát verések és kínzások okozták. Legalább hét gyerek pedig azért halt meg, mert megpróbáltak megszökni és lelőtték őket.
Ki tudtam volna tépni a szívét
Az intézetet 2011-ben zárták be, miután az amerikai igazságügyi minisztérium vizsgálata feltárta a hosszú évtizedekig tartó erőszakos tetteket. Három évvel később, a túlélők régóta tartó könyörgését meghallva, egy csapat törvényszéki tudós elkezdte feltárni a Dozier-ben található, PVC-csőből készült kereszttel megjelölt sírokat. A hivatalos iratokban 35 sír volt, ezzel szemben a szakemberek 55-öt találtak, amelyek 51 fiú maradványait rejtették. A maradványok elemzése során derült ki, hogy az elhunytak többsége afro-amerikai, akik fiatalabbak voltak, mint a fehér halottak. Hét fiút sikerült teljes pontossággal azonosítani, tucatnyi esetében nem volt biztos az eredmény, harminc áldozat pedig egyelőre ismeretlen.
A halottakat 2015-ben Tallahassee egyik temetőjében helyezték örök nyugalomra, az életben maradtak azonban továbbra is cipelik magukkal a Dozier-ben elszenvedett kínzások terhét. Terry Burns a hatvanas évek végén töltött ott 9 hónapot, de a mai napig sokszor sírva ébred fel éjszaka, mert azt álmodja, hogy újra ott van. Burns egykori sorstársaival együtt próbálja feldolgozni az átélteket, szerinte a mostaninál még jóval több sírt rejt a terület: „Garantálom, hogy legalább 200-300 fiú van még ott eltemetve.”
Richard Colon, aki 14 évesen került az intézetbe, azt mondja, ezen nem tudja túltenni magát az ember, csak megtanul együtt élni a fájdalommal. Colon még mindig érzi azt a dühöt, amelyet az őt megverő felügyelő váltott ki belőle:
Ki tudtam volna tépni a szívét.
Kiemelt kép: State Archives of Florida
