Egy dologban egyetért Soros és Trump, de Orbán más úton jár

Kínát lassan nevezhetjük a világ legmegosztóbb szuperhatalmának, ami elég nagy szó, tekintve, hogy ebben a versenyszámban az Egyesült Államok és Oroszország is indul. Ami viszont ennél sokkal meglepőbb, hogy úgy néz ki, Kína ellen lassan összeáll egy egészen színes koalíció. Ennek a koalíciónak az egyik oldalán Donald Trump, Soros György és Steve Bannon áll, a másikon pedig, úgy tűnik, például Orbán Viktor.

Azt túlzás lenne állítani, hogy a Kínával kapcsolatos aggodalmak a csúcsponton lennének. Ez jelenleg leginkább Oroszországra igaz, hiszen a hidegháború óta nem volt ilyen komoly oroszellenes paranoia sem Amerikában, sem Európában. Pedig miközben Oroszország gazdasági súlya egy közepes méretű amerikai államhoz hasonló, Kína a világ második legnagyobb gazdasága, amely a semmiből épült fel néhány évtized alatt. Ezért a Kínával kapcsolatos gazdasági és információs félelmek, még ha alaposabbnak nem is, indokoltabbnak sokkal inkább tűnnek.

De hogy néz ki ez a furcsa koalíció? Soros György a davosi Világgazdasági Fórumon minden évben tart egy zártkörű vacsorát, amelyen elmond egy beszédet. Idén azzal lepte meg a hallgatóságát, hogy nem Donald Trumpról vagy Orbán Viktorról beszélt, holott mindkét téma aktuális lett volna. Soros a Demokrata Párt egyik legnagyobb adományozója, Orbán Viktor pedig komplett kitalált kampányt épített fel ellene Magyarországon. Ennek ellenére Soros úgy döntött, hogy egy ennél sokkal fontosabb dologról fog beszélni: Kínáról.

Az idős milliárdos egy előre megírt beszédet olvasott fel, amelyben elmondta, hogy a nyitott határokra a legnagyobb fenyegetést nem más, mint Hszi Csinping kínai elnök jelenti.

Kína jelenleg épp egy országos megfigyelőrendszert épít ki, amellyel hamarosan lehetősége lesz rá, hogy mesterséges intelligencia segítségével másfél milliárd embert figyeltessen meg. Erről sok cikk született már, és az egész úgy hangzik, mint egy disztópikus mozifilm.

Kína az egész világon terjeszti rémisztő megfigyelési államát

Kínában már kezd valósággá válni az embereket mindenhol és folyamatosan figyelő állam rémképe, a rendszert pedig nagy örömmel exportálják bárkinek, aki igényt tart rá. A világ diktátorai sorban állnak.

A rendszerrel, ami Kína bizonyos tartományaiban már most is él, lehetőség lesz arra, hogy ha egy adott ember kifejezetten rossz társadalmi kreditet ér el, akkor ne tudjon tömegközlekedni, vásárolni, vagy ne férhessen hozzá az internethez. A társadalmi krediten ronthat az is, ha átmegy a tilosban az úttesten, eldob egy cigit, vagy, ne adj isten, politikailag kritikus véleményt fogalmaz meg.

Soros szerint ez a rendszer félelmetes, főleg, hogy már működik.

A társadalmi kreditrendszert visszataszítónak és ijesztőnek tartom

– mondta el a milliárdos, majd hozzátette, hogy Trumpnak inkább Kínával kellene harcolnia ahelyett, hogy a NATO-szövetségesekkel küzd. Külön elmondta, hogy mekkora veszélyt jelent a ZTE és a Huawei a világra nézve. A két nagy kínai techcéget ez a vád nem először éri, mivel a két cégnek egyrészt jelentős állami kapcsolatai vannak (mint Kínában minden nagy cégnek), másrészt pedig nem csak mobiltelefonokat gyártanak, hanem például routereket, csatlakozókat és adóállomásokat, egy rakás olyan dolgot, amelyek az internet és a telekommunikáció alapját jelentik.

Persze a helyzet az, hogy Donald Trumpot se sokat kell arról győzködni, hogy Kína veszélyes, csak ő kicsit másképp gondolja ezt. Trump alapvetően a kampánya kezdete óta többször erősen nekiment Kínának, amire leginkább az a magyarázat, hogy az amerikai elnök alapvetően üzletekben gondolkozik.

Kína pedig Trump szerint visszaél az Egyesült Államok és a Nyugat erejével, szándékosan leértékeli a saját valutáját, hogy ezzel a kínai exportot versenyképesebbé tegye az amerikai árukkal szemben. Trumpnak tehát nem morális, vagy hosszútávú politikai problémái vannak Kínával, hanem szimplán üzleti.

Éppen ezért lehet az, hogy a kínaiak viszont kifejezetten kedvelik Trumpot. Egyrészt azért, mert úgy érzik, hogy pillanatnyi jó üzletekkel meg tudják őt vezetni, másrészt pedig azért, mert például Hszitől, a kínai elnöktől sem áll távol az a nacionalista revansizmus, amelyet Trump képvisel.

Trump nem pont azt az apokaliptikus Kína-fóbiát képviseli, amelyet a volt főtanácsadója, Steve Bannon. Szerinte ugyanis Kína az elmúlt két évtizedben információs és gazdasági háborút visel az Egyesült Államok ellen. Bannon legutoljára arról beszélt, hogy

háborúban állunk Kínával,

hogy aztán hozzátegye:

nyerésre állunk.

Ebből a két állításból persze mindkettő kérdéses, mert azt még mindig nem tudjuk, hogy a kínai gazdaság növekedésének lelassulása milyen következményekkel jár majd a nagy kínai kísérletre nézve.

Bannont mindenesetre egy könyv győzte meg arról, hogy a kínaiak terve az, hogy amíg nem érik utol haderőben az Egyesült Államokat, igyekeznek gazdaságilag és információs hadviseléssel megfékezni azt. Az Unrestricted Warfare című könyvet két visszavonult kínai stratéga írta, 1999-ben jelent meg. Bannon 11 évvel később olvasta el, és örökre megváltozott az, amit Kínáról gondol, sőt az utóbbi időben egyre zavarosabb elméleteket ad elő arról, hogy egyesíteni kell a kereszténységet a Kelet elleni háború előtt.

Az elméletben az az érdekes, hogy Kína valóban hajlamos használni a gazdasági erejét a külpolitikában, jellemzően kisebb országokkal szemben. És itt kerülhet szóba az is, hogy miért nem ért egyet a magyar miniszterelnök Soros Györggyel és Donald Trumppal.

A kínai gazdasági nyomásgyakorlás alapvető típusa az, hogy a kisebb országok vezetőit iszonyatos méretű beruházásokba kergetik bele, amelyekből viszont rengeteg pénzt tudnak személyesen kivenni, ha elég korruptak hozzá. Ezek a beruházások jellemzően soha nem térülnek meg, viszont az ezekre fordított összegeket valamiből törleszteni kell, Kína pedig szívesen segít az adósságspirál kiépítésében.

Pont néhány hónapja mondott vissza Malajzia új kormánya egy gigantikus, átszámolva 56 ezer milliárd forintos beruházást, mert túl nagy adóterhet jelentett volna az országnak. A fejlesztéssel vasúti pályákat építettek volna ki, két nagy energiavezeték mellett. A korábbi miniszterelnököt pedig azóta le is tartóztatták.

Ez azért érdekes, mert a kínaiak Magyarországon is vasútberuházást terveznek, nagyon régóta szeretnék átvinni a Budapest-Belgrád vasútvonal felújításának tervét, nemrég Palkovics Lászlót nevezték ki a projektért felelős kormánybiztosnak. A projekt viszont egyelőre áll, mert állítólag még a kormány számára is túl magasak lettek a költségek.

De nem ez az egyetlen dolog, amely arra utal, hogy Orbán messze nem tart annyira Kínától, mint Soros, vagy Trump. 2017 közepén beszélt arról egy interjúban, hogy a gazdaság húzóereje már nem nyugaton van, hanem keleten. Illetve a Kelet felzárkózott a Nyugat mellé. Technológia fejlettségben a keletiek már nincsenek lemaradva a nyugatiakhoz képest, a pénz pedig Ázsiában halmozódik fel, aztán megindul nyugat felé.

Ezt eddig akár gazdasági helyzetértékelésnek is lehetne tekinteni, de utána a miniszterelnök elkezdett a kultúráról is beszélni. Szerinte a világ nagy részének azért lett elege a régi globalizációs rendből, mert az tanárokra és diákokra osztotta a világot. Azt mondta, egyre bántóbb volt, hogy néhány fejlett ország állandóan kioktatja emberi jogokból, demokráciából, fejlődésből és piacgazdaságból a világ másik, nagyobbik részét.

De Kína Orbán szerint nem így csinálja. A miniszterelnök azt mondja, a kínai modellben nincs tanár és nincs diák, egymás elfogadására épül. Ebben a rendszerben mindenkinek joga van a saját kultúrájához és a saját társadalmi berendezkedéséhez, joga van a saját értékeihez. Azért is beszél erről ennyire lelkesedve, mert ebben a rendszerben nem megváltoztatni akarják egymást a felek, hanem szövetségbe tömörülni.

Orbán tehát kifejezetten értékeli azt, hogy Kína véletlenül se szeretne semmilyen morális értékítélettel beleszólni abba, pontosan mi is történik Magyarországon. Csak ennek ára is van, amit meg kell fizetni.

Kiemelt kép: Jason Alden/Bloomberg/ Getty Images