Nagyvilág

Szerinte Magyarország a legjobb hely, mégis lelépett

Berlinben él hat éve, de szerinte ez nem is egy város, hanem egy szociális és művészeti projekt. Foglalkozott már menekült gyerekekkel éppúgy, ahogy elit iskola tanulóival, de ügyfelei között voltak erdélyi hajléktalanok és prostituáltak is. Szikra Csaba interkulturális pedagógus, krav maga instruktor, szociális munkás.

Amikor először találkoztunk, Szikra Csaba szociálpedagógiai vezető volt egy nemzetközi elit iskolában, ahová többek között diplomata-, illetve olyan szülők (például híres színészek) gyermekei járnak, akik gyakran változtatják lakhelyüket. Második alkalommal már családsegítőként hátrányos helyzetű, illetve helyi melóscsaládok gyermekeinek fejlesztésével foglalkozott. Amióta Berlinben él, a felső tízezer életébe éppúgy betekintést nyert, mint a nincstelenekébe.

Mozgalmas évek vannak a háta mögött.

Itt a balhét büntetik, Magyarországon a hajléktalanságot

„Nem én választottam a hivatásom, az választott engem” – fogalmaz egy kissé közhelyesen Csaba. Ő ugyanis eredetileg történelem-kommunikáció szakon tanult a Pázmány Péter Egyetemen, egészen addig, amíg önkéntes nem lett a Sziget-fesztivál lelkisegély sátrában. Egy ott dolgozó szociális munkás – látván, hogy milyen természetesen és jól megy Csabának ez a fajta munka – tanácsolta neki, hogy esetleg választhatná ezt hivatásának is. Egyetemet és szakot váltott, az ELTE-n diplomázott, majdnem nyolc évet töltött kisebb-nagyobb megszakításokkal a hajléktalan-ellátásban, közben volt családsegítő, foglalkozott menekültekkel, krónikus beteg gyerekekkel is. Sokak számára furcsán hangozhat, mégis az első néhány évet igazán inspiráló időszaknak élte meg.

„A szenvedélybeteg-rehabilitációs szállón rengeteg emberrel találkoztam, akiknek sikerült talpra állniuk és józanságra törekedve teljes életet élniük. Persze ehhez kell szerencse, hit, és más emberek segítsége is. A mai napig azt gondolom, hogy ha egy hajléktalan embernek lakást adunk, azzal már rengeteget segítettünk, hogy a többi gondját is megoldhassa. Ha valakinek az elsődleges problémája a szenvedélybetegség, akkor viszont először elő kell segítenünk a józanodását” – mondja Csaba, akinek nem meglepő módon a nem is oly rég Magyarországon elfogadott, hajléktalanságot érintő törvényről is megvan a véleménye. Bár az otthon megszokottnál egy kicsit talán árnyaltabb.

Sokszor hallom, hogy nincs még egy ilyen törvény a világon. Ez nem igaz. Berlinben is van egy ilyen tartományi (nem szövetségi) törvény, ami szerint amennyiben valakinek a közterületen tartózkodása zavarja a köz működését, akkor el lehet onnan vinni. Viszont ezt nem arra használják, mint otthon. Itt a balhét büntetik, Magyarországon a hajléktalanságot

– de szerinte itt a lakosságnak is egészen más a hozzáállása. „Amikor Dortmundban egy új rendelet alapján elkezdték bírságolni a hajléktalanokat, olyan tiltakozáshullám indult el, hogy vissza is vonták a rendeletet.”

Majdnem egy évtized a magyar szociális ellátásban azonban elég volt számára. A szakmaiatlanságok, a főnökök és kollégák hozzáállása miatt úgy döntött, hogy nem folytatja. Magyarországon nem.

Az utolsó néhány, otthon töltött évben önkénteskedett, kulturális sétákat vitt a Józsefvárosban és túrákat vezetett a Balkánon, valamint krav maga edzéseket tartott. „Ez egy izraeli önvédelmi- és küzdőstílus. Ezt művelem most már több mint 16 éve, és 12 éve edzéseket is tartok.”

Egyszer csak azt vette észre, nem sok barátja maradt itthon

„A kétezres évek közepén fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy ki kellene menni külföldre egy kicsit körülnézni és tanulni, de akkor még úgy gondoltam, hogy nem megyek Magyarországról sehova, mert egyrészt az a legjobb hely, másrészt meg ott vannak a barátaim. Aztán néhány év múlva azt vettem észre, hogy nem sok barátom maradt odahaza” – mondja Csaba, aki ezek után körbenézett Bécsben, Amszterdamban, közösségszervezést tanult Amerikában. „Épp Bostonban voltam, amikor robbantottak a maratonon, ami nagyon rányomta a bélyegét az ott tartózkodásomra. Nem hiszem, hogy tudnék Amerikában élni. Nagyon más világ. Minden nagyon nagy. A terek, az épületek, az emberek, az ételadagok. Én meg nagyon európai vagyok. Amikor jöttem vissza és leszálltam a gépről Párizsban, megcsókoltam a földet.”

Szikra Csaba. Fotó: Iliás-Nagy Katalin/24.hu

Közben megpályázott egy másik ösztöndíjat és fel is vették Stockholmba egyetemre, amit aztán nem kezdett el, „havi ezer euró, vagyis több mint 300 ezer forint volt az ösztöndíj, ebből kellett volna megélnem, és nem dolgozhattam mellette. Ez talán a lakhatásra lett volna elég.” Úgyhogy végül Berlinre esett a választása.

Amikor először jártam Berlinben, megállapítottam, hogy ez egy punk város, tök jó. Mikor két év múlva visszatértem, akkor már egy sterilizálódó és zombifikálódó hipszterváros lett, de azért még megvoltak a nyomai annak a régi Berlinnek is. Az első néhány hónapban úgy éreztem, mintha el sem költöztem volna, mintha Berlin csak Budapest egyik kerülete lenne. Igaz, kicsit nagyobb, más nyelven beszélnek és többfélék az emberek.

Három nyelven beszélő férfi szociális munkásként nem volt nehéz dolga munkát találni. Dolgozott német magániskolában, aztán családgondozó, majd utcai szociális munkás lett. „Többek között az volt a feladatom, hogy segítsek a kelet-európai hajléktalanoknak visszajutni a hazájukba. Sokan közülük Erdélyből érkező, magyarul is beszélő, magyar identitású vándorcigányok voltak. Odahaza volt házuk, de Németországban visszatértek a vándor életmódhoz és alkalmi munkából, koldulásból, üveggyűjtésből éltek. Néha elegük lett, akkor hazatértek, aztán megint megjelentek Berlinben. A túlélésre játszottak, és itt valószínűleg könnyebb túlélni, mint Erdélyben.”

Itt nem dicsérik meg azt, aki felrúg egy menekültet

A menekültválság idején mobil iskolai szociális munkásként a bevándorló gyerekek integrációjának elősegítése volt a feladata, így testközelből figyelhette, hogyan igyekszik a német állam megbirkózni ezzel a problémával.

Ami nagyon jó érzés volt, hogy megtapasztaltam, micsoda hihetetlen összetartás van ebben a nemzetben, és hogy milyen segítőkészek azzal, aki újonnan érkezik. A vallásos, fejkendős, muszlim asszonytól kezdve, a meleg, amerikai filmproducerig mindenki jött és önkénteskedett. Töménytelen mennyiségű ruhát, ételt szállítottak, tolmácsoltak, ügyeket intéztek, tanítottak fizetség nélkül. De tudom, hogy ez Magyarországon is így ment akkoriban, és nagyon büszke vagyok azokra a barátaimra, akik akár ott, akár itt önzetlenül segítettek.

Ugyanakkor Csaba Németországban is gyakran szembesült az intézményi rasszizmussal, a külön osztályokban és épületekben elszeparált bevándorló gyerekekkel. A számára elfogadhatatlan szakmaiatlanságok miatt döntött úgy, hogy ismét vált, és egy menekültszállón kezdett el dolgozni.

„Itt is rengeteg a gond az ellátással, de tény, hogy akarnak tenni, beismerik a régi hibáikat, tanulnak belőlük, és igyekeznek másként cselekedni.”

Mint bármelyik másik a mai világban, a német társadalom is meglehetősen képmutató. Nyilván itt sem mindegy, hogy Németország mely területéről, milyen társadalmi rétegről beszélünk, és hogy milyen bevándorlóról van szó. Ők is azt szeretnék, ha minél több embert haza lehetne küldeni, de közben azt is szeretnék, ha a jól képzettek itt maradnának.

Szerinte itt sem az a gond, hogy szembejön az emberekkel a probléma az utcán, hiszen Berlinben meg sem lehet különböztetni az újonnan érkezett bevándorlókat azoktól, akik már generációk óta itt élnek, itt nevelkednek, németül beszélnek és német identitásúak.

„A politika igyekszik ebből hasznot csinálni, a szélsőjobb szítja a feszültséget. Itt is megesik, hogy megvernek egy fejkendős embert, de az nem működik, hogy felrúgsz egy menekültet, és akkor utána még meg is jutalmaznak érte.”

Szikra Csaba. Fotó: Iliás-Nagy Katalin/24.hu

„Nem azért nem élünk Magyarországon, mert nem akarunk”

Csaba szerint Berlin még Németországon belül is egy speciális hely, egy szociális és művészeti projekt, nem is egy város, hanem sok kis város egyben. Az ember reggel felkel a Kücük (vagyis kis) Isztambulnak nevezett Kreuzbergben, felszáll a metróra, és negyed órán belül a helyi rózsadombon, vagy éppen a helyi Havanna lakótelepen találhatja magát.

Egyre kontúrosabb magyar közösség is kezd a városban kialakulni, bár ezek Csaba szerint inkább különálló csoportok, nem sok átjárással.

„Ha megnézed a különböző berlini magyar Facebook-csoportokat, akkor is azt látod, hogy két párhuzamos magyar világ rajzolódik ki, és ez nagyon fura. Nem tudom megmondani, hogy milyen úgy általában a berlini magyar közösség, mert sokfélék az emberek, de itt is megvan az értelmiségi, a művész, a melós réteg, és persze vannak olyanok is, akiknek még nem esett le, hogy itt ők is migránsok.”

A migrációt teljesen természetes dolognak tartja, az viszont szerinte egészen más téma, hogy számára mit jelent, és hogy ő mit érez a saját kivándorlásával kapcsolatban.

„Legjobban talán a Menjek/Maradjak című dokumentumfilmben fogalmazza meg egy Londonban élő táncos lány: mi nem azért nem élünk Magyarországon, mert nem akarunk, hanem mert nem lehet. Ez a lány így érzi, és én is így érzem. Volt, amikor nem így éreztem, és remélem, hogy lesz is még olyan.”

Ha előbb nem, hát nyugdíjas korában szeretne hazaköltözni, de vonzza a Balkán is, ahol szerinte „egyetlen veszély leselkedik az emberre, hogy agyonetetik és kipukkad a csevaptól”.

Ajánlott videó mutasd mind

Megfejtették az első tojás rejtélyét

Rákérdeztünk arra is, a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, illetve miért voltak az akár többször tíz tonnás állatoknak csupán görögdinnye méretű tojásaik.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73876445, Négyes metró illusztrációk. 2019.03.18., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.