A szavaknak, mozdulatoknak erejük van. Ha hit társul melléjük, akkor időnként magáról az életről szólnak. Az ember például könnyedén elveszthette az életét egy rossz mozdulat miatt a Rászkol, vagyis az oroszországi ortodox egyház nagy szakadásának idején. Ennek a skizmának az egyik jelképes oka ugyanis pont egy apró mozdulat volt.

Ritkán gondolunk bele abba, hogy a hívő keresztények mennyire máshogy vetnek keresztet a világ különböző részein. A római katolikusok nyitott tenyérrel, ahol az öt ujj a megváltó öt sebét jelképezi, balról jobbra. A pravoszlávoknál pont fordítva, jobbról balra, de ami ennél is fontosabb, nem nyitott tenyérrel, hanem az első három ujjat összeérintve, a szentháromság jelképeként, miközben a maradék két ujj a tenyérhez simul, Krisztus isteni és emberi természetére utalva.

De nem volt ez mindig így. A 17. században a teljes orosz ortodox egyház kettészakadt, miután Nyikon pátriárka a többi között arra kötelezte a hívőket, hogy az addig megszokott kétujjas kereszt helyett három ujjal vessék. Nyikon szándéka az volt, hogy az orosz hitgyakorlatot közelebb hozza a másik jelentős keleti egyházhoz, a göröghöz. A háromujjas keresztvetés természetesen nem az egyetlen oka volt azoknak a brutális vallási harcoknak, amelyek a Rászkolt követték, de érdemes megjegyezni, hogy a vitának, amelyben emberek haltak meg, végső soron az volt az egyik jelképes oka, hogy hány ujjunkat kell összeérintenünk, amikor belépünk a templomba.

Már ebből is kiderül, hogy a hit és az egyház ügyeiben az emberek ritkán ismernek viccet, és a legapróbb dolgoknak is nagyon komoly következményeik vannak. Végső soron viszont, ahogy az élet sok területén, itt is minden ilyen apró dolog mögött politika van. Erre a nem túl formabontó állításra azután jöttem rá, hogy megpróbáltam megérteni azt a kérdést:

Miért utálják a katolikusok Ferenc pápát?

Ferenc pápa nemrég bejelentette, hogy részt vesz a csíksomlyói búcsún. Illetve, ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a búcsú vesz részt Ferenc látogatásán, hiszen a pápa valamivel előbb látogat Erdélybe, ezért előrehozzák a búcsút. Annak, hogy a római katolikus egyház vezetője Erdélyben fog misézni, minden logika szerint örömmel és elégedettséggel kellene feltöltenie a jobbra húzó magyarok szívét. Ehelyett az történt, hogy a fideszes érzelmű magyarok irgalmatlan sorospápázásba kezdtek a Facebookon. Kiderült a kommentekből, hogy a helyiek nem örülnek, legalábbis ennek a pápának semmiképpen sem, és különben is, II. János Pál óta nem volt rendes pápa (szegény XVI. Benedek mit árthatott a II. János Pállal szimpatizálóknak?).

Ferencet tehát nem az ateista liberálisok gyűlölik, ami a pápákra hagyományosan jellemző szokott lenni, hanem a katolikusok, a saját nyája, annak a szervezetnek a tagjai, amelyet ő vezet.

A magyar szál

A magyar szál viszonylag egyszerűen megérthető. A kormány irdatlan energiákat szentelt arra, hogy a kiélezze azt az ellentétet, amely a Fidesz szerint a bevándorlást ellenzők és támogatók között van. E faék egyszerűségű logika alapján Ferenc az utóbbi kategóriába tartozik. Pápaként nemcsak többször felszólalt a menekültek befogadását sürgetve, de már a legelső hivatalos útja is Lampedusa szigetére vezetett, ahol akkoriban még a csúcspont felé emelkedett az érkezők száma. A sorospápa becenevet az alábbi logika alapján érdemelte ki:

• Soros György a Fidesz szerint támogatja a bevándorlást (a valóság ettől valamivel távolabb áll, hiszen a szigorúan ellenőrzött migrációt tartja gazdaságilag előnyösnek, egy bizonyos szintig),
• Ferenc pápa a Fidesz szerint támogatja a bevándorlást (a valóság szintén távolabb áll ettől, sőt, van egy csavar is a dologban, de erről majd később),
• Soros György és Ferenc pápa tehát ugyanazt akarja, és nem is kérdés, hogy ki mozgatja a másikat.

A pápával szembeni ellenszenvben, bevallom, személyesen is érintve vagyok, engem ugyanis pont Ferenc hozott közelebb a katolikus egyházhoz. Ugyan a magyar lakosság nagy részéhez hasonlóan megkereszteltek római katolikusnak, de liberális családban nőttem fel, a vallás legfeljebb egzotikum volt az életemben, az is leginkább a szerb származásomnak és a pravoszláv egyház nemzeti kisebbségekkel szorosan összefüggő tevékenységének köszönhető. Azt nem állítom, hogy megtértem, hiszen megtalálni Istent komolyabb feladatnak tűnik annál, hogy ilyen könnyedén megoldható legyen.

Hívő ateista lettem, aki ha Istenben nem hisz is, az egyház történelem- és karakterformáló erejében, sőt, szükségességében igen. Természetesen azt sem állítom, hogy Isten nem létezik, az általam elérhető kulturális színvonalon erről folytatott vitákban a Mindenható létezése ellen szóló érvek semmivel nem tájékozottabbak vagy kifinomultabbak, mint az ezekkel ellentétesek. Ezt a kocsmateológiai kitérőt azért írtam le, mert alapvetően két dolog volt hatással arra, hogy legalább nyitott legyek a katolikus egyház felé. Az egyik a nagyanyám betegsége, amelynek következtében újra rátalált a hitére, a másik pedig Ferenc.

Ferenc pápa a római katolikus egyház első szimpatikus arca, amellyel az én generációm találkozhat. Így valamivel még nehezebb volt megérteni azt az elemi ellenszenvet, amelyet az egyház és a hívek egy része vele szemben táplál.

Alaposan utánajárni annak, hogy pontosan mi is ennek az ellenszenvnek az oka, fontosabb, mint elsőre tűnik. Elsőre ugyanis azt hinnénk, hogy az egész pontosan olyan egyszerű, mint ahogy a magyar szál kapcsán leírtam. De ez nem így van. A katolikus egyházban van egy évtizedek óta létező törésvonal, amelyet Ferenc megválasztása az eddigieknél is jobban felerősített, és amely mostanra lassan egyházszakadással fenyeget.

És ez a törésvonal nem Soros Györgyről, vagy a menekültekről szól, hanem arról, hogy mit gondolunk a katolikus egyházról és annak szerepéről.

A törésvonalakról vannak kifinomultabb és egyszerűbb írások is, de a legjobban a két oldalt két újságíró ragadja meg. Az egyik Ross Douthat, a New York Times konzervatív publicistája, aki protestánsként tért át az Amerikában jóval ritkább katolikus hitre. Douthat könyvet írt Ferencről, amely tavaly jelent meg, és ugyan erős kifogások vannak azzal kapcsolatban, hogy a szerző mennyire veszi komolyan a forráskritikát, de a Ferenccel szemben kritikus oldal nézeteit mégis ő interpretálja a legjobban.

A másik oldal álláspontját Andrew Brown, a Guardian egyházügyi publicistája foglalta össze a legjobban. Brown sokkal visszafogottabb szemlélője ennek a vitának, mint Douthat, leginkább egyik oldalt sem képviseli, de szekuláris nézőpontjának mégis része, hogy jobban szimpatizál Ferenccel, mint Douthat.

A kívülálló pápa

De mi a vita tárgya? Ezt már sokkal nehezebb összefoglalni. Ha konkrét indokokat keresünk, amelyek miatt a katolikusok egy része szembefordult Ferenccel, akkor több különböző ágon indulhatunk el.

Kezdjük ott, hogy Ferenc kívülálló a Vatikánon belül. Nemcsak az első nem európai pápa, de az első jezsuita is, és a fegyelmezett, leginkább szociális kérdésekre fókuszáló, alapvetően Dél-Amerikában népszerű renddel szemben erős ellenérzései vannak a mainstreamebb, a Vatikánon belül jobban beágyazott szervezeteknek. Ferenc megválasztása önmagában indok volt arra, hogy ellenségeket szerezzen a Vatikánon belül, hiszen az egyházállam híres az alaposan berendezkedett, konzervatív és gyakran korrupt bürokratáiról.

A Római Kúria, vagyis az egyházvezetésért felelős hivatal nincs rosszabb véleménnyel Ferencről, mint fordítva, bár ezzel nem sokat mondunk. Brown szerint a Kúria állapota II. János Pál pápaságának kései időszakától kezdve egyre romlott, mivel az akkor már súlyos Parkinson-kórban szenvedő pápának nem maradt energiája arra, hogy az egyre korruptabb vatikáni bürokráciával harcoljon. A Vatikán bankja később arról lett híres, hogy a megfelelő összegért bárkinek tisztára mossa a vagyonát, a szenté avatások költségeiről pedig borzasztó pletykák keringtek. Gianluigi Nuzzi, egy olasz újságíró úgy számolta, hogy félmillió euró körül lehet egy glória ára, ennyiért lehet valakit szentté avattatni, II. János Pál pedig tényleg a korábbiaknál sokkal komolyabb tempóban tette ezt meg.

A Kúriában uralkodó állapotokról állítólag mindenki tudott az egyházon belül, de kevesen beszéltek róla nyíltan kifelé. Ferenc megválasztása volt az első látható jel arra, hogy a klérus elégedetlensége elérte a csúcspontot, hiszen a pápaválasztásnál még mindig nincs akkora politikai szerepe a Kúriának, mint a Vatikán ügyeinek hétköznapi menedzselésénél.

Ferencet tehát kifejezetten azzal a céllal választották meg, hogy rakjon rendet a Vatikánban, amivel sokat nem is várt. Már a megválasztása utáni napokban összeválogatott egy kívülálló, energikus papokból álló testületet arra, hogy a Vatikán belső ügyeit rendbe rakják. De a pápa véleménye a Kúriáról később is egyértelmű maradt. Néhány nővért a megválasztása után úgy győzködött arról, hogy a Kúriában igenis vannak szent emberek, mintha már a feltételezés is abszurd lenne, ez pedig mindent elmond arról, hogy mit gondolt a papság a vezető hivataláról. 2015-ben a Kúria hagyományos karácsonyi ünnepségén Ferenc arrogánsnak nevezte a szervezetet, majd spirituális alzheimereseknek hívta őket.

Ez a középszerűség képmutatása, és olyan progresszív lelki üresség, amelyet semmilyen akadémiai végzettség nem képes betölteni

– közölte velük.

Ferenc legfőbb ellensége az egyházon belül Raymond Burke bíboros lett. A politikailag is konzervatív Burke szinte színházi karakter, nagydarab, erőteljes, az etnikai identitására büszke nacionalista, aki nemcsak Donald Trumpot támogatja lelkesen, de Matteo Salvinit, az új olasz kormány neofasiszta belügyminiszterét, valamint Steve Bannont, a Trump volt tanácsadójából általános lázítóvá vált újságírót, aki jelenleg Európa szélsőjobbos kormányait járja sorra, hogy átadja apokaliptikus üzeneteit. Burke karakterét remekül leírja, hogy továbbra is ragaszkodik azokhoz a csipkékkel díszített hatalmas bíbor palástokhoz, amelyeknek hatalmas uszályait segédeknek kell a bíboros után cipelniük.

A Burke és a pápa közötti különbség, valamint a konfliktusuk kezdete tökéletesen leírja a római katolikus egyházon belüli harcot, és ezt is Brown foglalja össze a legjobban. A katolikus egyház ugyanis az elmúlt évszázadban két fő csoportra szakadt.

Egyházszakadás

Az egyik csoport az introvertáltaké, a másik az extrovertáltaké. Ha röviden kellene bemutatni őket, azt mondhatnánk, hogy a befelé fordulók sziklaként tekintenek az egyházra egy viharban, és azt tartják a feladatának, hogy mozdulatlan maradjon egy olyan világban, amelynek egyre gyorsabban változnak az értékei. Szerintük az egyház menedék a világ elől. Az extrovertáltak viszont azt gondolják, hogy az egyház csak úgy tud túlélni, ha reagál a változó világra, tanul a hívektől, és reagál a valóságra, amelyben élünk.

Az introvertált ág alapvetően kisebb a Vatikánon belül, de ők adják a szervezet magját. A legnagyobb erővel jellemzően az amerikai protestantizmusról áttérő papok képviselik. A két oldalnak természetesen vannak fokozatai és szintjei, de Raymond Burke és Ferenc pápa talán a két legtökéletesebb mintája az ideáltípusoknak.

Az introvertált ág a XX. század közepén kapott egy jókora pofont, amelyből csak nagyon lassan állt fel. A második vatikáni zsinat a katolikus egyház szempontjából talán a legfontosabb esemény volt az elmúlt száz évben. Az 1962 és 1965 között zajló gyűlésre nagy hatása volt az alapvetően extrovertáltabb XXIII. János pápának, aki hiába nem élte meg a kongregáció végét, mégis látszik rajta a kézjegye. Ez a zsinat volt az, amelyen az egyház nagyon hosszú neoskolasztikus, világtól eltávolodó időszaka után végre nyitott a modernitás felé és véget vetett az ellenreformáció hosszú évszázadának.

A második vatikáni zsinat felelős az egyházon belüli antiszemitizmus visszaszorulásáért, az ökumenikus nyitásért, de ott vezették be alapvető irányelvként az anyanyelvi misézést is. A zsinat előtti és utáni római rítus élesen áll szemben egymással. Az egyikben a pap háttal áll a gyülekezetnek, szembefordulva Istennel, és latinul vezeti le a misét, kizárva a világot és annak minden változását. A másikban a pap a hívekkel szembefordulva, az általuk is beszélt nyelven misézik, nyitottan a hívek felé. Az utóbbi mise az, amelyet a legtöbbször Magyarországon és úgy általában a világban is láthatunk.

A latin nyelvű misézés a második vatikáni zsinat óta az introvertált katolikusok egyik legfontosabb jelképe, de a népszerűsége csak a XXI. század elejére kezdett újra növekedni. Nehéz lenne elvitatni, hogy a pápáknak mekkora hatásuk van a katolikus hitéletre, ez pedig a második vatikáni zsinat után is bebizonyosodott. II. János Pál a hidegháború éveinek polarizált világképén szocializálódott lengyel katolikusként híresen introvertált pápa volt, és a pápasága alatti időszakban az energiái nagy részét arra fordította, hogy a lehető leginkább kiüresítse a második vatikáni zsinat nyitását a világ felé.

Erre valamennyire érthető oka is volt. Az egyház (legalábbis maga a kollektív egyház) másfél évszázadig nem volt hajlandó tudomást venni a felvilágosodásról és a modernizmusról, majd egyszer csak kitárták az ablakot a világra, és hirtelen mindenhol érintkezni kellett ezzel a korábban el sem ismert változással. Papok és apácák tömegei hagyták ott az egyházat, a templomba járó hívők száma pedig hatalmasat zuhant. Ez a változás az introvertáltak számára egyenesen jelenthette azt, hogy az egyház megszűnt menedéknek lenni a világban.

De a világ nem szűnt meg változni, bármennyire is szeretné ezt elérni a katolikus egyház egy része. Az extrovertáltak pedig a XXI. század elején megkapták a saját II. János Páljukat, Ferencet. Ferenc a megválasztása után elsősorban látványos gesztusokkal nyitott a világ katolicizmustól elzárkózó része felé. Az új pápa levetette a XVI. Benedek által annyira kedvelt díszes, drága palástokat és cipőket, szerényen és visszafogottan kezdett öltözködni és a pápai lakosztályból egy sokkal puritánabb (hiszen ez itt is politikai üzenet) lakásba költözött a Vatikánon belül. Ennek természetesen szerepe is volt, és a szekuláris világ reformerként kezdte üdvözölni az új pápát.

Pedig Ferenc szekuláris szempontból minden, csak nem liberális. Ő sem mondta például azt, hogy a homoszexualistás nem bűn, csak azt, hogy

Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?

Ez pedig jellemző arra a teológiai megközelítésre is, amellyel Ferenc azóta is próbálja megreformálni az egyházat.

Latin mise

A korábban említett Burke bíborossal Ferenc kapcsolata pont a korábban szintén említett latin nyelvű misézés miatt kezdett eldurvulni. 2013-ban, közvetlenül a megválasztása után, Ferenc szinte jelzésértékkel csapott le egy kisebb ferences rendházra a Vatikánon belül. A körülbelül hatszáz főt számláló csoport ellen még XVI. Benedek indított vizsgálatot 2012-ben, mert egyre radikálisabb szélsőjobboldali politikai elveket kezdtek keverni a latin misézéssel. Ferenc a pápák nagy részéhez hasonlóan kíméletlenül gyakorolja a jogköreit az egyházon belül, a rendet pedig megakadályozta abban, hogy nyilvánosan latinul misézhessen a jövőben. Mindezt ráadásul úgy, hogy megkerülte a Vatikán nagyhatalmú bíróságát, amelyet ekkor pont Burke bíboros vezetett. Egy évvel később Ferenc magát a bíborost is eltávolította a bíróság éléről.

Burke igazán komoly lendülettel 2018-ban kezdett el visszavágni. Ő és három másik konzervatív bíboros eljuttattak egy levelet a pápához, amelyben összesen öt kérdést tettek fel, amelyeknek a teológiai pontosítását várták. Elsőre nehéz felfogni, hogy ez miért ennyire komoly változás, hiszen csak egy levélről van szó, pár kérdéssel. Ahogy a Rászkolról már írtuk, az egyházon belül néha a legapróbb részleteknek is nagyon komoly következményeik vannak, a levél pedig pont egy ilyen részletbe kötött bele.

Ferenc 2016-ban adta ki Amoris laetitia, vagyis A szeretet öröme című apostoli levelét. Ebben a pápa a korábbi két évben tartott apostoli szinódusokon kötött megegyezéseket öntötte formába, amelyek a családról és a hitéletről születtek. A problémát pedig egyetlen lábjegyzet okozza, amelyben a pápa nem zárkózott el attól, hogy az elvált hívek is részesülhessenek az Euharisztiából.

Az eucharistia a katolikus vallás egyik spirituális csúcspontja, az átlényegülés és a bűnbocsánat egyik legfontosabb eszköze a hívők számára. De a római liturgiában ennek komoly szabályai vannak, ahogy a házasságnak is. Hivatalosan az elmúlt kétezer évben nem változott az, amit a római katolikus egyház a házasságról gondol: tehát hogy örökké tart és felbonthatatlan. Ez tény, ahogy az is, hogy a gyakorlatban a hívő katolikusok jóformán ugyanolyan gyakorisággal válnak, mint nem hívő társaik. Ezek az elvált, vagy házasságon kívüli kapcsolatban élő hívők pedig továbbra is járnak templomba, ahol részesülhetnek az Oltáriszentségében. Hiába tiltja ugyanis az egyház, hogy azok is fogyasszanak Krisztus testéből és véréből, akik házasságon kívül élnek, a gyakorlatban a papok ezt nagyon ritkán tiltják meg a gyülekezetüknek.

A gyakorlat elfogadása

Ferenc álláspontja az volt, hogy az Oltáriszentség nem jutalom a helyes viselkedésért, hanem orvosság a bűnök ellen. Ezért nagyon homályosan arra utalt, hogy bizonyos szentségek alkalmazásától nem szabad eltekintenie a papságnak az elvált hívek esetében sem. Ferenc célja ezzel még csak nem is a reform volt, hanem az, hogy a gyakorlati hitéletet az elméleti hitelvekhez igazíthassa. Hiszen szinte minden nap megtörténik, hogy elváltak vesznek részt az eucharistiában, mégsem hajlandó ezt elismerni az egyház.

Ez a vita viszont minden nüansz mellett is remekül szimbolizálja az introvertált-extrovertált konfliktust. Az introvertáltak ugyanis azt gondolják, attól még, hogy a gyakorlatban valami megtörténik, az egyháznak ugyanúgy ki kell mondania, hogy bűn, és mi jár érte büntetésként. A pápai címerben lévő két kulcs azt a két kulcsot jelképezi, amelyeket Krisztus adott Szent Péternek. Ez a két kulcs jogosít fel arra, hogy a pápa kötelezzen és feloldjon, hogy megmondja, mi jár a bűnért, vagy feloldozzon érte. De a római katolikus egyház furcsán működik, az állandóságának része ugyan a változás, de ez csak úgy működhet, ha folyamatosan úgy teszünk, mintha nem változott volna semmi. Hiába mennek szembe az elődeik akaratával folyamatosan a pápák, II. János Pál nyíltan nem mondhatja azt, hogy XXIII. János tévedett, de a gyakorlatban kiüresítheti a második vatikáni zsinat minden rendelkezését. Kényes egyensúly ez, amelyet folyamatosan tartani kell.

A konzervatívok pedig most ennek a folyamatnak próbálnak ellenállni, akár úgy is, hogy lemondásra szólítják fel a pápát, amire egyébként az előző pár száz évben nem volt precedens. Ahogy arra sem, hogy valaki eretnekké nyilvánítsa a pápát a papságból, márpedig a kérdésekkel Burke bíborosnak és társainak pontosan ez volt a szándéka.

A migránspápa

Ferenc ezeket a támadásokat még elegánsan védte ki azzal, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket. Valójában az egész problémát megoldhatná azzal, ha ex catedra kijelentené, hogy az elváltak is részt vehetnek az Oltáriszentségben. Ha egy pápa ex catedra beszél, akkor az igazságot mondja ki, és ezzel vitatkozni sem lehet. Ez egy radikális eszköz, amivel ilyen szituációkban nem érdemes élni, mert minél erőteljesebben távolodik el egy pápa a kényes egyensúlytól, annyival könnyebb lesz azt egy következő pápának visszaállítani. A cél az, hogy a modernitás felé forduló egyház valóban megváltozzon.

Hasonló a helyzet Ferenc Laudato si’, vagyis Áldott légy című enciklikájával is, amelyből választ kaphatunk arra, hogy miért áll ki Ferenc ennyire határozottan a menekültek érdekeiért. Ferenc ugyanis a migrációt, vagy ahogy ő nevezi, emigrációt, nem a nyitott határok politikájaként, hanem gazdasági problémaként kezeli. Ferenc szerint a kapitalizmus legnagyobb hibája az, hogy családokat szakít szét és embereket költözésre kényszerít otthonaikból. Talán a gazdasági kérdések azok, amelyekről Ferenc a legradikálisabban gondolkodik. Argentin jezsuita lévén eleve nem elvárható tőle, hogy lelkes kapitalista legyen, de Ferenc szerint a kapitalizmus tökéletesen eltávolodott a helyes úttól. Ez pedig egy újabb törésvonalat jelent a hírhedten antikommunista amerikai bíborosokkal.

A harc 2018-ra odáig jutott, hogy Burke és társai az egyetlen olyan váddal próbálják megtörni Ferencet, amely jóformán az egész egyházra igaz: a szexuális bűncselekményekkel. És ez a taktika működni látszik.

Carlo Maria Viganò érsek, a Vatikán korábbi Washingtonba küldött nagykövete egy hétezer szavas vádiratot küldött Ferencnek, amelyben azt írja, a pápa 2013-ban felmentette a washingtoni érsekséget 2000 és 2006 között vezető Theodore McCarrick bíborost a titkos szankciók alól, amelyeket még XVI. Benedek vetett ki rá. Ha ez így van, akkor valóban probléma lehet belőle, de az a helyzet, hogy a Viganò által említett titkos szankciók annyira titkosak lehettek, hogy érdemben még a papnövendékeket és ministránsokat molesztáló McCarrick bíborosnak sem kellett velük foglalkoznia.

Ráadásul Viganò úgy tesz, mintha ő is csak értesült volna ezekről a vádakról, miközben pápai nunciusként pontosan tudnia kellett arról, hogy McCormack mit csinált, ráadásul a bíborosról ismert volt a hetvenes évek óta, hogy egyrészt meleg, másrészt a cölibátust sem tartja, de a szexuális visszaélései titokban maradtak. Ferenc támogatói a levél után lelkesen kezdték el terjeszteni azokat a képeket, ahol Viganò örömmel fogadja McCormack bíborost, de ez mit sem számít, hiszen az erőteljes amerikai katolikus média a Watergate-botrányhoz hasonlóan túlkezeli Ferenc ügyét. Ferenc pedig ezekre a vádakra sem hajlandó reagálni, ahogy az eddigiekre sem.

Bármi is lesz az ügy vége, Ferenc haláláig pápa marad. A harc pedig, amelynek az egyik oldalát pont ő kényszerül képviselni, tovább fog folytatódni, hiszen végső soron minden apró részlet arról a politikai harcról szól, hogy merre tartson tovább a jövőben a katolikus egyház.

Kiemelt kép: Alessandra Benedetti  / Corbis / Getty Images