John Fitzgerald Kennedy 1917. május 29-én született a Massachusetts állambeli Brookline-ban. Anyai és apai dédszülei is az 1800-as évek közepén vándoroltak be Írországból az Amerikai Egyesült Államokba, és mire Jack megszületett, a család mindkét ága nincstelenből jómódúvá vált. Igazán vagyonosak azonban azután lettek, hogy édesapja, Joseph Patrick Kennedy (vagy Joe) huszonévesen, időnként a legális és illegális üzletek határán mozogva, de kétségkívül jó érzékkel elkezdett üzletelni.
JFK harmadik gyerekként érkezett a családba a kilencből, és mivel volt egy bátyja, a fiatalabbik Joe, Jack kevésbé érezte az apja felől érkező nyomást, hogy politikai karriert kell építenie és a végső cél nem lehet más, mint a Fehér Ház. Ez azért is volt szerencsés helyzet, mert Jack sokat betegeskedett és emiatt volt, hogy hónapokat kellett ágyhoz kötve töltenie. Ezt az időt arra használta, hogy minden hozzáférhető könyvet elolvasott.
Az egészségi állapota később javult, így el tudta végezni a Harvard jogi karát. A II. világháború kitörése után, bátyját követve, 1941-ben jelentkezett a haditengerészethez, ám krónikus hátproblémái miatt elsőre nem vették fel. A rendkívül jó kapcsolati tőkével rendelkező apja azonban besegített és Jack bevonult.
1943-ban a PT-109 járőrhajó kapitánya lett a Csendes-óceánon. Négy hónappal a kinevezése után, 1943. augusztus 1-jéről 2-ára virradó éjszaka Kennedy észrevett egy ellenséges japán hajót a közelben, és támadásra készült, de a holdfény nélküli éjszakában nem vettek észre egy másik japán rombolót, amely összeütközött a PT-109-cel és gyakorlatilag kettévágta azt.
Az ütközésben ketten meghaltak, a tíz túlélő pedig úszni kezdett egy közeli sziget felé. Az egyik súlyosan sérült amerikai katona nem tudott mozogni, ezért Kennedy a foga közé vette a bajtársa mentőmellényének szíját és úgy vonszolta 5 és fél kilométeren át. A túlélőket egy hét múlva találták meg, ez idő alatt Kennedy körbeúszta a környező szigeteket élelmet és édesvizet keresve. Mivel senki nem hitt benne, hogy a balesetet bárki túlélte a PT-109 legénységéből, még gyászmisét is mondtak értük, ezért Jack és társai gyakorlatilag a halálból tértek vissza.
Nem volt ilyen szerencsés ifjabb Joe, akinek a bombákkal teli repülője Nagy-Britannia felett felrobbant – az lett volna az utolsó bevetése. Apja összetört, de nem adta fel azt az álmát, hogy egyszer majd Kennedynek fogják hívni az USA elnökét, ezért az 1945-ben a tengerészettől egészségügyi okokból leszerelő Jack beszállt a politikába. Ez egyébként neki sem volt ellenére, és az 1946-os választáson el is nyert egy helyet a Demokrata Párt színeiben a kongresszusban.
A Kennedy-pénznek és választási gépezetnek hála aztán 1953-ban sikerrel pályázott a massachusettsi szenátori pozícióra is – ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a jóképű és megnyerő fiatal politikus az év szeptemberében feleségül vette a csinos és szimpatikus Jacqueline Bouvier-t.
A közvélemény szemében ők testesítették meg az amerikai álompárt, de házasságuk korántsem volt felhőtlen: Jack megszámlálhatatlan félrelépése és két gyerekük elvesztése rányomta a bélyegét a kapcsolatra.
Miután JFK szenátor lett, mindenki számára egyértelművé váltak elnöki ambíciói, csak az nem volt biztos, hogy mikor teljesíti ki azokat. 1956-ban bejelentkezett Adlai Stevenson mellé alelnökjelöltnek, de a jelöltállító kongresszus nem kapott elég szavazatot. Ez volt a szerencséje, ugyanis Stevenson elbukta a választást, Kennedy viszont hasznos tapasztalatokat szerzett és tiszta lappal készülhetett a négy évvel későbbi megmérettetésre.
A kampánymenedzseri feladatokat a háttérből irányító Joe Kennedy Jack öccsére, Robertre bízta, aki már a szenátorválasztás idején is hasznos munkaerőnek bizonyult. Bobby Kennedy erős kézzel, és nagyon hatékonyan irányította a kampánycsapatot, így igen kis különbséggel, de a John F. Kennedy-Lyndon B. Johnson párosnak sikerült legyőznie a republikánus Richard Nixont, és ifjabb Henry Cabot Lodge-ot.
A hidegháború kellős közepén megválasztott JFK-nek nemcsak a szovjet és kommunista veszéllyel kellett nap mint nap szembenéznie, de az amerikai társadalmi problémákkal is.
Elnöksége első éve külpolitikai szempontból nagyon rosszul sikerült: nem tudta megakadályozni a berlini fal felhúzását és a kudarccal végződött Disznó-öbölbeli akció sem döntötte meg Fidel Castro hatalmát, ráadásul a háttérben már javában zajlott a vietnami háború.
1962-re már derűsebben tekinthetett vissza, hiszen az év októberében a kubai rakétaválság békés megoldásával jó eséllyel sikerült megakadályoznia egy atomháború kitörését. Ebben segítségére volt az ekkor már igazságügyi miniszterként dolgozó Bobby is, aki már-már társelnöki feladatokat látott el a Kennedy-kormányban.
Ezen felül, ha lassan is, de felismerték az amerikai feketék egyenlőségéért küzdő aktivisták, köztük ifjabb Martin Luther King munkájának fontosságát is, ami megteremtette az alapot az 1964-ben elfogadott polgárjogi törvényhez.
Kennedy nagyon népszerű volt külföldön. Az egyik leghíresebb és legnagyobb hatású beszédét 1963-ban mondta: az „Ich bin ein Berliner”, azaz „Én is egy berlini vagyok” mondat reményt és büszkeséget adott a szovjet területekkel körbevett Nyugat-Berlin lakosainak.
Az amerikai szavazók jelentős része azonban kritikus volt az elnök munkájával szemben. A déli államokban például, ahol az azt tiltó törvények ellenére még tombolt a szegregáció és a rasszizmus, nem nézték jó szemmel, hogy JFK felkarolta az afro-amerikaiak ügyét. Ugyanakkor ahhoz, hogy Kennedynek legyen esélye az 1964-es újraválasztásra, szüksége volt a déli szavazatokra is.
Éppen ezért Johnson alelnök azt javasolta, hogy látogassanak el az ő otthonába, Texasba, találkozzanak a választókkal, üzletemberekkel és mutassák meg, hogy Jack Kennedy rendes amerikai hazafi. Az elnök rendszeresen kapott életveszélyes fenyegetéseket és Texas különösen veszélyesnek tűnt, de úgy döntött, vállalja a kockázatot.
Az elnöki különgép november 22-én délelőtt fél 12 körül szállt le a dallasi Love Field repülőtéren, az elnököt, a first ladyt és az alelnöki házaspárt szállító autókonvoj lassú menetben Dallas központja felé indult.
A konvojt 150-200 ezres ujjongó tömeg köszöntötte. Fél 1-kor értek a Dealey Plazára, amikor a texasi kormányzó felesége Kennedyhez fordult:
– Elnök úr, nem mondhatja, hogy Dallas nem szereti önt.
– Nem, valóban nem
– válaszolta Kennedy, és ezek voltak utolsó szavai. Amikor a konvoj a szomszédos Elm utcára fordult, lövések dördültek. Az elnök előbb a torkához kapott, majd egy lövés eltalálta a fejét és az ülésre rogyott.
Felesége, Jackie a sokktól előbb kimászott a Cadillac csomagtartójára és a merényletről készült felvételek tanúsága szerint valamit el akart venni onnan. A segítségére siető testőr, Clint Hill később azt mondta, hogy a first lady a férje koponyájának egy darabjáért nyúlt. Hill visszaparancsolta az asszonyt a kocsiba, aki az ölébe vette az eszméletlen férje fejét.
Jack, Jack, hallasz engem? Szeretlek, Jack
– ismételgette a kórházba vezető úton.
Délután 1 órakor a Parkland Kórházban a John F. Kennedy-t halottnak nyilvánították, 2-kor a holtteste már az elnöki különgépen volt, fél 3 után pedig Lyndon B. Johnson letette az elnöki esküt, miközben Jackie Kennedy véres ruhában állt mellette.
A merénylőt, a közismerten kommunista kapcsolatokkal rendelkező és egy ideig a Szovjetunióban élő Lee Harvey Oswaldot még aznap letartóztatták és kihallgatták. Bíróság elé azonban sosem került: november 24-én, miközben a városi börtönből a megyeibe szállították át, Jack Ruby, egy helyi éjszakai bár vezetője lelőtte.
A meggyilkolt elnököt ugyanaznap a Capitoliumban ravatalozták fel, ahol a másnap megtartott temetéséig több mint negyedmillióan tették tiszteletüket. A koporsót gyászmenet kísérte előbb a templomi szertartásra, majd az Arlingtoni Nemzeti Temetőbe.
A menetben ott sétált az özvegy first lady, valamint lánya, az ötéves Caroline, és fia, az ifjabb John, akinek harmadik születésnapja éppen az édesapja temetésének napjára esett.
A Kennedy-gyilkosság az elmúlt évtizedekben számos összeesküvés-elméletnek adott táptalajt, onnantól kezdve, hogy ki volt a felbújtó (a CIA?, a maffia?, a kubai emigránsok?), addig, hogy pontosan hány golyót is lőttek ki (egyet? hármat?). A rejtély felfedésére két bizottság is alakult, ám ezek megállapításai több dologban ellentmondanak egymásnak.
Maga a család látszólag nem foglalkozott azzal, hogy kiderítse, ki ölte meg JFK-t, bár egyes jelek arra mutatnak, hogy Robert Kennedy titokban nyomozni kezdett, de miután 1968-ban őt is lelőtték, ez a szál is megszakadt.
A merénylet 50. évfordulójára lapunk készített egy hosszabb összeállítást is, ezt itt találják.
Kiemelt kép: Corbis/Getty Images
