Országjárásba kezd a magyar kormány, olyan, a nemzetállami szuverenitást érintő aktuális viták kerülnek középpontba, mint a migrációs válság, Európa biztonsága, illetve a gazdasági kérdések. Az EP-választás korai kampánynyitányaként is felfogható lépés feltehetően nem független a Sargentini-jelentés elfogadásától: a magyar szavazók többsége legalábbis igennel szavazott volna a magyar kormányt elítélő riportra. A Publicus Intézet felmérése alapján szintén többségben vannak, akik szerint az Európai Uniónak be kell avatkoznia, ha Magyarországon sérülnek a demokratikus normák.
Erre válaszul a kormányfő október 23-i beszédében jóformán egyenlőségjelet tett a német kormány és a Harmadik birodalom közé, a kormányzati propaganda pedig magát az EU-t azonosította a hitleri Németországgal. Ezt leszámítva a beszéd a jól ismert panelekből építkezett azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor az integrációt a morális és gazdasági értelemben is hanyatló Nyugat Kelet-Közép-Európa gyarmatosítására tett erőfeszítésének tekinti. Ez a szélsőjobboldalon népszerű posztkoloniális populista narratíva nagyban hasonlít Jaroslaw Kaczynski, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) kormányzópárt vezetőjének retorikájához, aki 2011-ben publikált Álmaink Lengyelországa című könyvében azt állította, Angela Merkel arra törekszik, hogy Lengyelországot a német érdekek alá rendelje. Mindez a lengyel aktuálpolitikában is tetten érhető volt, amikor Varsó mára kormányzati szinten követel német jóvátételt a II. világháborúért.
Nyolc év euroszkeptikus kormányzás és EU-ellenes kampány után nem nehéz előre vetíteni, mi áll majd a kormányzati országjárás középpontjában. Orbán az EU intézményes jövőjével kapcsolatos vitát hamisan kétkomponensű diskurzusba ágyazza. Eszerint „akik az EU-ból európai birodalmat akarnak gyúrni, kivétel nélkül mind bevándorláspártiak” és „elvárják, hogy minden ország és nép haladéktalanul alakítsa magát multikulturálissá”. Ez a bináris logika annak ellenére is jól eladható a hazai választóknak, hogy a jelenleg egyik leginkább mélyítéspárti Emmanuel Macron migrációs kérdésekben közelebb áll Orbán Viktorhoz, mint az Európai Parlament liberális frakcióját vezető Guy Verhofstadthoz. A vita átpolitizáltságát mi sem jelzi jobban, minthogy a kormány a többi közt az „Európai Unióban előretörő föderalizációs törekvésekre” hivatkozva módosította hetedszerre az alaptörvényt. Miután a Fidesz 2015 óta több mint 30 milliárd forintot költött összeesküvés-kampányokra, Orbán Viktor most még tovább polarizálná a magyar társadalmat az EP-választás előtt. Ennek keretében
Az Orbán által elfogadhatatlannak tartott kétsebességes integrációt részben épp a magyar kormányfő idézi elő a jogállamiság aláásásával és a politikai, civil szabadságjogok korlátozásával. Mindezen felül a magyar kormány tisztában van azzal, hogy a jelenleg is többsebességes struktúrában működő integráció a jövőben még több területen léphet előre a Lisszaboni Szerződés által kínált megerősített együttműködés keretében. A végtelenségig leegyszerűsített kormányzati propagandán („Nem leszünk gyarmat!”) felül az Orbán-kormány stratégiája három pontban ragadható meg:
- Továbbra sem támogat további szuverenitás átadást az Európai Bizottságnak, épp ellenkezőleg, Brüsszel hatáskörének megvágását szorgalmazza a nemzetállami szuverenitás megőrzése jegyében.
- Ellenzi a mag-Európa intézményi struktúrák mentén történő kiépítését, ennek jegyében nem támogatja például Macronnak a különálló eurózóna-büdzsé kialakítására vonatkozó tervét.
- Elfogad bizonyos fokú rugalmasságot az integráció mélyítésében az érdekelt tagállamok részéről, és bizonyos területeken maga is nyitottságot mutat a szorosabb együttműködésre (például a katonai és hadiipari együttműködés terén).
Míg Peter Pellegrini szlovák kormányfő egyeztetést folytatott Emmanuel Macronnal az EU jövőjéről, ezzel is jelezve azt a szándékot, hogy Pozsony a mag-Európával tartana, a magyar kormány látványosan kimaradt a francia elnök által indított európai konzultációból. Orbán Viktor értelmezésében a jövő évi EP-választás az elsősorban Macronnal azonosított bevándorláspártiak és a bevándorlásellenesek összecsapásában ölt majd testet.
A Fidesz posztkommunista euroszkepticizmusa nem sokban különbözik a fiskális szuverenitást propagáló, a migráció elutasításán és iszlamofób alapokon építkező francia és olasz szélsőjobboldal ideológiájától. Alapvető különbség azonban, hogy a Fidesz tudatosan felerősíti az elmaradt felzárkózásból eredő csalódottságérzetet, és a nacionalizmusra, illetve elitellenességre alapozva fokozza az EU-val szembeni ellenérzéseket a paternalizmus iránti igény táplálásával.
Miközben a kormányzati propaganda ellenére a lakosság még mindig pozitívan viszonyul az EU-hoz és az uniós tagsághoz: 68 százalék tartja hasznosnak országa számára az EU-tagságot a legfrissebb Eurobarométer-felmérés tanúsága szerint. A Chatham House 2016-17-ben 10 országban készített kutatása szintén azt mutatja, hogy a közvélemény érték alapon megosztott az EU kapcsán, s mivel itt jóval kevesebben osztják az EU szolidaritással, demokráciával kapcsolatos értékeit, Magyarországon ez az értékalapú megosztottság is gyengébb.
Nem árt azonban figyelembe venni, hogy a magas EU-párti attitűd egyben periferiális szorongással is párosul, ami mögött többnyire olyan egzisztenciális és kulturális eredetű szorongások húzódnak, mint a Magyarország esetleges kizárásától, a brexit magyar munkavállalókra gyakorolt várható negatív hatásaitól vagy az EU tényleges megszűnésétől való félelem. Mindemellett az elmúlt nyolc év Brüsszel-ellenes kormányzati politikája nyomot hagyott a magyar társadalmon, és az erős EU-s identitás mellé a propaganda által sulykolt „brüsszelezés” társul. A Medián tavaly októberben közzétett felmérése szerint a megkérdezett magyarok többsége nagyobb fenyegetésnek tartja a migrációt, a „külföldről finanszírozott civil szervezeteket és az EU-t, mint Oroszországot. Miközben a magyarok szerint leginkább a bevándorlásról kellene szólnia az európai választási kampánynak (a megkérdezettek 59 százalékánál a migráció állt az első helyen), a Fidesz által erőltetett migrációs diskurzus leárnyékolhatja az integráció fontos, a mindennapi életünket meghatározó vívmányait, mint a nyitott határok és a személyek szabad mozgása.
A szerző külpolitikai elemző, a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetének PhD-kutatója, a Varsói Egyetem vendégelőadója.
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd / MTI
