A hegyeken túl nincs hova hátrálni. Ezt jól megtanulták az évszázadok során azok az emberek, akik Szardínia tektonikaemelte, napfénymarta, esőszabdalta belső részein éltek, élnek. Manapság a sziget a mediterrán turizmus egyik fő célpontja, a homokos tengerpartokat strandolók töltik meg, a Tirrén-tengeren Mészáros Lőrincénél háromszor nagyobb magánjachtok is dülöngélnek, a stradákon menő kocsik döngetnek. Az eldugott, az 1800 métert is elérő Gennargentu-hegység övezte belső területek azonban még mindig kívül esnek mindezen, ide nem vezet gyorsforgalmi út, se vasút, a reptér is messze van. Ezek a régiók valahogy mindig törvényen kívülinek számítottak, mintha Európának lett volna egy saját Afganisztánja.
Szardínia története során nem kevésszer cserélt gazdát, de az igazat megvallva a modern Olaszországot leszámítva egyetlen állam sem tudta soha teljesen ellenőrzése alá vonni a negyed magyarországnyi, ritkán lakott területet. Pedig próbálkoztak ezzel a főniciaiak, a punok, a rómaiak, a bizánciak, az aragónok, a piemontiak, miközben az arabok olykor rablóhadjáratokat vezettek a kikötővárosok ellen. A szárdok mindezek miatt megtanulták, hogy jobb a partvidéket elkerülni, de legalább fix menekülőutakat fenntartani a hegyek mélyére, ahol már harcászati előnyben vannak. Érdekes mellékszál, hogy mindezek miatt hiába a temérdek tengerpart, a szárd konyha kevéssé lett halalapú, inkább a pásztor létforma miatt a hús dominálja az ételeket.
Véres banditizmus, ellenállás mindhalálig
600 méter magasan terül el a falu a maga meredek utcáival. A környékét drámai hegyek, völgyek, szurdokok, meredélyek, sziklák, erdők, bozótosok uralják, amik egykor olyan jó rejtekhelyet jelentettek pásztornak, banditának egyaránt. A település neve az ógörög οργάσ-οργέ-ből származik, ami (a sziklás tájat elnézve, fonák módon) termékeny földet jelent. Ahogy egész Szardíniát, úgy ezt a vidéket is Krisztus előtt több ezer évvel már lakták, de nyomai vannak a szigetet egy ideig uraló nurági civilizációnak, a főniciaiaknak, punoknak és persze a rómaiaknak. A hegyekben aztán stabilizálódott az egyetlen működtethető életforma, a pásztorkodás, ami évtizedekkel ezelőttig meghatározó volt errefelé.
Hiába a Tenore nevű UNESCO-védett helyi kórusének, a pecorino sajt és a híres lovas ünnepély, a banditizmus ugrik be a legtöbb olasznak elsőre, ha Orgosolo és a Barbagia-vidék nevét meghallja. A Banditismo az 1800-as évekre terjedt el a környéken, és az 1980-as évekig jelen volt a sziget e fertályán. Ezt örökítette meg Vittorio de Seta olasz rendező is a Banditák (Banditi a Orgosolo) című neorealista, sok díjat nyert filmjében. De Seta alkotásában helyi pásztorok játszották a főszerepet, ez hozta meg a világhírt a településnek.
A térségben korábban az emberrablás és a vérbosszú is gyakori volt, lőfegyver ki tudja, hány ember birtokában van még. Emiatt olyan a táj néha, mint Boszniában: golyó lyuggatta közlekedési táblák és házfalak váltják egymást. Amikor 1962-ben a brit Telegraph tudósítója egy szintén brit pár halála miatt nyomozott a sziget közepén, az anyagát a vérbosszú intézményére (aminek alapja az említett Codice Barbaricino, a becsület megőrzésének helyi bibliája) építette fel.
Ennek az ellenállásnak 1969 volt a csúcspontja: az olasz hadsereg bázist akart létesíteni a helyi pásztorok földjein, de Emilio Lussu író-politikus felhívására kivonultak – kivételesen békésen – a helyi férfiak és asszonyok a területre, ahol a bázis felépült volna. Erőszaktól mentesen megszállták azt, ez megtorpedózta a (hadi)tervet. Ennek az öt napon át tartó passzív ellenállásnak a Pratobello-felkelés nevet adták, a mai napig ez a helyi büszkeség egyik alapja. Pásztor győzött a katona felett.
Nem csoda, hogy Orgosolo vidékét csak mára sikerült százszázalékos hatósági ellenőrzés alá vonni. A hatvanas években még új erőre is kapott az emberrablás, százakat vittek magukkal a banditák, akik a környező fennsíkon többször összecsaptak a rendőrökkel, csendőrökkel. 1985-ben a rendőrség rajtaütött a banditákon, az Osposidda nevű tájegység csatamezővé változott, négy bandita és egy rendőr maradt holtan itt. A vérbosszú sem halt még ki, 2007-ben is volt egy eset, ami után három halott maradt.
Kiválóan szemlélteti a néplelket és a változásokat Graziano Mesina esete: a férfi 40 évet töltött börtönben erőszakos cselekmények miatt, 22-szer próbált megszökni, tízszer sikerült is neki, öt évet pedig bujdokolva töltött. Amikor végre visszatért a társadalomba, elment idegenvezetőnek a már turisták által ostromolt Orgosolóba. Happy end nincs, Mesinát 2013-ban drogkereskedelem vádjával lecsukták.
Az élet még mindig nem egyszerű errefelé, ez a lepukkant, összedőlt vagy be sem fejezett házakon is látszik. Egy helyi mézboltos nő így fogalmazott:
Az emberek nem elégedettek, mivel semmi sem működik úgy, ahogy kéne. Gondok vannak az egészségüggyel és az oktatással, a munkanélküliség pedig a legmagasabb arányú. Ennek a helynek az utcái az egyszerű emberek gondolatainak nagyszerű üzenőfalai.
A fali politika előretörése
Az előzményekbe beleillik, hogy az elégedetlenséget valahogy le kellett vezetni. 1969-ben, a Pratobello-lázadás idején került fel az első politikai jellegű festmény Orgosolo falaira. A milánói Giancarlo Celli és a Gruppo Dioniso nevű csoportja alkotta az elsőt, majd fontos szerepet vállalt újabb képek megalkotásában a hetvenes években. Politikai jellegű képeik a hivatalok által kirótt terhek alatt nyögő lakosságot mutatták meg, az egyenlőtlenségek ellen tiltakoztak. A mai napig látható, hogy a régebbi alkotásoknak erős marxista és szeparatista felhangjaik vannak.
Az első Celli-féle kép az olasz térkép lett, amin Szardínia helyén csak egy nagy kérdőjel található, valamint felfestették mellé az amerikai zászlóba öltözött, Olaszországot bábként irányító figura szimbolizálta Egyesült Államokat is. A falfestés úttörője egy sienai származású rajztanár, Francesco Del Casino volt, aki megfestette a Pratobello-felkelést, majd hátrányos helyzetű diákjaival folytatta a munkát, újabb képeket megalkotva (másodikként a fasizmus alól való felszabadulásról emlékeztek meg). Stílusa Pablo Picasso érett, kubista korszakát idézi, csak itt avignoni kisasszonyok helyett szárd parasztasszonyok és cserzett bőrű pásztorok néznek szembe velünk. Az erősen balos Del Casino a marxizmust is becsempészte műveibe, kiállva a társadalmi egyenlőtlenség ellen.
Idővel a vietnami és gázai háborúktól a szárd függetlenség kérdésén át az orgosolói hétköznapok megfestéséig minden téma előkerült a mára 150 darabosra duzzadt, utcai festménytárlaton, amiket Del Casinóékon és a milánói művészeken túl más profi és amatőr alkotók is kiegészítettek. Sok falfestmény emlékezik meg az itáliai politikai eseményekről, a terrorizmustól hangos hetvenes évekről (az ólom évei), a börtönkörülményekről, a diákok és munkások harcairól. A külföld és a világ is hangsúlyos szerepet kap, megjelenik a Tienanmen téri mészárlás, a chilei puccs, a spanyol polgárháború (Picasso Guernicájának felfestésével), a szomáliai éhínség, Szaddám Husszein megdöntése, a szeptember 11-i merényletek
A muralizmus esztétikája és ars poeticája
Művészettörténeti szempontból nagy kavalkád a városka: a kubizmustól az expresszionizmusig, Boterótól Modiglianiig sok festő és korszak hatása érződik a képeken. Az állaguk persze egyre romlik, és csak mostanában kezdtek el terveket fabrikálni a megőrzésükre (a kezdeti képeket ugyanis olcsó, nem tartós festékkel vitték fel). Az olasz médiában hírértéke volt például, amikor egy városbéli idős asszony, Zia Peppana segített restaurálni az egyik legkommunistább képet, amin Marx, Engels, Lenin és Antonio Gramsci is szerepel.
Francesca Cozzolino antropológiai dolgozatának kivonata is elérhető az interneten, ami két modellre osztja a városban található képeket. Az egyik a szárdista, ami a helyi történelem és élet képeit festi le, sokszor szeparatista, függetlenségpárti felhanggal. A másik az internacionalista, ami a világ történéseit jeleníti meg, sokszor reflektálva a világpolitika eseményeire (amik úgyis történelemmé válnak).
Cozzolino a falfestmények evolúciójával is foglalkozott, és megállapította, hogy három fázisra osztható az elkészültük. Az elsőben még a naivabb művészet dominált, harcoltak, tüntettek és persze megemlékeztek a kezdeti alkotásokkal. A második fázisban – Del Casino munkásságának hála – az oktatáson volt a hangsúly, a helyi gyerekeket a képeken át tanította hősiességre és emberségre toszkán rajztanáruk. A harmadik fázisban vagyunk most, amikor már a harc a helyi örökség megőrzéséért folyik: ez új képekben és a régiek helyreállításában is megjelenik.
Az esztétikán túl az utóbbi években a turizmus is felfedezte magának Orgosolót. A helyiek kedvesek, fogadókészek, de arra már egyre kevésbé szabad számítani, hogy mi leszünk az egyedüli turisták. Ottjártunkkor, szeptember közepén, egy borongós-esős napon is sok látogató mászkált a város ódon falai között, szezonban pedig bőven megtelhet a szűk főutca, a Corso Repubblica. Sorra nyílnak a kávézók, éttermek, szuvenírboltok és a helyi jellegzetességeket áruló üzletek (az egyik kis udvarban pazar sajtbolt működik).
A festményekkel tarkított főutca végén egy pásztor képe látszik, aki két, frontról visszatérő katonát vár. Az első világháború nagyon kivéreztette Szardíniát, a Monarchiával vívott harcban aránytalanul sok szárd esett el a távoli Isonzónál, így jól tudják a helyiek: háború = véráldozat. Ahogy a pásztoros-veterános festményhez mellékelt Bertold Brecht-idézet is mondja:
Boldogtalan az a nemzet, amelyiknek hősökre van szüksége.
A képre kattintva galéria nyílik!
(Források: Comune.Orgosolo.nu.it 1, 2; SardegnaTurismo.it; The Guardian; TravelMag; EuroNews; Amuse [a Vice turisztikai melléklete]; Dr. Francesca Cozzolino antropológiai szakdolgozatának összefoglalója.)
