„Ami otthon van, az innen nézve olyan, mint a Szomszédok”

Neuköllnben járunk, Berlin egykori munkás-, majd bevándorló negyedében, és ahonnan az itt élők szerint a hipszterek és a dzsentrifikció lassan minden mást kiszorít. Itt lakik Schumy Éva  festőművész hat éve, egy bérház negyedik emeletén, lift nincs.

Az előszobában embermagasságú, készülőfélben lévő festmény, a hálószobában – ami egyben a műterem is – festőpaletták, festékek, ecsetek. Kávét kapok, kávégépből. Erre Évi elég büszke, a masinát a lakótársa szedte össze az utcáról. „Ha nem ő hozza el, akkor valaki más. Ez ilyen berliner szokás”. A konyhafalon egy sárkány tekereg. Évi műve ez is. Persze, mint mondja, ha majd kiköltözik ebből az albérletből, újra kell festenie az egész lakást. Fehér falak, tiszta lap. Nem probléma. Tabula rasaból ugyanis volt már néhány az életében, pedig még mindig csak 38 éves.

„Nem is ismertem a normális életet”

Tizenegy éves korától rajztanárhoz járt, aztán a Kisképzőbe és a Képzőművészeti Egyetemre. „Rengeteg mindent kipróbáltam, rengeteg stílusban alkottam. Akvarelleztem, tintás-szürreális dolgokkal kísérleteztem… Nem bírom magam ismételgetni, szeretek más nézőpontokat kipróbálni. A stílus nekem olyan, mint egy szerep a színésznek. Egy nyelv.” Mire kikerült a képzésről, addigra viszont eléggé meg volt határozva számára a haladási irány.

„Nem is ismertem a normális életet. Csak azt éreztem, hogy nekem ez kevés. Eléggé le voltam amortizálódva akkoriban. Még tinédzserként meghalt a legjobb barátnőm, otthon sem mentek túl jól a dolgok, végül egyik napról a másikra elköltöztem. Kerestem a módját, hogyan tudnám kihúzni magam ebből az állapotból. Ekkor jött a képbe a jóga, és elég hamar rájöttem, hogyha a testeddel, a különböző gyakorlatokkal ennyi mindent el tudsz érni a jólétedért, akkor biztos, hogy mentálisan is tudsz dolgozni magadon.”

Ahogy végzett a képzőn, ment a Buddhista Főiskolára, tibeti szakra készült, szanszkrit lett belőle. Úgy tervezte, fordító lesz. Suli mellett három műszakban dolgozott, hogy fenn tudja tartani magát, fél évig egyáltalán nem festett.

Úgy éreztem, hogy bekattanok. Ez olyan, mint amikor valaki megszokja, hogy sportol, aztán hirtelen abbahagyja. Nem tudod, hogy mi a bajod, csak hogy valami hiányzik.

Évi hamar belátta, hogy ez így nem fog menni, és hogy nagy eséllyel a szanszkrit fordításból sem lesz biztos megélhetése. „Most érted, fordító és festő egyszerre? Teljesen felejtős.”

Ez már nem az az ország…

A fordítói álmokat elengedte, a sulit otthagyta. „Nem kell ahhoz hosszasan szövegeket fordítani és érteni, hogy megvilágosodj.” Viszont ebben az időben sikerült eladnia egy teljes, egyetemistaként készített sorozatot, ami miatt anno ki is tette őt a mesetere az osztályából. „Pornómagazinok fotóit festettem újra. Tudod, ül a nő a Mercedesen mindenféle szadó-mazó cuccban… én meg kecskefejet festettem neki. Ez igazából a férfitársadalom kritikája lett volna, de nem igazán ment át az üzenet. Egy holtvágány volt, de akkor azt gondoltam, hogy ez nagyon vicces, és festek belőle még egy párat.” A képeket eladva megengedhette magának, hogy fél évig ismét csak az alkotásra koncentráljon, közben újra és újra megpályázott egy indonéz ösztöndíjat.

A terv annyi volt, hogy innen el.

Aztán egy szép júniusi napon, 2006-ban érkezett a telefonhívás: övé az ösztöndíj, ha van pénze a repülőjegyre, és a kinti életre, akkor szeptemberben indulhat. Akkor már egy fillére sem volt. A barátaival csináltak egy lakástárlatot, ahol kedvezményesen lehetett megvenni a képeit, elhívtak mindenkit, aki valaha vásárolt tőle. Nagyon bejött. Egy hét alatt összeszedte a szükséges összeget. „Épp aznap indult a gépem, amikor a balhé volt Budapesten. Nagyon bennem maradt az a kép, hogy ülök a barátnőmmel az albérletben, ott vannak a bőröndjeim becsomagolva, a repjegy a kezemben, és nézem a tévében a tévészékház ostromát. Akkor azt éreztem, hogy valami nagyon megváltozott, hogy ez már nem az az ország, ahol én élni akarok.”

Ez viszont nem az a hely…

Balin egy egészen más világ fogadta. „Egy álomvilág az egész, sokáig fel sem fogod, amit látsz. Fél év, mire rájössz, hogy más formája van még a horizontnak is. Nem tudsz azon a frekvencián pörögni, mint otthon. Iszonyat meleg van, mindenki lassan mozog, elkezdesz te is lassan mozogni. Telnek a hónapok és belekerülsz egy ilyen bamba állapotba, és nem érted az egészet, hogy hiszen te azért jöttél ide, hogy csinálj valamit, ehelyett itt ülsz, bambulsz vagy fürdesz a tengerben. Persze tök jó, de célját vesztetté kezd válni az egész.”

Szerinte Bali egyébként sem az a hely, ahol a nyugati mentalitással, karrieristaként üti az ember a vasat, vagy ahol könyökléssel bármit el lehet érni. Bali hindu sziget, és ez hatással van az emberek mindennapjaira is. „Vagy felajánlásokat, ajándékokat (amelyek az istenekkel való kapcsolattartási rituálékra, vallásgyakorlatokra kellenek) gyártanak, vagy ünnepelnek valamit, vagy templomot avatnak. Van ezer isten, minden istennek van valamilyen ünnepe, minden rokonodnak van saját rituáléja. Igazából nem is tudom, mikor dolgoznak.” Még ma is jót nevet azon, amikor az egyik barátja meglátogatta, és elmentek együtt olyan faanyagot szerezni, amiből a helyiek a különböző kézzel készített termékeket készítik. „Motorra pattantunk, és mentünk pár faluval odébb Madéhez, aki ezeket árulta. Madé persze sehol. Mondják a rokonok, hogy elment valami rituáléra. Majd jön két hét múlva. Végül senkit nem találtunk, akitől tudtunk volna farönköket venni. Balin egyszerűen nem működik, hogy rácsapsz az asztalra, és azt mondod, hogy ezt és ezt akarom… Látják rajtad, ha egy hülye turista vagy. Akkor viszont fizess!”

Julia Roberts, a kamu jósok meg a jógik

Évi összejött az egyik egyetemista társával, egy indonéz fiúval, összeházasodtak, a nyári szünetben megszületett a kisfia, ezzel pedig a balinéz élet egy egészen más perspektívája nyílt meg előtte. „Balin a nők tényleg alacsonyabb rendűnek számítanak, de azért a háttérből elég jól tudják mozgatni a szálakat. A gyerek náluk nem az anyához tartozik, hanem a férj családjához, és ők már az elejétől kezdve próbálták úgy alakítani a dolgokat, hogy hozzájuk kötődjön jobban a gyerekem, én kevésbé legyek meghatározó. Például a kórházban nem akarták odaadni, hogy szoptassam. Olyan durva dolgokba ütköztem, amiket kívülállóként nem láthattam. Odamész, jaj de mosolygós emberek, mennyire szívből élnek, mennyire imádjuk ezt a Balit. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni arra a társadalomra.”

Hogy távolabb kerüljön a férje családjától, következő tanévben átkérte magát egy másik városba, Denpasarba, ahol batikolást tanult. Közvetlenül az egyetem kerítése mögött lakott. „Egy szoba, benne zuhanyzó, kis terasz, a kertben három mangófa, amire rájárt az egész környék. Konyha nem volt, mindent egy rizsfőzőben főztünk. Viszont volt a kert közepén egy biliárdterem, meg tévészoba.” Később Bali képzőművészeti fellegvárába, Ubud városába került. Egy keresztény alapítvány tehetséggondozó iskolájában kapott állást, ahová Pápuáról és Borneóról érkező fiatalokkal foglalkozott, rajzot és angolt tanított. „Balin olyan alacsony színvonalú az oktatás, hogy még az én angolom is elég volt nekik. Viszont ezek a fiatalok baromi tehetségesek, baromi jó dolgokat csinálnak a világpiacra. Igazából ez az, ami megmenti őket. Egy Rembrandt vagy egy Leonardo ilyennek születik, mint ezek a gyerekek. Úgy rittyentettek le egy rajzot, mint a legnagyobb művészek. Csak aztán kikerülnek az iskolából, visszamennek a szülőfalujukba, és taxisofőrök lesznek” – éppen ebből a szélmalomharcból lett elege az iskola vezetőjének is.

Innét átkerült egy nemzetközi művészeti iskolába. Amikor megtudták, hogy ő valaha jazz-balettozott, hivatalosan is állást kapott tánctanárként. Youtube-ról lesett le tánclépéseket, Michael Jackson Thrillerét, szambát, vagy ami éppen eszébe jutott, mellette pedig képzőművészetet tanított. Mindezt álomfizetésért – hat éve 800-1200 dollár között volt a fizetése, az egy egyszerű iskolai tanár fizetésének durván a nyolcszorosa), luxuskörülmények között. A kertben úszómedence, a nap mindig sütött, ha valamire szüksége volt a tanításhoz, csak kérnie kellett.

Tisztára olyan, mint az Ízek, imák, szerelmek című film. Bár szerinte az egy óriási kamu. „Ott voltam, amikor forgatták. Julia Roberts miatt nem mehettünk be egy hétig a kedvenc piacunkra. Pedig ott kávéztunk reggelente a hentesek körül marakodó kutyákon túl, a jackfruitot árusító néni mellett. Persze gondoltunk rá, hogy csak azért is beszaladunk, hátha bekerülünk a filmbe. Mellesleg az egyik barátnőm is volt annál a jósnál, aki a filmben szerepel, és ugyanazt jósolta neki, mint a Julia Robertsnek.”

Jósok és boszorkák pedig akadnak arrafelé szép számmal, az emberek nagyon babonásak, Évi szerint a felvilágosodás abszolút elmaradt Balin. A spiritualitás viszont óriási üzlet, jógaközpontok nyílnak, amiben nyugatiak tanítanak nyugatiakat, nyugati árakon.

Persze, amikor nagyjából 100 forintból meg tudsz ott ebédelni, akkor nyilván elkérnek egy jógaóráért egy kisebb összeget. Mi csak nevettünk ezen a new age izén.

Ki lehet menni, élni

Ennek az álomvilágnak egy csapásra vége lett, amikor megromlott a férjével a viszonya. Balin lehetséges a többnejűség, ezért a helyiek ritkán válnak. Megesik, hogy egy férfi új asszonyt vesz maga mellé, a korábbi felesége pedig hazaköltözik a családjához, ahol viszont ferde szemmel néznek rá, amiért nem a férje mellett van. Évi esetében más volt a helyzet, külföldiként sokkal nagyobb mozgástere volt. Ezzel a férje egyébként sem tudott mit kezdeni. Jött a gyerek körüli huzavona, végül Évinek szó szerint meg kellett szöktetnie a fiát a férje családjától, hogy aztán úgy ahogy volt, egy szál ruhában repülőre szálljon és Jakartába, Indonézia fővárosába menjen. Egy hónapig az ügyvédje irodájában laktak, amíg a papírügyeket intézték, a cuccait a barátai küldték utána vagy adták el. Nem volt hová mennie, visszatért Budapestre, de nem maradt sokáig.

Magyarországon landolni olyan volt, mint egy sikítás. Bali energetikailag mindig zsizseg és lélegzik, ehhez képest Magyarország le volt csapolva.

Berlinben élő barátait meglátogatva azonnal tudta, hogy neki is ott a helye. Munkát kapott a magyarok által létrehozott és üzemeltetett Badehaus nevű szórakozóhelyen. Ő készítette a falfestményeket, és azóta is ott dolgozik, standol, intézi a beszerzéseket. Jelenleg részmunkaidőben, heti három napot dolgozik, a családi támogatásokkal együtt – ha nem is nagy lábon, de kényelmesen – megél.

Nem szakadok meg, munka mellett tudok festeni, és elég időt tölteni a fiammal.

Ma Neuköllnben él, aminek az egyik részét a magyar kormány no-go zónának nyilvánította. „Amikor ideköltöztem, tényleg elég lepukkant volt ez a környék. Az arab hagyományt és az iszlámot megszoktam Indonéziában, bár hogy őszinte legyek, én nyomasztónak tartom ezt a kultúrát. Viszont megtanultam, hogyha túllépsz az előítéleteiden és a szépre vadászol, akkor bárhol történhetnek veled jó dolgok. A fiamat is simán kiengedem egyedül az utcára. Én a nyolckerben jobban félnék, mint Neuköllnben.”

A művészek imádják a várost, de azért ez itt nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Sok művész pultozik, takarít, hogy meg tudjon élni. Ez itt nem ciki. Berlin az életérzésről szól, nem arról, hogy itt megszedik magukat az emberek. Évi is nagy tervekkel érkezett, azt gondolta, hogy gyorsan megtanul németül, elvégez egy egyetemet és tanár lesz. „Csakhogy eleinte folyamatos tűzoltásban éltem, egyedül voltam egy négyéves gyerekkel, mindig csak az aktuális problémák megoldására koncentráltam. Így nem igazán lehet még a művészetedet is menedzselni. Viszont arra végig figyeltem, hogy mindig, minden körülmények között fessek. Még ha nem is úgy, mint egy ember, aki teljesen szabad és csak az alkotásra koncentrálhat.”

Nem tartja elképzelhetetlennek, hogy majd egyszer innen is továbbáll, olyan vidékre, ahol meg tud élni a művészetéből. Ugyan marad ideje az alkotásra is, de két lábbal áll a földön, ezért is vett nemrég egy tetoválógépet. „Egyszerűen be kell látni, ha valami nem megy. Az emberek nem akarnak festményeket venni. Az emberek tetoválást akarnak. Ebben van a pénz. Persze állhatnék karba tett kézzel is, hogy márpedig én festőművész vagyok.”

Magyarországra már csak turistaként tér haza, vissza nem költözne. Amikor hazalátogat, teleszívja magát „a táj és az emberek szépségével, gyermekkora foszlányaival”. Alapjában véve inkább utazni szeret, a külföldi élet pedig, akkor is, ha egy helyben van, felér egy utazással. „Egyébként is, ami otthon van, az innen nézve olyan, mint a Szomszédok teleregény. Böhm bácsi meg a Julcsi folyton panaszkodik, miközben éppen a saját panaszkodásuk miatt élnek olyan életet, ami miatt panaszkodni kell. Miért akarnék én egy ilyen megcsömörlött világban élni?”

Kiemelt kép: Iliás-Nagy Katalin