A Kadhafi-rezsim idején ezzel sikerült akadályozni a Földközi-tengeren zajló tömeges migrációt, melynek Líbia mindig is a központja volt. Az ország több ezer kilométeres partszakasza tömegével vonzotta a jobb élet reményében vagy a fegyveres üldözés miatt útra kelő észak- és közép-afrikai migránsokat és menekülteket. Ők Líbiában annak reményében gyűlnek össze, hogy hajóra szállva eljuthatnak az ígéret földjére, az olasz partokra.
Moammer Kadhafi, Líbia extravagáns és félőrült vezetője jó pénzért természetesen készséggel állt az európai hatalmak rendelkezésére: vasököllel ellenőrizte országának partjait, aktívan fellépett az embercsempészés ellen. Az, hogy ennek milyen emberjogi következményei voltak, nem igazán érdekelt senkit. Mindenki roppant elégedett volt: Kadhafi élhetett luxusban az EU-s pénzekből, Olaszország partjaira meg nem sodorta próbálkozók holttesteit a víz, miként menekültek százezrei sem kopogtak be a jobb élet reményében.
Ennek – a menekülteket kivéve – mindenkinek megfelelő helyzetnek a végére tett pontot a 2011-es arab tavasz. Kadhafit, aki egyébként árulásként értelmezte, hogy Franciaország hozta össze a rezsimje elleni nemzetközi beavatkozást, elmozdították a hatalomból, a felkelők pedig brutálisan kivégezték.
Átmeneti kormányok váltották egymást, de senki nem tudta kiterjeszteni ellenőrzését az egész országra. A radikális iszlamisták, többek között az ISIS is saját darabot hasított ki magának az országból. Emellett, egységes hadsereg és törvények híján Líbia az embercsempészek fellegvára is lett. Európa a saját bőrén is elkezdte érezni a polgárháborús káosz migrációra gyakorolt hatását: csak 2014 óta évente körülbelül hatvanezer migráns érkezett az olasz partokra, ez a szám pedig minden évben csak növekedett.
A szárazföldi tömeges migrációt Törökország felől különböző, a törököknek tett ígéretekkel és a határok megerősítésével le lehetett lassítani, de az EU-s kormányok nem tudtak mit kezdeni a líbiai migrációval:
Ennek elsődleges oka, hogy az ENSZ, és az EU a líbiai belpolitikában a Fájíz Ász Szárrádzs miniszterelnök vezette Nemzeti Együttműködés Kormányát támogatta, amely, dacára az anyagi, illetve más típusú támogatásnak képtelen volt az ellenőrzése alá vonni teljes Líbiát. Tripolit, és nagy jóindulattal Kelet-Líbiát ellenőrzi csak, és harcol az iszlamistákkal.
Szárrádzs kormányának azonban nem a líbiai iszlamisták a fő ellenségei, mert a háború ködéből és Kadhafi szétforgácsolódott hadseregéből előbukkant Khalifa Haftár tábornok, aki sikeresen egyesítette a Kadhafi-rezsimet már-már visszasíró nyugat-líbiai törzseket, a hadsereg maradékát és ellenőrzése alá vonta az ország nyugati részét.
A tábornok is komoly szövetségesekre tett szert az elmúlt években: Egyiptom, cserébe, hogy ellenőrzi a két ország közötti határt, mind politikailag, mind hadifelszereléssel támogatja a tábornok hatalmi ambíciót. Abdel Fattáh Ász-Sziszi elnök pedig hozta a saját szövetségeseit, az öbölmenti országokat, amelyek mind Haftár oldalára álltak. Franciaország is barátságosabb vele a vártnál, de erről később.
Az EU-ban egyre inkább erősödtek a konkrét katonai beavatkozást sürgető hangok: többek között Orbán Viktor is a katonai beavatkozás mellett tette le a voksát, de emellett kardoskodtak a németek és az olaszok is. A terv az volt, hogy hadihajókkal kényszerítik vissza a tömegesével, naponta útnak induló migránsokat a líbiai partokra. (Pletykák szerint volt arra is terv, hogy konkrét katonai beavatkozással eldöntik a polgárháborút.)
Ezekbe a tervekbe tenyerelt bele Emmanuel Macron, aki július 25-re összehozott egy találkozót Szárrádzs és Haftár között Párizsban. Sokan a találkozót „történelminek” tekintették, és garanciának mind a belpolitikai, mind a migránskrízis megoldására. Macron már a mígránskrízis menedzselésének ötleteiről is beszélt.
Azzal vádolták Macront, hogy Haftár behozásával a diplomáciai porondra nemcsak legitimálta őt mint Líbia meghatározó politikai játékosát, de jelentősen csökkentette annak az esélyeit is, hogy Líbiában a demokratikusan megválasztott kormányzat kerüljön hatalomra.
Míg Macron örült a diplomáciai sikernek, és már a migránskrízis megoldásának Afrikába telepítését vizionálta, Olaszország azonnal akcióba lépett. Az olasz kormányzat jóváhagyta azt a tervet, miszerint a Szárrádzs-kormány hozzájárulásával hadihajókat vezényelnek a térségbe, amelyek majd a líbiai kormánnyal (értsd Szárrádzs) együttműködve fogják csökkenteni a tengeri migrációt.
Egy hete el is indult két olasz hadihajó a térségbe. Haftár és az általa vezetett Líbiai Nemzeti Hadsereg azonnal elrendelte a hadihajók „visszaverését”, amint belépnek a líbiai felségvizekre az engedélye nélkül. Itt tartunk most.
Haftárnak a hadseregét nem lenne szabad lebecsülni, bár semmilyen formában nem kihívás egyetlen EU/NATO ország hadseregének, ahhoz elég erős lehet, hogy komoly károkat okozzon a térségbe vezényelt hadihajókon, támogatói pedig ehhez ellátták éppen elég modern fegyverzettel.
Ha ez bekövetkezik, Olaszország értelemszerűen beavatkozik majd fegyveresen is a líbiai polgárháborúba Szarrádzsék oldalán, ami még jó néhány évnyi polgárháborút eredményez majd a térségben, és persze a menekültkrízis megoldatlan marad.
A krízis diplomáciai rendezéséhez el kellene ismerniük Haftárt és politikai platformját, és az engedélyét kérni az akcióra – a nyílt fegyveres konfrontációnál ez olcsóbb megoldásnak tűnik. Ez azonban nyilván derogál Líbia volt gyarmatosítójának. Ezzel ugyanis elismerné, hogy Haftár több egyszerű hadúrnál és a líbiai politika meghatározó szereplője lett. Olaszországnak le kellene nyelnie azt, hogy nem az általa támogatott jelölt fogja kizárólagosan irányítani az országot.
Kiemelt kép: Getty Images/Chesnot
