A terrorszervezet által elkövetett borzalmas gyilkosságokról, a kivégzések szinte beteges variációiról a sajtó is rendszeresen beszámolt az elmúlt években. Az Iszlám Állam részéről az erőszakban való tobzódás bemutatása több célt szolgált egyszerre, a lakosság megfélemlítését ugyanúgy, mint az új szimpatizánsok toborzását. Az elmúlt időszakban az elemzők egyre többször találkoztak egy újabb jelenséggel: a terrorszervezet az „állampolgárok” gyerekeire is igényt tartott, bevonva őket a legszörnyűbb kínzások és kivégzések végrehajtásába.
Minden diktatúra kedvelt eszköze, hogy az ideológiai agymosást már a gyerekkorban elkezdje, mert így később az ellenőrzés és irányítás hatékonyabbá válhat, a lojalitásról nem is beszélve. A különböző paramilitáris gyerekszervezetek működése széles skálán mozog, attól függően, hogy adott diktatúra mennyire erőszakoson és közvetlenül akart belenyúlni az állampolgárok életébe.
Az Iszlám Állam ebben is rendkívül szélsőséges volt, az általa létrehozott, gyerekeknek fenntartott iskolákról (valójában inkább kiképző táborokról) már jó pár éve lehet hallani, az agymosás hatékonyságáról pedig azok a videók árulkodtak, ahol gyerekek, nem ritkán 5-6 évesek végeznek ki felnőtteket rezzenéstelen arccal. Ezeken a videókon a tarkólövés, vagy nagyobb gyerekeknél a lenyakazás volt a leggyakoribb halálnem.
Moszul felszabadulása után hasonlóan szomorú és kegyetlen történetek tucatjai láttak napvilágot. Kiderült, hogy gyakran nem volt szükség agymosásra sem, „elég” volt halállal, vagy a szülők halálával fenyegetni a gyerekeket. Egy ausztrál dokumentumfilm az iraki város felszabadulása után megszólaltatott három testvért, akik közül a legidősebb tizenegy, a legkisebb ötéves volt. Az testvérek elmondták, hogy a börtönben egy machetével le kellett vágniuk az egy fogoly egyik kezét és lábát, majd az egyikőjüket arra kényszerítették, hogy szúrja ki a fogoly szemét, aki ezután belehalt a sérülésekbe.
Dzsihadisták Európából
Az európai szélsőségesek már 2012-től megindultak Szíriába, a becslések elég pontatlanok, de közel 5000 főre teszik a kontinensről érkezettek számát. Bár a többség fiatal férfi, voltak, akik eleve családostul érkeztek, voltak, akik letelepedni jöttek, családot alapítottak a helyi közösségekben, és voltak olyanok is, akik kint kötöttek házasságot olyan lányokkal, akik épp ezzel a céllal érkeztek az Iszlám Állam területére.
Amíg a terrorszervezet sikerei csúcsán járt, főleg azért lehetett aggódni, hogy mi lesz, ha ezek az önkéntesek visszatérnek Európába támadás céljával. Manapság, amikor az összeomlás felé halad az Iszlám Állam, a kérdés inkább az, hogy mi lesz a sorsuk, ha hazamenekülnek. Egyre több olyan történetet hallani, hogy az egykor bátor fiatalok megpróbálnak hazajutni, még mielőtt megölik őket az iraki vagy szíriai kormányerők, esetleg a kurd milíciák. Félelmük indokolt, ebben a háborúban az ellenfeleik is ugyanolyan kegyetlenek, mint ők voltak, senki sem ejt foglyokat.
Azokra az európaiakra, akik visszajutnak a kontinensre, általában hosszú börtönbüntetések várnak. Nagy dilemma a hatóságoknak, hogy mi legyen a megfelelő bánásmód, illetve hogyan történjen a bizonyítás. Ma már az is elég a vádakhoz, ha valaki csatlakozott az Iszlám Államhoz, míg régen a hatóságoknak bizonyítani is kellett, hogy a gyanúsított részt vett valamilyen gyilkosságban, kínzásban vagy más bűncselekményben. Ám mint a korábbi európai terrortámadásoknál láttuk, néha épp a börtönök váltak a radikalizáció melegágyává, egyfajta dzsihádegyetemmé.
A deradikalizáció és az szélsőségesek társadalmi reintegrációja ugyanolyan fontos, mint maga a büntetés, előbbi pedig különösen életbevágó a borzalmakat elszenvedő, vagy annak kényszerű szereplőjévé váló gyerekek esetében.
Az osztálytársam megérdemli a halált
Az Iszlám Állam területéről hazatért gyerekek visszavezetése a hétköznapi életbe akár két évet is igénybe vehet. Az első európai tapasztalatok azt mutatják, hogy terrorszervezet iskoláiban nevelődött kisgyerekek az új osztálytársaikat is hitetlennek tekintik, akikről azt tanulták Szíriában vagy Irakban, hogy megérdemlik a halált.
Az iskolákban manapság persze nem lepődnek meg a magatartászavaros, agresszív gyerekek láttán, ám a terrorista szülők gyerekeinél nehezíti a megoldást, hogy egyrészt feltehetően a szülők is börtönben vannak (vagy hosszú börtönbüntetésnek néznek elébe), másrészt a kiskorúak a brutalitás és a szervezett agymosás áldozatai.
Azt senki sem feltételezi, hogy a gyerekek is terroristává válnak egyszer, hiszen sokszor már a szülők is úgy térnek haza, hogy megbánták tettüket. Különösen a nők esetében számos olyan történet kering, amelyben a kiérkezés után gyorsan rá kellett döbbenniük, hogy nem az ígért paradicsomi állapotok várják őket. Gyakran annyit a gyerekek is elárulnak, hogy a kivégzésben való részvétel, vagy csak azok végignézése rossz volt számukra, és nem akarnak ilyet többet látni. A problémát inkább az jelenti, hogy ettől még tudat alatt olyan változásokon mentek keresztül, személyiségfejlődésük annyira torzult, hogy az állam részéről állandó támogatásra és felügyeletre lesz szükség.
Aggódnunk ezért inkább a hatóságok miatt kell, amelyek általában büntetni szeretnek és a gyors, hatékonynak látszó megoldásokat kedvelik, és nincs idejük a személyre szabott, egyedi megoldásokra, főleg nem olyan esetekben, amikor terroristák gyerekeit kell támogatni.
