A Katar körül kialakult legfrissebb konfliktusban egyelőre még csak békés eszközökkel folyik a nyomásgyakorlás.
Az arab tavasz kitörése óta példátlan erőszakspirálba került az arab régió, amire mondhajuk azt, hogy lám, hova vezet, ha diktatúra nélkül akarnak élni az emberek – csak ez nem igaz. A valóság az, hogy a régió évtizedes problémáit, belső konfliktusait idáig a szőnyeg alá lehetett söpörni, ám az elmúlt évtizedben ez már nem működött. Ebben szerepet játszott sok minden, a globalizáció, a kommunikáció átalakulása, az USA szerepének változása (visszahúzódása).
Mi köze ennek Katarhoz? Az, hogy az ország az egyike volt azoknak, amelyek megpróbáltak lépést tartani a változásokkal. Itt indult be az első arab hírcsatorna, az Al-Dzsazíra, amely kezdetben a nyugati, a CNN által sugárzott világszemléletettel szemben fogalmazta meg magát és nyújtott egy „alternatív” valóságot. Ha a CNN beszámolt egy terrorista Afganisztánban lebombázott konvojáról, az Al-Dzsazíra odament és megmutatta, hogy valójában egy esküvői menet volt az áldozat.
Katar nemcsak lépést akart tartani a változó világgal, de ahol lehetett, ott alakítani is akart rajta. Nem véletlen, hogy a nagy szomszéd, Szaúd-Arábia egyre inkább rossz szemmel nézett rá. A mostani konfliktus egyik gyökere is az (a másik az Iránnal ápolt kapcsolat), hogy Doha az arab világban népszerű, de a hatóságok által szinte mindenhol üldözött Muszlim Testvériséggel szoros kapcsolatokat ápolt (lásd erről Jászberényi Sándor remek cikkét).
A játszma vége
Ez az önálló „homokozás” most véget ért egy időre Katar számára. Mint az Szalai Máté összerakta a legutóbbi elemzésében, a feszültség Doha és a szomszédos országok között korábban is megvolt, de most minden cérna elszakadt, és az ország függetlensége akár egy hajszálon is múlhat. Földrajzilag nincs előnyös helyzetben Katar, egy félszigetről van szó, amely egyedül Szaúd-Arábiával határos, és amely nagyban függ importját tekintve a szomszédos államoktól.
ebből 8000-9000 fő a szárazföldi erők tagja. Ez a létszám nyilván eltörpül a szomszédos Szaúd-Arábia hadseregéhez mérten, amely mintegy 220 ezer katonát számlál, akiket még kiegészít a rezsimvédelmével megbízott Nemzet Gárda 100 ezer embere.
A katari hadsereg haditechnikai felszereltsége magas színvonalú, ami nem csoda, hiszen Katarban az egy főre jutó GDP a második legnagyobb a világon. Az ország hadereje korábban elsősorban a francia és a brit haditechnikára támaszkodott, de az elmúlt évtizedben megindult egy eltolódás az Egyesült Államok felé. Az elmúlt tíz évben több nagymértékű beszerzés is történt, amelynek az ékköve mindenképpen az a 21 milliárd dolláros üzlet volt, amelynek keretében 72 db F-15QA vadászbombázót vásárol Katar, és amelyről épp a krízist követő napokban írt alá szerződést a katari és amerikai védelmi miniszter. Csak az arányok kedvéért: Doha eddig 12 vadászgéppel és 6 kiképző/bombázóval rendelkezett, ezek helyére érkezik majd a 72 nagyteljesítményű amerikai gép. A bevásárló listán Apache harcihelikopterek és német páncélos és tüzérségi eszközök is vannak, de ezek rendszerbe állítása még jó fél évtizedet is igénybe vehet.
De akkor ki védi meg Katart?
Egy potenciális szaúdi és emirátusi katonai invázió legfőbb akadálya jelenleg az az Egyesült Államok, amely minden öbölmenti országgal szoros kapcsolatot ápol. Furcsa helyzet ez, és biztos nagy dilemma Washingtonban a következő lépés. Azért nehéz megítélni pontosan az amerikai szándékokat, mert szokatlan módon Donald Trump elnök nem ugyanazt akarja, mint külügyminisztere, Rex Tillerson és a védelmi minisztere, James Mattis.
Tillerson azért ismeri jól Katart (és az egészt térséget), mert az ExxonMobil vezérigazgatójaként rendszeres partnere volt a környékbeli államoknak (az amerikai cég Szaúd-Arábia legnagyobb befektetője). Mattis meg azért, mert itt található az al-Udeid bázis, ahonnan ő maga is éveken át irányította az iraki, afganisztáni, jemeni, szomáliai, líbiai és ki tudja, milyen műveleteket.
A katariak még a 1990-es években eldöntötték – ez is a stratégiai gondolkodásuk része volt –, hogy nekik jó az, ha az USA oda telepítene valamilyen erőket. A logika az volt, hogy ha az USA katonákat állomásoztat náluk, akkor biztos senkinek sem jut eszébe megtámadni az országot. A döntést megkönnyítendő Katar gyakorlatilag épített egy légibázist az USA-nak, amely 2003-ban épp Szaúd-Arábiából költözette át az erőit. Azóta a katonai bázison működik az amerikai hadsereg közel-keleti régióért felelős parancsnokságának előretolt központja.
Washington szerepe tehát kulcsfontosságú, de egyelőre zavaros. Egyrészről ott van Trump, aki kőkeményen nekiment Katarnak, a terrorizmus finanszírozásával vádolva az országot és egyértelműen felelőssé téve Dohát az események alakulásáért. A másik oldalon ott van Tillerson és Mattis. Az előbbi a párbeszédet és az enyhülést sürgeti, és épp a napokban találkozik Katar és a szomszédos országok külügyminisztereivel. Az utóbbi éppen ma írta alá a katari védelmi miniszterrel az első 12 milliárdos csomagot az F-15-ös vadászbombázók eladásáról. Persze ezt sokan inkább a cinikus, kétarcú politikának látják, de nincs másról szó – mint amit már máskor is láttunk, például a NATO kapcsán – hogy Trump ugyan összevissza nyilatkozik, de amikor döntenie kell, akkor követi azokat, akik értenek hozzá.
Fotó: Getty Images / Michael Reynolds
Az eladásról posztolt a Twitteren a washingtoni katari nagykövet, és a rövid üzenetben ott volt a lényeg, ami még Trumpnál is csenget: az üzlet 60 ezer új munkahelyet teremt az USA 42. államában.
Persze ez egy leegyszerűsítő utólagos okoskodás, más segítéségére tervezni a jövőt mégis csak kétesélyes játék. Pár évvel korábban, Barack Obama elnöksége alatt talán még nem lett volna ennyire biztos a végeredmény. De akkor mi legyen a B-terv, ha az A-terv kudarcot vall? Kérj meg egy másik országot is, hogy ő is telepítsen hozzád csapatokat!
Talán ezért történt, hogy Katar, biztos, ami biztos, Törökországgal is megállapodott a szorosabb katonai együttműködésben. Ennek az együttműködésnek voltak más területei is, mindenekelőtt a szíriai felkelők közös támogatása, de Ankara már évekkel korábban megegyezett Dohával, hogy csapatokat fog telepíteni Katarba. Most az események láttán a török parlament gyorsított eljárásban döntött arról, hogy a létszámot pár százról háromezerre fogja növelni. Ennek révén most duplán is bebiztosította magát Doha arra, hogy senkinek se jusson eszében megtámadni, az pedig már az Washington és Ankara dolga lesz, hogy az egyéb területen meglevő feszültségeiket nem épp Katarban akarják lerendezni.
