Az amerikai sajtó és a nemzetközi hírügynökségek apró hírként számoltak be 2017. február 27-én arról, hogy James Mattis védelmi miniszter átadta Donald Trumpnak azt a jelentést, amiben a Védelmi Minisztérium áttekintette, miként lehetne erősíteni a szélsőséges dzsihadisták elleni világméretű harcot.
A Trump-adminisztráció botrányairól és félrebeszéléseiről teli „szappanoperájában” ez csak futó hír volt, a jelentés konkrét tartalmáról nem lehetett sokat tudni, csak amennyit a szóvivő elmondott. Ahhoz képest, hogy korábban még az elnök legszűkebb környezetéből is szivárogtak ki történetek a belső vitákról, párharcokról, kicsit furcsa is volt, hogy erről a rejtélyes jelentésről nem tudunk többet azóta sem.
Mire Donald Trumpot beiktatták az Egyesült Államok 45. elnökének, már feszülten várták Pekingtől Brüsszelig, milyen is lesz a Fehér Ház új ura.
A Trump által belengetett ígéretek, politikai szólamok jelentős aggodalmat keltettek a világ számos pontján, amit csak tetézett elnökségének első napjai, amikor botrányos telefonbeszélgetéseinek részletei is napvilágot láttak a különböző állam- és kormányfőkkel.
Visszatáncművész
Az elmúlt hónapok eseményei azt mutatják, hogy idáig számos ígéretéből visszatáncolt, a NATO-t nem tartja idejemúltnak, nem akarja Kína helyett (vagy mellett) Tajvant is elismerni, sőt Oroszországgal sem kíván kesztyűs kézzel bánni. Ám van egy terület, amelyen mindvégig következetes maradt: ez pedig az Iszlám Állam, az al-Káida és minden más szélsőséges dzsihadista szervezet elleni harc erősítése.
Az Egyesült Államokat a 2001 szeptemberi 11-i terrortámadások meglepték, az azt követő események pedig egyfajta tömeghisztériává váltak az évek során. Az USA háborúi Afganisztánban és Irakban, a CIA titkos börtönei a világban szerteszét, és mindenekelőtt az amerikai média szinte megszállott fókusza Oszáma bin Ládennel és a többi terrorvezérrel kapcsolatban egy idő után szinte teljesen hamis képet alakított ki az amerikai állampolgárokban a valós veszélyérzet tekintetében.
A puhány Obama
Amerika az elmúlt években megosztott lett annak tekintetében, hogy a Közel-Keleten vagy Ázsiában tevékenykedő terroristák mennyire komoly veszélyt jelentek Amerikára. Barack Obama, az előző elnök 2013-ban egy tévéshowban maga is elmondta, hogy az USA-ban nagyobb eséllyel hal meg valaki autóbalesetben, mint terrortámadásban. Nem véletlen, hogy a korábbi amerikai elnök, ahol lehetett igyekezett kivonni a katonákat vagy korlátozni a beavatkozásokat. Obama sok mindenre büszke lehet nyolc évnyi elnökségének eredményei kapcsán, de az egyik ilyen, hogy amikor átvette a stafétabotot majd 200.000 amerikai harcolt Irakban és Afganisztánban, amikor átadta a vezetést, már „csak” 16.000 katona volt a két országban.
Persze sokan voltak, akik ezt a passzivitást is soknak találtak, akik azt gondolják, hogy az USA-nak a 2011-es líbiai konfliktusból is távol kellett volna maradnia, vagy a szíriai felkelőket még ennyire sem kellett volna támogatnia, amennyire eddig támogatta.
Nem csak azoktól kapott hideget-meleget, akik túlzónak találtak ennyi amerikai katonai jelenlétet, hanem azoktól is, akik puhánysággal vádolták, mert nem avatkozott be határozottan a szíriai polgárháború (mondjuk az Aszad rezsim kibombázásával), vagy mert nem akarta egyedül megoldani az iraki vagy az afganisztáni konfliktust.
Amerika háborúi Trump alatt
Mire Donald Trumpot megválasztották, az amerikai elitben és a tábornokokban jelentős frusztráció alakult ki az előző elnök óvatos politikájával szemben. Az új elnök január 20-án letette az esküt, a védelmi miniszterét – elsőként – este már jóváhagyta a Szenátus. Mattis védelmi miniszter a következő hét végén megkapta első elnöki utasítását: a Pentagon 30 napon belül álljon elő új tervekkel a terrorizmus elleni háború felgyorsítása érdekében. Az ok, amiért nem hallottunk róla: mindenki az órákkal korábban kiadott, a migráció leállítását kihirdető elnöki direktívával volt elfoglalva.
Mivel a válasza „nem” volt, ezért az USA 2017-ig nem nagyon aktivizálta magát Szíriában és Irakban. Tudom, ez a „nem nagyon” nézőpont kérdése, de amerikai viszonylatban 5500, főleg kiképzői, támogató feladatot ellátó katona bevetése nem nagy dolog.
Hogy milyen egyéb lehetőségek vannak, hogy milyen az, amikor belelendül az amerikai hadigépezet egy háborúba, azt most kezdjük el látni Szíriában. Épp mielőtt lejárt volna a 30 nap, Mattis február 27-én átadta a Pentagon javaslatait a Fehér Háznak. Mint említettem, azóta sem tudjuk pontosan, hogy mi volt benne, viszont látjuk, hogy mi történik azóta.
A leglátványosabb aktivizálódás Szíriában kezdődött, ahol az Obama időszak alatt előbb 200, majd további 250 különleges műveleti katona lehetett a hadszíntéren, kizárólag a szíriai kurdokat támogatva az Iszlám Állam elleni harcban. A korábbi tervek úgy néztek ki, hogy az amerikai hadsereg nem vesz részt a terrorszervezet elleni szárazföldi műveletekben, hanem azt kurd milíciák végzik majd el nyugati légitámogatás segítségével. A fő cél, az Iszlám Állam fővárosának Rakkának a bekerítése (ez márciusban megtörtént), majd később elfoglalása.
A szíriai kurdok hátországában Kobanéban egy szükségrepteret helyeztek üzembe, ahonnan amerikai harci- és szállítóhelikopterek üzemelhetnek, később újabb 1000 katonát helyeztek készültségbe.
Az első látványos műveletre múlt héten került sor. Amerikai szállítóhelikopterek több száz arab és kurd milicistát dobtak az Iszlám Állam hátországába a térség legnagyobb víztározójához, hogy elfoglalják azt és a mellette levő Tabka város repülőtérét. A segítség nem csak ennyiből állt, az Apache helikopterek biztosították a légitámogatást, a hátországból pedig irányított rakétákkal lőtték a terroristák állásait az amerikai tüzérek.
A víztározó alig 40 km-re van az Iszlám Állam „fővárosától” az ellenséges vonalak mögött, a tározó feletti gát 4,5 km hosszú. Ha megsérülne a harcokban, vagy a túlterheléstől leomlana, azt nem csak Rakkát söpörné el, de távolabb is súlyos katasztrófát okozva (az anyagi károkról nem is beszélve). Az erőmű még egyelőre a terroristák kezében van, így még egyelőre nyitott kérdés, hogy lesz-e katasztrófa vagy sem.
Az USA eltökéltségének van még egy velejárója Szíriában. Oroszországgal sokat javult az együttműködés a helyi szinten, amikor március elején a török hadsereg meg akarta támadni a szíriai kurdokat egy másik városban, az amerikai katonák gyorsan a helyszínre siettek, hogy a szembenálló erők közé álljanak. A helyzet több mint furcsa, hiszen Ankara az USA szövetségese a NATO-ban, de Szíriában Washingtonnak a kurdokra van szüksége. Ezt a furcsa szembeállást tovább bonyolította, hogy – valószínűleg előre egyeztetve – Moszkva is küldött csapatokat a szíriai kontingenséből a törökök és a kurdok közé. Így jelenleg az a szokatlan helyzet alakult ki, hogy az orosz és amerikai katonák együtt tartják távol a szembeálló feleket.
De mi értelme van a háborúnak?
A Trump adminisztráció „sebességváltása” Szíriában a leglátványosabb, de hasonló jeleket látunk Irakban, Jemenben, vagy Afganisztánban is. Március második felében Washingtonban találkoztak az Iszlám Állam elleni koalíció tagjai, és Trump elnök külön találkozott Haidar al-Abadi iraki miniszterelnökkel. A megbeszélés eredményeként az elnök bejelentette, hogy az amerikai csapatok maradnak Moszul visszafoglalása után is segíteni Irakot. Az már a találkozó előtt is látható volt, hogy az amerikai hadsereg tagjai közvetlenül a frontvonalon is harcolnak az iraki nagyvárosnál, ami Obama alatt még tiltva volt.
Az amerikai aktivitás jeleit már látni Jemenben is, ahol az elmúlt hónapban fokozódtak a légicsapások és a rajtaütések. Az országban egyszerre van jelen az al-Káida, és az Irán partnernek tekintett huszi mozgalom. Afganisztánban külön-külön folyik a háború az al-Káida és az Iszlám Állam helyi szervezeti ellen. Bár egyik szervezet sem a fő veszélyforrás (az a lakosság szimpátiáját élvező tálib mozgalom) az afgán kormányra, a jelenlétük önmagában is ok a háborúra. Obama elnök szeretett volna 2016 végére kivonulni az országból, ám a biztonsági helyzet olyan instabil, hogy sem az USA, sem a NATO nem vonta ki erőit. Csökkentés helyett, a jelenlegi amerikai parancsnok már emelést kért az új elnöktől, amit valószínűleg meg is fog kapni.
Annak idején részben Washington tehetett róla, hogy az iraki invázió következményeként így meg tudtak erősödni a szélsőséges terrorszervezetek, és most az új adminisztráció nem akarja érteni az elmúlt 10 év leckéjét sem, hogy csak háborúval nem lehet megoldani a terrorizmus problémáját.
