A magyar miniszterelnök a bécsi migrációval kapcsolatos csúcson vetette fel a múlt héten, hogy Líbiában egy olyan menekült várost kellene létrehozni, ahova visszalehetne küldeni a Földközi-tengeren keresztül érkező illegális migránsokat, hogy ott bírálják el a kérelmeket. Azt is hozzátette, hogy ehhez az érintett partszakaszt európai fegyverekkel európai pénzen kellene megvédeni. A terve nagy visszhangot kapott, de érdemes azt is megnézni, hogy Líbiában mi a helyzet.
Válság a számok nyelvén
Az ország Moammer Kadhafi diktátor halála óta a konstans káosz állapotában van. A polgárháború több szinten és több szereplő között zajlik, bár az elmúlt egy évben némi remény mutatkozik a rendezés tekintetében. Mielőtt azonban az esélyekre kitérnénk, érdemes számba venni, hogy jelenleg mekkora tömegek is várnak arra, hogy átkeljenek az országból Európába.
A nemzetközi szervezetek és az országban még működő nagykövetségek becslései szerint mintegy 700 ezer–egymillió menekült lehet Líbiában. A legtöbbjük láthatatlan a hatóságok és nemzetközi szervezetek számára, eddig csak harmadukat, mintegy 280 ezer embert sikerült regisztrálni.
Mióta az EU és Törökország között életbe lépett megegyezés, Olaszország szerepe felértékelődött a migránsok szempontjából. 2016 augusztusában Görögországba csak 3447, Olaszországba, 21.294, Spanyolországba 870 ember érkezett (ez a három ország jelenti az ún. mediterrán útvonal végállomásait). Ezen az útvonalon összességében már több mint 300 ezer ember érkezett Európába 2016 januárja és szeptembere között, ebből majd 130 ezer ember Líbiából Olaszországba indult és jutott el az ENSZ menekültügyi ügynökségének, az UNHCR-nak az adatai alapján.
A líbiai folyóson elsősorban Afrika szaharai és szub-szaharai térségéből indulnak. Évek óta a legnagyobb arányt (kb. 20 százalék) a nigériaiak (többségében keresztény ország) és az eritreaiak teszik ki (kb. 13 százalék), utóbbiak szintén vegyesen keresztények és muszlimok. 2016 első nyolc hónapjában nagyságrendileg őket követte Szudán, Gambia, Elefántcsontpart és Guinea mintegy 6,5-7 százalékos aránnyal.
Mindezeknek megfelelően az EU-török megegyezés óta balkáni folyosón megismert, elsősorban szíriai, iraki és afgán menekültek létszáma lecsökkent. Az UNCHR már idézett adatai szerint 2016 augusztusában alig 1200 szíriai és kb. 300-300 afgán és iraki migráns érkezett Görögországba.
A politikai helyzet Líbiában
Ha nem lenne elég a 700 ezer-1 millió menekült, Líbiában még további 380 ezer belső menekült is él. Olyan emberek, családok, akik a 2011-es, előbb felkelésnek indult, majd polgárháborúvá fajult események következtében hagyták el otthonaikat.
Kadhafi halála után az ország gyorsan darabokra szakadt, és leginkább már csak akkor került be a hírekbe, amikor az Iszlám Állam is megjelent, leginkább Szirte város és környékén. 2014-2015-ben még akkora híre volt a terrorszervezetnek, hogy csak a neve emlegetése is komoly fenyegetéssel ért fel, de ha valaki ránézett a térképre, azt is láthatta, hogy a dzsihadisták csak egy kisebb tengerparti sávot és a már említett várost és környékét tartották kezükben.
A forradalom gyermekei hamar összevesztek az ország jövőjén, így az ország két szélén, Tripoliban és Bengáziban is egy-egy magát legitimnek és demokratikusnak tartó kormány jött létre. Mellettük még több tucatnyi, kisebb-nagyobb felkelőcsoport önállósította magát és minden adva volt a totális káoshoz. Az Iszlám Állam elsősorban nem is népszerűségének köszönhette pozícióit az országban, hanem, hogy tudatosan és ügyesen használta ki a fejetlenséget. Egy ilyen darabokra szakadt ország persze képtelen volt az Afrikából érkező migránsokat megállítani, nagyobb bajuk is kisebb volt ennél. Itt jött és jön elő azóta is a leggyakoribb érv:
Líbiai zászlókkal ünnepelnek férfiak a Mártírok terén, a líbiai fővárosban,Tripoliban. Előző nap a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) harcosai elfogták a líbiai fővárostól, Tripolitól 360 km-re keletre fekvő Szirt környékén Moammer el-Kadhafi volt líbiai vezetőt, aki életét veszítette az akció során. Kadhafi temetését későbbre halasztották, mert az ENSZ emberi jogi főbiztosa szerint ki kell vizsgálni halálának körülményeit, hogy tisztázni lehessen, valójában harcban esett el, vagy elfogása után kivégezték. (MTI/EPA/Szabri Elmhedvi)
A mostani helyzetben az EU-nak és a tagországoknak szerények a lehetőségeik a helyzet befolyásolására, de ami van, azzal élni próbálnak. Egyrészt előbb az EU, majd 2016 nyara óta a NATO is működtet egy haditengerészeti műveletet, amelyek célja az embercsempészek felderítése, hajók lefoglalása, egyszóval a kiáramlás megakadályozása. Mint a feljebb ismertetett számok is mutatják, a néhány tucat hadihajó hatékonysága ebben a macska-egér harcban elég szerény.
A másik opció, hogy a szemben álló líbiai feleket valahogy egymás mellé ültessék, párbeszédre vegyék rá. Ebben az ENSZ is nagyon fontos szerepet játszik, ő folytatja közvetítéseket is. Miért jó ez a líbiai politikai, katonai erőknek? Mert ha van megegyezés, nemzeti egységkormány, akkor ezzel jár a nemzetközi elismerés Líbia legitim képviselőjének, és ezzel jár, támogatást lehet kapni az újjáépítéshez, az ország olaját legális keretek között lehet eladni a világpiacon (jelenleg ez tilos, ENSZ-szankciók vannak érvényben) és még esetleg nyugati katonai segítséget is lehet kapni a dzsihadisták, vagy más szeparatista csoportok ellen.
Az első óvatos lépések már megtörténtek, a Bengáziban és Tripoliban levő kormányok elvben megegyeztek, hogy egyesülnek, de természetesen sok az ellenérdekelt is, például befolyásos képviselők, hadurak mindkét oldalon, akik elveszítenék pozíciójukat, fizetéseiket. A valódi egyesülés még talán évekre, miközben a villongások jelentős civil áldozatokat követelnek.
EU helye a konfliktusban
Egy lehetséges EU-műveletnek egyelőre több az akadálya, mint a lehetősége. Mint fentiekből is kiderül, nehéz eldönteni, hogy kitől lehetne engedélyt kérni Líbiában egy ilyen művelet elindításához, mert bármelyik líbiai féltől is kérne Brüsszel engedélyt, a másik oldal megakadályozná, ahogy tudná. Egy ilyen szituációban az is kérdéses, hogy az ENSZ adna-e egyáltalán felhatalmazást a művelethez, a Biztonsági Tanácsban ott ül az USA, Franciaország és Nagy-Britannia mellett Oroszország és Kína, akiknek az egyetértésére (vagy tartózkodására) van szükség a sikerhez. Olyan nemzetközi helyzet, hogy Moszkva támogatni akarná az EU-t, amely gazdasági szankciókat is érvényben tart ellene?
A másik nagy kérdés, hogy kivel és milyen eszközökkel hajtaná ezt végre az EU. Nem lévén saját hadserege, erre csak az ún. EU harccsoportok lennének felhasználhatóak, amelyekből egy vagy kettő folyamatos készenlétben áll (kb. 1500-2000 fő/harccsoport). Jól hangzanak, de 2004-es létezésük óta még sosem vetették be őket, mert ha mégis megtörténne, a készenlétet adó tagállamoknak kellene állni a költségeket, és vállalni akár a halálos áldozatokat az első hat hónapban. 2016 első hat hónapjában a V4 harccsoport volt készenlétben, benne cseh, lengyel, szlovák és magyar egységekkel. Mikor felmerült annak lehetősége, hogy a Közép-afrikai Köztársaságba kellene erőket küldeni a francia katonák helyett, inkább visszakozott a négy ország. És ott még csak harcolni sem kellett volna. Ezek az EU-harccsoportok – nevükkel ellentétben – nem az EU katonai ereje, hanem EU-tagállamok által, hat hónapra felajánlott katonai erő, amelynek bevetéséről nem az EU dönt.
A líbiai menekülttáborral kapcsolatos jogi és politikai kifogások gyorsan elhangzottak reakcióként, de azt látni kell, hogy ha ezek nem lennének akadályok, még akkor is sokat kellene fejlődnie az EU-nak a biztonság és védelempolitika területén, amíg képes lenne egy olyan műveletre, amely egy a líbiai tervekhez hasonló léptékű műveletet jelentene az EU számára.
