2001. szeptember 11-én reggel négy utasszállító repülőgépet térítettek el az al-Káida terroristái, hogy azokat New York-i és washingtoni célpontoknak irányítsák. Két repülőgép a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba csapódott, egy utasszállító a Pentagont, azaz a védelmi minisztérium épületét találta el. A negyedik gép Pennsylvania államban csapódott a földbe, miután a gép utasai rájöttek, hogy mire készülnek velük a gépeltérítők, és megpróbálták visszavenni az uralmat a gép felett.
Az áldozatok száma nagyjából 3000 fő, az ikertornyok leomlása – amelyet a központi helyszínnek köszönhetően a televíziók élőben közvetítettek – egy generáció emlékezetébe égett.
Mindezeket az eseményeket talán érdemes újra felidézni, mert ma már lassan egy újabb generáció nőtt fel, egy mai huszonéves fiatal még gyerek volt a történtek idején.
A terrortámadások sokkolták az USA-t és a nyugati világot, mert ilyen mértékű pusztításhoz saját területén nem volt szokva. Washington reakciója igazolta szuperhatalmi létét: Oszáma bin Láden (aki vállalta a felelősséget a terrorakcióért) és a neki menedéket adó afganisztáni Talibán mozgalom ellen hamarosan megindultak a támadások és a tálib rezsim két hónappal később összeomlott. Bin Láden még épp átjutott Pakisztánba, ahol az elkövetkező években megpróbálta újjászervezni magát.
Felemás eredmények
A terrorizmus elleni háború eredményeinek megítélése azért nehéz, mert sokban függ attól, hogy mit tekintünk valódi célnak. Az USA területének biztonsága szempontjából az elmúlt 15 év siker, hiszen az al-Káida mindössze hét ember halálát okozta az országban. Bármennyire is tragikus ez, mint arra amerikai elemzők is felhívják a figyelmet, évente 46 ember hal meg villámcsapásban, 300 fulladnak meg a saját fürdőkádjukban.
Eredmény továbbá, hogy a terrortámadás után külön Belbiztonsági Minisztérium jött létre, a reptereken történő belépésen sokat szigorítottak, és az amerikai hadsereg 15 éve folyamatosan háborút folytat a világ távoli és eldugott szegleteiben.
Európát valamivel később érte el az al-Káida erőszakja. 2004-ben a madridi metrón robbantottak a szervezet hívei, 2005-ben pedig a londoni tömegközlekedés különböző eszközein. Az európai országok reakciói részben hasonlóak voltak az amerikai példához. A titkosszolgálati együttműködések megerősítése, a gyorsabb információcsere, a nemzeti hatóságok hatékonyabb működése jó 10 éven át, a 2015-ös franciaországi merényletekig, megakadályozták, hogy újabb tömeges terrortámadás történjen.
Támadások és kísérletek természetesen voltak a elmúlt évtizedben is, de ezek már az ún. „magányos farkasok” voltak, akik bin Láden már csak inspirálni tudott, segíteni nem. Kiszűrésüket is épp ez tette szinte lehetetlenné, hiszen nem utaztak Afganisztánba tapasztalatot szerezni, nem látogatták a helyi mecseteket, sokan még csak igazán vallásosak sem voltak.
A szervezet darabjaira esett szét, de nem bomlott fel. Régi hívei és új szimpatizánsai Jemenben, Szaúd-Arábiában, Észak-Afrikában illetve Irakban új csoportokat hoztak létre, amelyek ma is fenyegetést jelentenek környezetükre. Mindezeket annak ellenére meg tudták csinálni, hogy az USA folyamatosan megfigyelés alatt tartotta, üldözte és támadta (és támadja mai is) a szervezet kiképzőtáborait, a tagjait és vezetőit. Ez lett bin Láden végzete is végül 2011-ben.
A rossz háború
Nyugati kommentátorok előszeretettel hívják fel a figyelmet a terrortámadások számának dinamikus növekedésére az elmúlt évtizedben. A terrortámadásokat a nemzetközi sajtó beszámolói alapján nyílt forrásokból összesítik kutatóintézetek, pontosságra törekvő definíciók (mi számít terrortámadásnak) alapján. A számok a Közel-Keleten, különösen Irakban megdöbbentőek, évi több ezer, akár tízezer is.
Csak azt nem tudjuk, hogy ezek a borzasztó számok valaminek az okai vagy a következményei. Ma már úgy magyarázzuk, hogy ez a sok támadás az Iszlám Állam (korábban Iraki Iszlám Állam, még korábban Iraki al-Káida) aktivitásának eredménye.
Miután 2001-ben az amerikai kormány megdöntötte a Talibán uralmát Afganisztánban, a Bush-kormányzat úgy gondolta, ugyanezzel a lendülettel (politikai-jogi felhatalmazás nélkül) Irakot is meg fogja támadni. A Szaddam Husszein vezette rezsimnek, bármilyen visszataszító, kegyetlen és diktatórikus volt, Oszáma bin Ládenhez és ideológiájához nem volt köze. Az amerikai vezetés – a ma már szinte elfelejtett, háttérbe szorult neokonzervatív elit – számára azonban egy régi ellenségről volt szó, akitől mindenáron meg akarták szabadítani a világot.
Ez a háború fölösleges és az USA szempontjából kontraproduktív volt. Az invázió okozta politikai fordulat Irakban az USA fő riválisát, Iránt hozta helyzetbe. Az amerikai hadsereg a majd egy évtizeden át tartó konfliktusban leamortizálódott, veszteségei halottban és sebesültben több tízezer volt (az iraki civilek százezreiről nem is beszélve). A háború kétszínű indokai és az Abu Ghraib börtönben folytatott megalázó fogolykínzások még az USA maradék jó hírét is eltüntették arab társadalmakból.
Megszületett az Iszlám Állam
Szeptember 11-e évfordulóján szeretjük összekötni az akkor történteteket és a napjaink valóságát. A helyzet azonban az, hogy a kapcsolat csak nagyon áttételes lehet, az akkori terrortámadás és a mai erőszak és bizonytalanság között. Az USA háborúja az al-Káida ellen lehet, hogy szétzilálta a szervezetet és ezzel megakadályozta újabb terrortámadások kitervelését és végrehajtását nyugati célpontok ellen, de sikertelen maradt a felszámolás terén. Mint már említettük, az al-Káida tovább él Oszáma bin Láden halála után is, Afganisztánban, Jemenben és Szíriában képes volt újjászervezni magát az elmúlt években.
A média állandó érdeklődése, az internet és a közösségi oldalak teremtette lehetőség, hogy szinte azonnal értesüljünk mindenről a világ legtávolabbi pontjain, az egésznek néha a hisztérikus tömegpszichózist idéző jellege könnyen elhitetheti velünk, hogy itt valami végső nagy összecsapás küszöbén állunk a nyugat és a kelet, az iszlám és a kereszténység, a józanság és az őrület között.
Erről szerencsére nincs szó. Veszély természetesen van, de az is csak jól behatárolható országokban, régiókban. A veszélyek ellen, a szélsőségesek ellen harcolni, küzdeni kell, de talán az elmúlt évek háborúi hihetővé teszik mindenki számára, hogy az erőszak önmagában nem megoldás. Katonákkal harcolni terroristák és a mögöttük levő társadalmi, politikai problémák ellen, gyakran csak ront a helyzeten. Ezekre a problémákra a megoldások csak hosszútávúak lehetnek, bár az igaz, hogy ezekre egyre kevésbé van türelme a döntéshozóknak és a közvéleménynek.
Persze könnyű a Közel-Kelet mai nyomorúságait teljes egészében ennek az amerikai invázió következményének tekinteni, de ez sem lenne igaz. Az Irakban kitört polgárháború, az al-Káida megjelenése, a több százezer halott és sebesült viszont ennek a hibás döntésnek lett az eredménye, ám a térségben épp elég diktatúra működött ahhoz, hogy azok maguk is kitermeljék a saját ellenzéküket, a saját dzsihadistáikat.
Ha Irakban nem lett volna 2001-ben olyan rossz a biztonsági helyzet, talán a vele szomszédos Szíriában nem erősödtek meg volna olyan gyorsan az ottani szélsőségesek, és talán nem jön létre előbb a helyi al-Káida, majd az Iszlám Állam. Talán. Nem lehetünk biztosak, hogy ezek az évek óta tudatosan építkező dzsihadisták hol és mikor találtak volna alkalmat terveik véghezvitelében.
