Nem könnyű mostanában elnöki hatalmat féken tartó ellensúlynak lenni. De mondhatjuk úgy is, hogy nem volt erős hete a miniszterelnöki pozícióknak a tágabban értelmezett Európában. Két ország is olyan változásokkal fenyeget, amelyek szerint elég erőteljesen átalakulhat az elnökök eddig leginkább jelképes szerepe a politikában.
Az egyik ilyen ország Ausztria, ahol elnökválasztást tartottak vasárnap. 1945 óta nem volt olyan elnökválasztás, ahol ne a két nagy centrista párt, az osztrák szociáldemokraták, vagy a néppárt jelöltje győzött volna. A dualista befolyás viszont mostanra elfogyott, a két párt támogatottsága elpárolgott.
Határon túli osztrákok
Az elnökválasztási verseny így a szélsőjobboldali (hívták már mondjuk szélsőliberálisnak is, de ez talán túlzás) Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és a Zöldek (Grünen) jelöltjei között zajlik. Elég erős verseny, ráadásul. Annyira, hogy a tegnapi választásnak még ma sincs meg a győztese. Az FPÖ-s Norbert Hofert ugyan már a választások előtt kicsit népszerűbbre mérték, mint Alexander Van der Bellent, a Zöldek jelöltjét. Hat pont volt kettejük között, három-három százalékos hibahatárral.
A tegnapi, második forduló végén 50-50 százalékon állt a két jelölt. Hofer vezetett, körülbelül 144 ezer szavazattal. A verseny viszont még nem dőlt el, mert körülbelül 900 ezren szavazhattak levélben, ezeket a voksokat pedig csak hétfőn fogják összeszámolni.
A támogatottság egyébként nagyjából úgy néz ki, ahogy várnánk. A menekültválságon felkapaszkodott FPÖ-s Hoferre szavaznak a
- vidékiek,
- a férfiak,
- az idősebbek.
Van der Bellenre pedig
- a nők,
- a fiatalok,
- a városiak.
Szervusz, elnök úr!
Ami viszont igazán érdekes az egész választásban, az az, hogy mennyire nem szól semmiről. Nem kampánytémákban, mert ott volt azért bőven. Bár a két jelölt szavazói jellemzően nem a saját jelöltjükre, hanem a másik ellen szavaznak, mindketten Európa elpusztítóját látják ugyanis a másikban. Amiért nem szól semmiről a választás, az a pozíció.
Most mindkét jelölt azt mondja, ha megválasztják, meg fognak lepődni azon, mennyi mindent ki lehet hozni az elnöki jogkörből. Ott van például Van der Bellen, aki azt ígéri, ha ő lesz az elnök, a következő választáson nem engedi koalíciós kormányt alakítani a szélsőjobbos FPÖ-t. Ezt egyébként akár meg is tehetné, mert a miniszterelnök és a kormány az elnöktől kapja a kinevezését. Azt mondjuk eddig senki nem ígérte, hogy katonákkal menne neki a másik félnek, pedig az elnök Ausztriában is, mint nálunk, a hadsereg főparancsnoka.
Török a miniszterelnök jogköreiből
A másik csattanó pofont Törökországból kapta a miniszterelnöki pozíció. Ha valakinek esetleg nem hozta volna ki a postás az internetet az elmúlt pár hétben, elmondjuk, hogy Törökországban Recep Tayyip Erdogan elnök gyakorlatilag épp diktatúrát épít. Erdogan, aki Isztambul polgármestersége után tíz évig volt miniszterelnök, azon dolgozik, hogy az ország prezidenciális rendszerre álljon át. Eddig nagyjából ők is azt a rendszert vitték, mint mi, mert az elnök szerepe jelképes volt.
Nemrég lemondott Ahmed Davutoglu volt miniszterelnök. A pletykák szerint alulmaradt a hatalmi harcban Erdogannal szemben. Ez érdekes helyzetet állított elő, és nem csak azért, mert Davutoglu volt Európa legnagyobb barátja a török vezetésen belül, és nélküle széteshet minden megegyezés, amelyet Ankara az Unióval kötött.
Erdogannak hivatalosan nem lehetne semmilyen befolyása saját korábbi pártjára. Amikor megválasztották elnöknek, a törvények szerint el kellett határolódnia a kormányzó AKP-tól. Sem hivatalos, sem gyakorlati befolyása nem lehet a párt működésére elnökként. Valójában viszont Erdogan a párt legerősebb embere, ő dönt arról, kit jelöljenek miniszterelnöknek a lemondott Davutoglu után. És döntött is.
Vasárnap az AKP kongresszusa megválasztotta Binari Yildirimet miniszterelnöknek. Hogy mi volt a programja?
De tényleg, nagyjából ennyiből állt az egész. Kezdjük ott, hogy az AKP kongresszusán állva hallgatták végig a küldöttek az elnök videóüzenetét. Azét az elnökét, akinek, ugyebár, semmilyen befolyása nincs a pártra. Majd a befolyásolás alatt nem álló párt megválasztotta a férfit, aki ezt mondta saját maga mellett korteskedve:
Erdogan egy férfi, akinek célja van, ő az emberek, a nép gyermeke, és Törökország nagy védelmezője.
Majd nagyjából elmondta legfőbb programpontként azt a két dolgot, amit Erdogan el szeretne érni.
- Az elnöki rendszer legitimizálását
- és a kurd munkáspárt kivéreztetését.
Az elnöki rendszer legitimizálásában még van is valamennyi logika, akármennyire furcsán is hangzik. Ezzel ugyanis a valósághoz igazítanák a hivatalos rendszert, amely most nagyon erősen eltér a valóságtól. Lásd: amit eddig írtam.
Pont, pont, vesszőcske
A kritikusok szerint viszont Erdogan teljhatalmat kapna a prezidenciális rendszer bevezetésével. Nem mintha eddig bármi is komolyan korlátozta volna az elnöki hatalmat.
A kurd munkáspárt lázadásának leverése ironikus, főleg, hogy elnökként pont Erdogan szította újra a harcot a kurd szabadságért harcoló terroristákkal, miután meggyengültek a török parlamentben a nacionalista pártok. Ez a harc mostanra odáig jutott, hogy Törökországból eltűntek a turisták a sok robbantás és terrorcselekmény miatt. Ennek szeretne véget vetni.
De azért fontos megjegyezni azt is, kicsoda Binari Yildirim, az új miniszterelnök. Nem a semmiből került elő, az elmúlt két évtizedben végig Erdogan mellett dolgozott. Először egy komptársaság vezetőjeként, amikor Erdogan még polgármester volt. Aztán pedig közlekedési miniszterként, az elmúlt másfél évtizedben szinte végig.
Yildirim elmondta, hogy mi lesz az AKP útja a jövőben:
Hát, így áll most a prezidenciális rendszer a tágabban értelmezett Európában.
