„A főgeci”. A kollégák a szerkesztőségben csak ezzel – a Simicska óta már nyomdafestéket tűrő – szóval kezdték el emlegetni Lee Atwater amerikai politikai tanácsadót, miután egy tavalyi, a negatív kampányokról cikkben előkerült a neve. Nem véletlenül kapta meg a nem valami hízelgő jelzőt. A fiatalon, pályája csúcsán meghalt republikánus kampánystratéga neve egybeforrt az aljas húzásokra épülő választási harcokkal, ahol minden megengedett a győzelemért: az ellenfél lejáratását célzó rágalomhadjáratok, sárdobálások és hazugságokra alapuló karaktergyilkosságok.
A kőkemény politikai életéről ismert Dél-Karolinában nevelkedett Atwater mindezeknek a legnagyobb mestere volt. Számára csak egy cél létezett: nyerni, bármi áron. Ha ehhez erkölcsileg megkérdőjelezhető módszereket kellett alkalmazni, ám legyen. Atwater igazán véres sporttá tette a választásokat, ahol az övön aluli ütések teljesen elfogadottnak számítanak, ha azok győzelemre segítik a jelöltet. Ezt a kampánykultúrát aztán az egész Egyesült Államok megismerhette 1988-ban, amikor egy olyan ördögien zseniális kampánnyal segítette az elnöki székbe George H. W. Busht, ami örökre emlékezetes marad.
A dél-karolinai mészáros
Amikor Bush megbízta elnökválasztási kampányának levezetésével, Atwater már komoly hírnévre tett szert Washingtonban, mint a kegyetlen választási hadjáratok hatékony karmestere, és addigra túl volt pár olyan választáson, amik máig kiemelt helyen szerepelnek a „legaljasabb kampányhúzásokról” szóló összeállításokban.
Az 1951-ben született Atwater már főiskolásként megmutatta tehetségét, amikor Richard Nixon 1972-es újraválasztási kampánya alatt rekordszámú támogatót gyűjtött főiskoláján az újraválasztásért küzdő republikánus elnöknek. Majd egy évre rá már országosan is ismertté tette nevét a republikánusok körében, amikor egy kemény kampánnyal a párt egyetemi szervezetének (CRNC) elnökévé tette Karl Rove-t – aki aztán 2000-ben George Bush győztes kampányát irányította.
A dél-karolinai politika legbefolyásosabb alakja, a szegregációpárti Strom Thurmond mellett dolgozni kezdő Atwater pályája a hetvenes években szép lassan emelkedni kezdett, és közben kialakította kampánystílusát, ami aztán 1988-ban bénító meglepetésként érte a demokratákat az elnökválasztáson.
Először 1978-ban villant meg, amikor egy kongresszusi választáson sikerült megsemmisítenie a népszerű demokrata jelöltet, Max Hellert, aki egészen addig jóval esélyesebb volt a republikánus Carrol Campbellel szemben, amíg Atwater fű alatt el nem kezdte terjeszteni, hogy Heller zsidó. Mindezt azért, mert közvélemény-kutatások kimutatták, a dél-karolinai választók nem szavaznának egy zsidóra, aki nem hisz Jézusban.
Két évre rá pedig azt használta fel a demokrata Tom Turnipseed ellen, hogy a politikust kamaszkorában elektrosokk-terápiával kezelték depressziója miatt, mindenfelé híresztelve, hogy Turnipseedet „bikakábelekre kötözték”. Végül ez volt az, amire mindenki emlékezett a demokrata jelölttel kapcsolatban. A „bikakábelek”. Aztán élete nagy lehetőségét kapta, amikor az 1980-as előválasztások alatt megmentette Ronald Reagan kampányát.
A fenegyerek belépője a Fehér Házba
Reagan a politikai túlélésért küzdött, amikor a kampány elérkezett a dél-karolinai előválasztáshoz. Iowában kikapott George H. W. Bush-tól, New Hampshire-ben pedig nem nyert olyan megnyugtató előnnyel, ami bebiztosíthatta volna végső győzelmét, ezért mindenképpen első helyen kellett végeznie a déli államok közül elsőként előválasztást tartó Dél-Karolinában. Reagan Atwatert bízta meg dél-karolinai kampányának levezénylésével, aki kapva kapott a lehetőségen, ami megválthatta belépőjét a nagypolitika világába. Nem okozott csalódást.
Atwater hamar rájött arra, hogy Reaganre nem Bush, hanem John Connally texasi kormányzó jelenti a legnagyobb veszélyt, és el is kezdte megsemmisítését. A pár éve elhunyt legendás dél-karolinai újságírónak, Lee Bandynek kiszivárogtatott egy történetet, hogy Connally le akarja fizetni a feketéket, hogy rá szavazzanak. A sztori teljes kitaláció volt, de Bandyt kihasználva sikerült elterjeszteni, és az halálos sebet ejtett Connally-n, aki csak a második helyen végzett Reagan mögött. Bandy elmondása szerint pár évvel később Atwater csak nevetett az eseten, amikor közölte vele:
Reagan kampányának megmentése végül meghozta az eredmény, amire Atwater várt, és Thurmond szenátor segítségével sikerült bekerülnie a Fehér Házba. Eleinte kevesen vették komolyan a furcsa akcentusú, energikus fiatalt, de a mindenki másnál többet dolgozó Atwater hamar rájött arra, hogyan működnek a dolgok Washingtonban, és szép lassan mindenki mást kijátszva –és olykor hátba szúrva – csak sikerült elérnie, hogy George H. W. Bush alelnök őt bízza meg elnökválasztási kampányának levezénylésével. A kampány azonban valami olyasmivel indult, amihez Atwater nem volt hozzászokva: vereséggel.
Az 1988-as elnökválasztás
Amikor Bush elvesztette az első republikánus előválasztás Iowában Bob Dole szenátorral szemben, Atwater szó szerint belebetegedett. Tudta, New Hampshire-ben Bushnak mindenáron nyerni kell, ha életben akarja tartani elnöki reményeit. Ráadásul az állása is veszélybe került. Így mindent beleadott: teljes letámadást indítottak Dole ellen, folyamatos védekezésre kényszerítve az iowai győzelme után esélyesnek kikiáltott szenátort, aki semmi mást nem tudott csinálni, mint magyarázkodni az ellene felhozott vádak, pletykák és csúsztatások ellen. Bush végül nyert, kiborítva Dole-t, aki egy élő interjú közben dühösen odamondta neki: „Hagyd abba a hazudozást az eredményeimről!”
New Hampshire után Bush könnyedén megszerezte a Republikánus Párt elnökjelölti címét, Atwater pedig a zseniális Roger Ailes médiaguru (jelenleg a Fox News mindenható vezetője) segítségével nekiláthatott felkészülni a demokrata jelölt, Michael Dukakis massachusettsi kormányzó kivégzésére. Amit pedig megalkottak, minden idők legnegatívabb elnökválasztási kampánya lett.
Első lépésként mesteri húzással sikerült a szegény görög bevándorlók gyermekeként született Dukakist elitista északi liberálisként beskatulyázni, aki nem érti meg az embereket. Közben a szuperbefolyásos, gazdag család sarjaként egész életében előjogokat élvező Busht a „nép gyermekeként” tudták eladni. Majd erre rájátszva kezdték el támadni.
- Dukakis felesége, Kitty amerikai zászlót égetett egy háborúellenes tüntetésen,
- hogy Dukakisnak pszichiátriai problémái vannak,
majd a csúsztatások, hogy Dukakis ellenzi a húségeskü (Pledge of Allegiance) elmondását az iskolákban. De amivel végül teljesen megsemmisítették a demokrata jelöltet, az egy gyilkosság miatt elítélt bűnöző, Willie Horton volt, akinek neve örökre beleégett az amerikai választások történelmébe.
A Horton-támadás
Dukakis 1988 nyarán behozhatatlanul nagynak tűnő, 17 pontos előnnyel vezetett Bush előtt a közvélemény-kutatásokban, és mindenki biztosra vette, hogy végül a demokrata politikus kerül be a Fehér Házba. Atwater kétségbeesetten keresett valamit, amivel igazán megfoghatta Dukakist, amit végül William (vagy ahogy híressé vált: Willie) Hortonban talált meg. A Massachusettsben emberölés miatt elítélt fekete férfi azzal várt ismertté, hogy egy engedélyezett hétvégi eltávozásról nem tért vissza a börtönbe, és közben elrabolt egy fehér jegyespárt, és többször megerőszakolta a nőt.
Ez idő alatt Dukakis volt az állam kormányzója, és e tisztségében megvétózott egy törvényt, ami eltörölte volna annak lehetőségét, hogy gyilkosság miatt elítélt raboknak lehetősége legyen hétvégi eltávozásra menni. Amikor Atwater ezt az információt közölte konzervatív demokratákból álló fókuszcsoportokkal, a válaszokból hamar egyértelművé vált számára, ez az a kérdés, amivel legyőzhetik Dukakist. És ezután a bűnüldözést, és leginkább a hétvégi eltávozásokat tették kampányuk központi elemévé, valamint a fekete bűnözőt, hogy a rasszista félelmekre alapozva szerezzenek szavazatokat. És mindezt mesterien csinálták.
Ügyesnek is kellett lenniük, ha nem akarták, hogy ez a taktika visszaüssön Bushra. Éppen ezért egy „független” szervezetet bíztak meg azzal, hogy Horton nevét és arcképét ismertté tegyék, és közben a Bush-kampány meggyőzően mondhassa, ők csak a bűnözés kérdésével foglalkoznak, és ők egyszer sem hozták fel Horton bőrszínét.
két kampányfilmmel. Az elsőt (Weekend Passes) az elvileg a kampánytól függetlenül dolgozó (de valójában minden, csak nem független) National Security nevű politikai szervezet készítette Horton történetéből, és abban kiemelt szerepet kapott a fekete bűnöző rémületet keltő arcképe.
A hirdetés rendkívül hatékonynak bizonyult, főleg azért, mert még csak fizetni sem kellett a televízióknak, hogy leadják. A sajtó ugyanis felkapta a témát, és a rasszista felhangjai miatt botrányosnak ítélt hirdetésből hír lett, és egymás után kezdtek el vele foglalkozni a lapok, és ami még fontosabb, a tévéhíradók. Aztán pár hétre rá kijött a Bush-kampány hivatalos kampányfilmje a hétvégi eltávozásokról és Dukakisról, amiben már egy szó sem esett Hortonról. A „Revolving Door” (forgóajtó) című, Roger Ailes által készített hirdetés azonban mesterien finoman utalt a fekete bűnözőkre. (Csak figyeljék meg, melyik szereplő az egyetlen, aki belenéz a kamerába. )
A Dukakis-kampányt teljesen lebénította a váratlan támadás, és fogalmuk sem volt arról, hogyan is kéne reagálniuk, és mire rájöttek arra, mi történt, már régen késő volt. Dukakis később élete legnagyobb hibájának nevezte, hogy nem válaszoltak az atwateri támadásokra, igazi „őrültségként” jellemezve akkori hallgatását. Atwaternek így sikerült elérnie pár hónappal korábban kitűzött célját, és Hortont Dukakis jelölttársává tette, aki soha nem tudta lemosni magáról címkét, hogy „gyenge a bűnözőkkel szemben”. Bush megnyerte a választást, a 38 éves Atwater pedig megkapta a Republikánus Nemzeti Bizottság elnöki címét. És rögtön kiszemelte következő célpontját, akiről úgy gondolta, a legnagyobb veszélyt jelenti Bush újraválasztására.
A célkeresztben: Bill Clinton
Atwater mindenkinél hamarabb rájött arra, hogy a republikánus elnökre nem egy olyan újabb „északi liberális” demokrata politikus, mint a sajtóban legtöbbet emlegetett Mario Cuomo vagy Bill Bradley jelenti a nagy veszélyt. „Ami megijeszt, az egy déli mérsékelt, vagy konzervatív demokrata, és a legijesztőbb mind közül – mert ő a legtehetségesebb a bandából – az Bill Clinton” – mondta Atwater, aki a legfontosabb céljává emelte Arkansas kormányzójának megsemmisítését.
Terve az volt, hogy az 1990-es arkansasi kormányzóválasztáson indít ellene egy kamujelöltet, akinek nem az lesz a küldetése, hogy megnyerje a választást (“leszarom, ki lesz Arkansas kormányzója“), hanem az, hogy a kampány alatt olyan sárdobálást intézzen Clinton ellen, hogy a demokrata politikus évekig még csak álmodni se merjen arról, hogy választásokon indul.
Atwater azonban soha nem tudta végigvinni tervét. 1990 márciusában az agyrák egy különösen agresszív formájával diagnosztizálták, miután
és alig több mint egy év múlva bele is halt betegségébe. A halálos korral küzdve aztán megbánta azt a sok aljas húzást, amit a választási hadjáratok alatt elkövetett, bocsánatkérő leveleket küldött szét az általa megsebzett ellenfeleknek, és arra kérte a republikánus kampánystratégákat, hogy hagyjanak fel a negatív kampányokkal.
Ez utóbbi azonban soha nem történt meg, és az atwateri stílus máig él az amerikai választásokban, köszönhetően többek között Atwater olyan tanítványainak, mint Karl Rove, aki George W. Bush győztes elnökválasztási kampányát vezette 2000-ben. Valamint magának George W. Bushnak is, aki apja 1988-as kampánya alatt végig Atwater mellett dolgozott, és nagyon is jól megtanulta tőle, hogyan kell győztes választást folytatni.
