Amikor ezeket a sorokat írom, óriási készültség van Egyiptomban. Az egyiptomi kormány, élén a hadseregből érkező Abdel Fatáh Ász-Sziszivel mindent elkövet annak érdekében, hogy elvegye a kedvét a lakosságnak, hogy kimenjen az utcára tüntetni. Erre hónapokkal ezelőtt rákészült. A magam részéről is ismerek olyan kiadót, akinél hirtelen razziázott a rendőrség, ültem a Rawabat színházban, amit – mivel a politikailag aktív ifjúság kedvelt találkozóhelye volt – gyorsan, mondvacsinált okokra hivatkozva bezárattak.
Tudok az eltűnésekről. Emberek, akikkel interjúztam vagy interjúzni készültem tűntek el az utcákról, a lakásukból, hogy hónapokkal később katonai börtönökben kerüljenek elő, már ha előkerültek egyáltalán és nem a sivatagban találták meg a holttestüket.
Az olvasó most nyilván felteszi magának a kérdést:
Ugyan mit érdekel engem az egyiptomi forradalom, vagy hogy mi történt azokkal a fantasztikus csodás fiatalemberekkel, akik kirobbantották?
Elmondom.
Tisztán emlékszem Kairóban, amikor futottam az éleslőszerrel oszlató rendőrség elől, hogy milyen eufória uralta a Tahrír teret. Annak a hite, hogy lehetséges megváltoztatni a társadalmi rendet, le lehet cserélni egy igazságosabbra. Ez az eufória úgy lebegett az ország felett, mint valami isteni felhő.
Csak Egyiptomban háromszor térítették el az amúgy „kenyeret és szabadságot” követelő tavaszt. Hoszni Mubarak lemondása után a Legfelsőbb Katonai Tanács odázta el a reformok bevezetését és betonozta be az erőszakszervezetek túlélését, a megválasztott – a hadsereggel akkor valószínűleg kiegyezett – Muzulmán Testvériség próbálta meg iszlamizálni az amúgy szekuláris állami intézeteket, majd az iszlamisták vérében tocsogó Sziszi jött, aki egy olyan katonai diktatúrát épített ki, amihez képest a Mubarak-rendszer, ahol egyetemistákat vert halálra szórakozásból a rendőrség, gyerekzsúr volt, kis tejszínhabot fújó angyalokkal.
Az egyiptomi fiatalság, aki kirobbantotta a forradalmat, elveszítette a reményt. Az iszlamista kormány eltávolítása után tömegével fordultak az iszlamisták különböző szervezetei felé, akik fennhangon hirdették, hogy egyedül Isten állama igazságos – innen már csak egy lépés volt az Iszlám Állam. Sokan mentek, túl sokan. Mindent meggyűlöltek, ami világi. Meggyűlölték a nyugatot is, mert valójában semmi kifogásunk nem volt azzal, ki, hogyan kormányozza az országot és mit csinál a népével, amíg a velünk kötött szerződéseit betartotta.
A fiatalok egy másik csoportja levonult az amúgy döglődő turistavárosokba, a sivatagba, ahol hülyére hasisozta magát, hogy valahogyan kezelje a depresszióját. Vagy emigrált. Volt szerencsém végignézni, hogyan épül le pár fiatal doktor, szociológus barátom, miután rájött, hogy ő már nem fogja megélni, hogy valódi demokráciában és szólásszabadságban éljen. A liberális ellenzék vezetője, a Nobel-díjas Mohamed el-Baradei is visszaköltözött Ausztriába. Nem bírta elviselni, hogy a nevét adja ahhoz, hogy az állam hadserege állampolgárokat (bármilyeneket is) mészároljon a főváros utcáin, fényes nappal.
Ez zajlik jelenleg Egyiptomban. Ez lett az arab tavaszból.
A forradalom évfordulója előtt körbekérdeztem a megmaradt ismerőseimet, beszélgettem a liberális mozgalmakból érkező fiatalokkal. Persze arra voltam kíváncsi, hogy történik-e majd most valami, kimennek-e megint az utcára az emberek.
Nem fog történni semmi sem. Hideg, csend, harckocsik, meg hallgatás lesz. Ilyeneket mondtak. Meg hogy így nem lehet élni, és hogy várják, hogy a rendszer legalább a Mubarak-korszak szintjéig enyhüljön. Addig kell kihúzni valahogyan. Talán elmenni valahová, ahol nem verik le az ember veséjét a politikai véleményéért.
Boldog szülinapot, egyiptomi forradalom! A magam részéről örülök, hogy láttalak megszületni.
