Jövőre elég izgalmas év vár a britekre. Talán még izgalmasabb, mint a mostani, pedig az sem volt semmi. Idén történt pár nagyon fontos dolog a szigetországban, amik elég komoly hatással lehetnek Európára, meg történt pár olyan dolog is, amiknek nem lesznek komoly hatásai. David Cameron választási győzelme az előbbi kategóriába, Jeremy Corbyn hatalomátvétele a munkáspártban, az utóbbiba tartozik. Ami viszont mindennél fontosabb lehet, az az, hogy 2016-ban végre kiírják-e a britek azt a népszavazást, amitől egész Európa retteg.
David Cameron a választás előtt kezdte el hitegetni az állampolgárait azzal, hogy népszavazhatnak arról, ki szeretnének-e lépni az Európai Unióból. Egyelőre semmi biztosat nem tudni a szavazás időpontjáról, de Cameron és a tory-k úgy rettegnek tőle, mint a tűztől. A skót függetlenséget ugyanis még meg lehetett úszni, de a britek kilépésénél ugyanazok a veszélyek. Egyrészt széteshet az Európai Unió, másrészt viszont, ha a britek a bentmaradásra szavaznak, olyan legitimitást kaphat az EU, ami elveheti az élét az euroszkeptikus pártoknak.
Orbán és Cameron között a felszínen nagyon sok hasonlóság van, de ha a felszín alá nézünk, valójában nagyon kevés. A barátság, ami nem is annyira az ő barátságuk, mint inkább a sajtó hasonlítgatása, akkor kezdődött, amikor mindketten meg szerették volna buktatni Jean-Claude Juncker bizottsági elnöki jelölését. Természetesen nem jártak sikerrel, hiszen Juncker most is a bizottság elnöke. Cameron és Orbán viszont ekkor értettek először látványosan egyet.
A hasonlóság alapja azóta leginkább az izoláció, hogy mindketten ki szeretnék venni magukat és országukat Európa valamilyen köteléke alól. De a kötelék már teljesen más. Cameron averzióját az unióval szemben inkább magyarázza a britek elszigeteltsége. Nagy-Britannia már a Schmuman-terv idején is inkább viselkedett Európa szomszédjaként, mint európai államként. Winston Churchill híres mondata Konrad Adenauerhez az volt, hogy
Megnyugodhat, Nagy-Britannia mindig Európa mellett fog állni.
Amire Adenauer csípősen csak annyit válaszolt,
Miniszterelnök úr, egy kicsit elkeserít. Nagy-Britannia része Európának.
Ez a párbeszéd és a 2016-os vagy 2017-es népszavazás a britek uniós kilépéséről, remekül megmutatja, mennyire nyitva tartják a kapukat, amelyeken kiléphetnek az európai közösségből. A britek számára sosem volt egyértelmű elkötelezettség Európa felé. Mármint olyan, ami visszavonhatatlan, megtörhetetlen lett volna. Még a második világháborúban is jórészt Churchillnek köszönhetjük, hogy a britek nem próbálták meg csöndben végigülni az egész bulit. De ez a távolságtartás teljesen érthető, Nagy-Britannia ugyanis – meglepetés – egy sziget.
Nem mindenki sziget
Magyarország viszont nagyon nem az, ezért is meglepő Orbán távolságtartása az Európai Uniótól. Ami egyébként ugyanannyira szól a politikai haszonszerzésről és a magyar néplélekről. Pedig a magyar néplélekbe nincs annyira belekódolva az Európával szembeni ellenérzés, inkább csak minket is elért a kontinensen végigsöprő euroszkeptikus hullám.
Az Orbán-kormány nagy húzása, amire több más európai állam nem volt képes, hogy a mainstreambe csatornázza be az euroszkeptikus indulatokat. Így Magyarországon nem tudott feltörni egyetlen Podemos, UKIP, vagy Sziriza sem, de ennek ára volt. Az ár pedig az, hogy az euroszkeptikus, menekültellenes, izolációpárti irány kapásból kormányra került, és nem kellett új pártként a hatalomra törnie.
Cameronban és Orbánban van még egy közös vonal, ami akár össze is kötheti őket, de ez is csak látszólag. Amíg Orbán nyíltan bevándorlóellenes, talán Európa vezetői közül a legjobban, addig Cameron csak visszafogottan. Annyira, amennyire a brit mainstream politika megengedi.
Amíg Orbán a bevándorlóellenességben az iszlamofóbiát, a magyarok idegenkedését az idegenektől és enyhe általános rasszizmusát használja ki, amikor terroristát csinál minden Magyarországon áthaladó muszlimból, addig a britek a bevándorlásban inkább a kelet-európai munkavállalók ellen küzdenek, akik Nagy-Britanniába menekülnek, egy jobb élet reményében.
Ebben pedig ugye mi is benne vagyunk, mert most is több tízezer magyar dolgozik Nagy-Britanniában. Úgy pedig nagyon nehéz elvbarátnak lenni a bevándorlásellenességben, ha mi vagyunk azok a bevándorlók, akiket a másik fél el szeretne üldözni.
De Cameron bevándorlásellenessége inkább tüntető, mint valódi. A legutóbbi nagyon kemény (értsd: nem) fellépés az volt, hogy meg akarták emelni az időkorlátot, ami után állami segítség járna a Nagy-Britanniában dolgozóknak. Cameron azt szeretné, ha csak három ledolgozott év után járna az unión belülről bevándorlóknak állami segély.
A gazdasági bevándorlók ugyanis sokkal kevésbé tehetik meg, hogy beteget jelentenek, kevésbé élnek az egészségbiztosítással, és több adót fizetnek, mint a született brit állampolgárok. És ezt nyilvánvalóan tudja a kormány is.
Hosszú távon egyébként pont ez lesz a menekültválság egyik nagy talánya. Egyrészt nem tudni, hogy ha felmelegszik az idő, újraindul-e a most lecsengett hullám Európa felé. A hidegben és fagyban természetesen kevesebb menekült próbál meg eljutni Európába, főleg azért, mert a Földközi-tengert is nehezebb hajózni. Amiben, ugye, eddig sem kevés veszély volt az összetákolt bárkák miatt, amelyeken a menekültek nagy része megérkezett.
Két lehetőség van. Európa elindulhat a németek irányába, és megpróbálhatjuk végre szervezetten, közösen kezelni a menekülteket. Vagy elindulhat Orbán irányába, és megpróbálhatjuk őket kint tartani Európa határain, vagy ha be is jutnak, minél gyorsabban eljuttatni őket Nyugat-, vagy Észak-Európába.
De az igazi kérdés azoknak az ügye, akik már itt vannak. Egymillióan vannak ugyanis, jórészt fiatal, az átlag európainál egy fokkal képzettebb emberek. Az elöregedő Európa viszont nem tudja gazdaságilag felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal. Az USA pedig hatalmas versenyelőnyhöz jut a Mexikóból érkező olcsó, szorgalmas munkaerő miatt.
Európában és Magyarországon is nagyon sok olyan szakma van, ahol állandó hiánnyal küzdenek. A Manpower felmérései szerint a fuvarosoknál például hat éve nem találnak elég embert. Nagyon nagy kérdés, hogy sikerül-e úgy integrálni a jobb élet reményében ide érkezőket, hogy betöltsék azokat a réseket a munkaerőpiacon, amik miatt Európa nem képes gazdaságilag fejlődni.
