Mondjuk lehettek volna még a síita önkéntes hadsereg, a Hasd as shábi (ahogyan a kurdok mondják), az iraki reguláris hadsereg, illetve egyéb falusi milícia. Nagyban segített a helyzet felismerésében, hogy arabul közölték, hogy ők a rendőrség, mi meg le vagyunk tartóztatva. Hiába magyaráztuk, hogy Abdullah Mohamed kurd ezredes Tal Avládnál vár minket, sokkal jobban aggasztotta őket, hogy egyikünknek sem volt iraki vízuma, tekintve, hogy csak a kurd autonómia területére léptünk be. Harminc kilométerre Kirkuktól azonban már mindenképpen Irakban voltunk szerintük, ami ugye illegális határátlépés, és ki tudja még mi.

Miután átvizsgálták a felszerelésünket és fegyvert nem találtak nálunk, betessékeltek és leültettek a sufniba, mely a csekkponton szolgáló rendőrök szálláshelye is volt egyben. Telefonálgatni kezdtünk, ők teát főztek és vigyorogtak. Hitték is, meg nem is, amit mondunk.

Ruszki good

– mondta az egyik pasas, amikor letették elénk a teát, majd arabra váltott és megnyugtatott, hogy a legrosszabb, ami velünk történhet, hogy kiutasítanak az országból. „Este átadnak a kirkuki rendőrségnek.”

Csevegni kezdtünk a politikáról, ezt egy vipera szakította félbe, ami kipottyant az ajtóból. Lábbal taposták össze. Hosszasan bámultam a kis zöld kígyó kiömlött belsőségeit a földön.

Őrizetbe vételünk három óráig tartott, rabosításra már nem került sor. Abdullah Mohamed ezredes megelégelte a csevegést a helyőrséggel, és értünk küldött három századost meg tíz pesmergát állig fegyverben és IV-es mellényben. Amikor megérkeztek, az iraki rendőrségnek (mind a négy főnek) már nem volt kérdése, azonnal távozhattunk vádemelés nélkül. A magam részéről nem voltam benne biztos, hogy a kurdok nem fogják lelőni a rendőröket a tiszteletlenség miatt, a jelek szerint a rendőrök sem, mert sűrűn kértek bocsánatot.

Tíz percen belül már úton is voltunk Tal Ávlád felé, ahol a pesmerga haderők várakoztak a szövetséges légicsapásra, hogy visszafoglaljanak húsz vagy harminc kilométert az Iszlám Államtól, attól függően, milyen mélységben tudnak benyomulni a területre.

Elhaladtunk egy sor orosz típusú tüzérségi üteg mellett, majd hatalmas homokkupacokat kerülgetve megérkeztünk a kurd főhadiszállásra, ahol már vagy száz pesmerga készülődött a hajnali offenzívára.

Abdullah tábornok jobbról és balról is megcsókolt minket, közölte, hogy azt fotózunk, amit akarunk, azzal beszélünk, akivel akarunk, de ne kóboroljunk el nagyon, mert a Dáesh mesterlövészei kint lehetnek a terepen és tisztekre, rádiósokra illetve külföldiekre lőnek, akikről azt feltételezik, hogy a légitámadás előkészítéséhez szereznek be információkat a földön és továbbítják a koalíciós erők felé. A IV-es mellényeinkben kiemelt célpontoknak számítunk, 600 méterről már nem tudják elolvasni a mellényen lévő PRESS feliratot, de ha el is tudják olvasni, nem igazán érdekli őket.

A pesmergák körében érezni lehet a feszültséget. Mindenki csendes, a 04:00-kor kezdődő offenzívára készül. A menetrend mindig ugyanaz: az offenzívát a koalíciós vadászgépek és/vagy drónok kezdik meg, akik taktikai rakétacsapást mérnek a Dáesh géppuska- és tüzérségi állásaira. Az ellenség soraiban így keletkező zűrzavart kihasználva a pesmergák a házilag tuningolt Humwee-kkel, valamint az acéllemezekkel megerősített Caterpillar markológépekkel előre nyomulnak, megtisztítják és biztosítják a területet.

A velem együtt utazó oroszokat már mindenki ismerte a táborban: ők már végigtudósították az előző offenzívát szeptember 13-án. Akkor egyetlen pesmergát veszített a század, egy harckocsizót. Improvizált robbanószerkezet végzett vele, miközben megközelítette a Dáesh által már kiürített és találatot kapott épületet. A robbanás letépte a harckocsizó fejét, azonnal szörnyethalt.

„A Dáesh nem igazán áll ellen” – világosít fel Sirván Hálábdzsái ezredes, aki szintén a tisztikart erősíti.

Szórványosan van ellenállás, az embereik civil ruhában menekülnek. Megpróbálnak beolvadni és elvegyülni a civilek között.

Ez okozza a legnagyobb problémát jelenleg a kurdoknak, hogy gyakorlatilag a terület összes civiljét potenciális terroristaként kell kezelniük és őrizetbe venniük, amíg nem tisztázzák a személyazonosságukat. Az öngyilkos merénylők is gyakoriak ilyenkor.

Egy mellényre szerelt robbanóanyagban pedig elég pusztító erő van ahhoz, hogy egy több tonnás Humwee-t is simán a levegőbe emeljen.

„Meddig nyomulnak előre?” – kérdeztem már a tiszti eligazításon a tábornokot.

Amíg a politikusok mondják.

Bár a kurdoknál nehezebben lehet elképzelni népcsoportot, mely jobban gyűlölné az Iszlám Államot, abban a kérdésben, hogy meddig és persze milyen szinten kellene részt venniük az Iszlám Állam elleni hadjáratban már erősen megoszlanak a vélemények.

Míg a szíriai Rozsavét védő és ellenőrző YPG bárkivel kész koalícióra lépni az iszlamisták ellen (nemcsak az Iszlám Állam, de a Shám lakosság támogatói frontja, ismertebb néven az Al-Nuszrá ellen is), addig az iraki pesmergák elsődleges céljuknak a kurdok által lakott területek felszabadítását jelölik meg, és nem igazán fűlik a foguk olyan területekért harcolni, ahol egyáltalán nem élnek kurdok.

A probléma jelenleg abból fakad, hogy a kurdok egy abszolút sikeres évet tudhatnak maguk mögött Irakban. Gyakorlatilag az Iszlám Állam által 2013-ban elfoglalt összes kurd területet sikerült felszabadítaniuk, és a vegyes lakosságú Kirkukot is sikerült a teljes ellenőrzésük alá vonni, gyakorlatilag hozzáragasztva a Kurd Autonómia területeihez.

Tal Ávlád falvainál a kurd lakosság aránya már csak nyolc százalékra tehető, kevés ahhoz, hogy megbízhatóan ellenőrizni lehessen a zömében szunnita arabok lakta településeket és falvakat.

A helyzetet tovább bonyolítja a kurd politikai frakciók között egyre jobban elmérgesedő helyzet is: míg a kormányzó KDP az Egyesült Államok legkomolyabb szövetségese Irakban, addig az ellenzéki PUK inkább Irán felé húz, komoly kapcsolatokat ápolva mind a szíriai kantonokat ellenőrző PYD párttal, mind a törökországi Kurd Kommunista Párttal (PKK).

Ez azt jelenti, hogy a konfliktusba hirtelen beleálló Oroszország, mely évek óta stratégiai szövetségese Iránnak, komoly eséllyel boríthatja a törékeny status quo-t a kurd frakciók között, pláne, ha megkezdi a fegyveres milíciák bombázását Irakban is. Sokan már egy közelgő kurd polgárháború képét vizionálják, melybe a síita (és inkább Irán, mint az iraki kormány ellenőrzése alatt álló) Hasd As Shábi is bele fog kapcsolódni, a nem igazán létező iraki hadsereggel egyetemben. Már nem igazán az Iszlám Állam terrorszervezet felszámolása a kérdés, hanem hogy lesz-e polgárháború Irakban, amikor megszűnik a közös ellenség, egyáltalán egyben tartható-e Irak.

Erre a kérdésre még senki sem tudja a választ.

Együtt vacsoráztam a pesmerga harcosokkal. Nagy volt a csend a támadás előtt, csak a járműveket javították, készítették elő a támadásra, illetve a fegyvereiket ellenőrizték az emberek. A vallásos szunniták imádkoztak, a kommunisták kártyáztak az éjszaka folyamán. Hajnali kettőkor Abdullah tábornok egy kisebb egységgel a frontra indult, hogy még egyszer áttekintse a hadállásokat.

Mivel délben indult a repülőgépem Erbilből, a tábornok egy megbízható taxit intézett nekem, amely értem jött a frontvonalra.

Onnan fogja tudni, hogy elindult a támadás, hogy elmegy minden térerő

– mondta búcsúzóul az ezredes. Kirkuk felé mentünk, a tartomány határában álló és kormányzati ellenőrzőponton kiszedtek a kocsiból, mint terrorgyanús személyt, egyenként kellett bemutatnom a számítógépemre feltöltött fényképeket, hogy igazoljam, nem menekülő iszlamista vagyok.

A fronton maradó oroszokat sem Abdullah tábornokot nem értem el másnap, nem volt térerő. Később, már Kairóból tudtam felhívni őket. A támadásban ezúttal nem voltak veszteségek.

A repülőm kis késéssel indult. Kurdisztán sárgászöld hegyeit bámultam az ablakból, míg el nem hagytuk az iraki légteret.