Csütörtökön hozta nyilvánosságra kisebbség- és bevándorlásügyi tanulmánykötetét Minority Rights Group International (MRG) a tavalyi év tapasztalatai alapján. Érdekes nekünk, magyaroknak is, akikről tudvalevő, hogy nem szívesen kukucskálnak ki a határokon, hogy mi folyik odaát, viszont annál hangosabban tiltakoznak, ha a nemzetközi válsághelyzetet a saját bőrükön érzik. Két okból érdekes: egyrészt sok tanulságos megállapítás szerepel bene, aminek jó hasznát vehetjük, főleg most, a bevándorlómizéria közepette, másrészt mi sem úsztuk meg, a kötet ugyanis külön foglalkozik a nyolcadik kerülettel, mint a kultúrák közti feszültségek gócpontjával a fővárosban. (A kiadvány a városiasodásra koncertrál, illetve arra, hogyan érvényesülhetnek egy többmilliós tömegben a kisebbségek.)
Néhány egyértelműnek tűnő gondolat az elején, amelyeket azért nem árt átismételni. A városok mindenütt nőnek. Már csak azért is, mert a kisebbségek egyre nagyobb számban érkeznek. Függetlenül attól, hogy halott-e a multikulti, a nagyvárosok így egyre sokszínűbbek kulturálisan és társadalmilag, ezzel pedig valamit kezdeni kell. Ez nem rossz dolog. (Kivéve pár extrém példát – 2003-ban, a háború kezdetekor például jelentősen megcsappant és ezzel homogenizálódott Bagdad népessége.) A tapasztalat viszont az, hogy így vagy úgy, de a kisebbségek (főleg etnikai és állampolgárság-alapú kisebbségekről van szó) valahogy mindig gettóba kényszerülnek. Ez rossz dolog. Főleg most, amikor a (rendben, használjuk Orbán Viktor kifejezését) népvándorlást átmeneti táborokkal orvosolják, amiből aztán mindig az lesz, hogy a javarészt nincstelenül, minden érdekérvényesítő erő nélkül érkező csoportok együtt is maradnak és létrehoznak egy-egy új mélyszegény kolóniát, amely aztán sokszor generációkon keresztül úgy is marad. Lehet ezért Amerikát, az Uniót, a terroristákat, Gyurcsány Ferencet vagy magukat a – sokak szerint kivétel nélkül indokolatlanul befutó – bevándorlókat, menekülteket hibáztatni, attól még ez van, és valamit kezdeni kell az itt maradókkal. És a legfontosabb:
A kulturális feszültségeket, összetűzéseket mindig az adott területen eleve meglévő szegénység, munkanélküliség és az idegengyűlölet okozza – sosem, vagy nem első körben a valóban elkövetett bűncselekmények és a lakosság tapasztalata.
Annak, hogy mennyire képesek kialakítani, megteremteni saját környezetüket a kisebbségek, láthatóan nincs sok köze ahhoz, hogy mennyien vannak, hiszen még a nagy arány sem biztosítja, hogy képviselik is őket. A londoniak negyven százaléka tartozik valamilyen kisebbségbe (az idézett felmérés ide sorolja a feketéket is), a városi közgyűlési tagoknak azonban csak 15 százaléka. Arról nem is beszélve, hogy sok nagyvárosban az ország őslakosai is kisebbségnek számítanak, és ennek megfelelő helyzetben is vannak: Mexikóvárosban a lakások 16,4 százaláka egyszobás; a bennszülőttek több mint harmada ilyenekben él. Vancouver összlakosságának 3 százaléka, illetve a hajléktalanok 30 százaléka őslakos. „A társadalmi egyenlőtlenségek az olyan virágzó városokban is nyilvánvalóak, mint Párizs – részletezi a szervezet –, ahol bizonyos etnikai csoportok, például az afrikai bevándorlók leszármazottainak többsége a külvárosi negyedekben, az ún. banlieuekben él, ahol rosszak a lakáskörülmények, nagy a munkanélküliség és magas a bűncselekmények aránya. A jelentés megállapítja, hogy ennek a társadalmi csoportnak nehezebb kitörnie a szegény külvárosi negyedekből, és tagjai háromszor akkora eséllyel költöznek a leghátrányosabb helyzetű városrészekbe. Oroszországban a lakáshirdetésekben gyakran olvasható az a kitétel, hogy a lakás “csak oroszoknak” vagy “csak szlávoknak” adható ki. Ez eleve kizárja a Kaukázusról vagy Közép-Ázsiából érkező és lakást kereső bevándorlókat.”
Fotó: Europress Fotóügynökség / Joel Saget
A majd’ háromszáz oldalas, angol nyelvű kötet ingyen letölthető innen, érdemes végigfutni, hogy aztán büszkén kihúzhassuk magunkat, amikor valaki kisebbség- és bevándorlókérdésben a fejünkhöz vágja, hogy „ugyan, mit tudsz te erről?”. A tanulmányokban azt feszegetik, hogy a fentiek dacára talán még így is jobb a kisebbségeknek a városban, hiszen ott kevésbé diszkriminálják őket – pontosabban máshogyan. Lehet, hogy könnyebben elveszítik identitásukat, de a sokszínű közegben kisebb eséllyel pécézik ki őket a hatóságok.
A többség pontosan ezért költözik a városba: nem érvényesülnek annyira az előítéletek, könnyebben jutnak lakáshoz, munkához. (Ez a „könnyebben” sokszor azt jelenti, hogy a lehetetlenhez képest kapnak egy minimális esélyt.) Ez akkor is sokat számít, ha a városban marginalizált, összeverődött közösségben kell élniük a hierarchia alján, míg otthon domináns szerepük volt. Arról nem is beszélve, hogy az iskolai diszkrimináció miatt az egész helyzet generációról generációra újratermelődik. Tavaly az ukrán városok közel 1,3 millió, az ország keleti feléből érkező embernek biztosítottak menedéket, akiknek egy jelentős része krími tatár. Mivel az állam nem volt felkészülve a vészhelyzetre és az állampolgárok elszállásolására, a letelepítés ad hoc módon zajlott, egyik városban így, a másikban úgy. Voltak, akiket régi szanatóriumokban vagy nyári táborokban szállásoltak el, gyakran távol a városközponttól, a város kínálta munkalehetőségektől. A riói favelák lakosságának több mint fele Afrikából érkezett, míg a város többi részén csak hét százalék az afrikaiak aránya.
Fotó: Europress Fotóügynökség / Mario Tama
Innen ugyan nem látszik, de Európában az elmúlt években egészen nyílt kapukat döngettek a népvándorló kisebbségek. Egy 2012-es felmérés szerint a kontinens városaiban élők 73 százaléka szerint jó dolog, hogy „idegenek” települnek be. (A tanulmány szerint „csak” 73 százalék, de ez magyar szemmel nagyon magas szám – mindenesetre érdekes lesz összevetni az idei helyzettel.)
Józsefváros újjáépül – de kinek?
A török kurdok és a varsói zsidók közé befértek a józsefvárosi cigányok és más nációk, mint kiemelt téma a kötetben. A szerző, Szabó Linda, a CEU doktorandusza egy oldalban tömören és lényegre törően elmeséli azt a száz évet, aminek a vége a herbál és Kocsis Máté. Íme a hevenyészett és itt-ott kiegészített fordítás.
Józsefváros élete mindig nyüzsgő volt, a 19. század vége óta különösen: ekkor érkeztek nagy számban zsidó kereskedők és cigány zenészek, akik a helyi éttermekben húzták. Gazdag kerület sosem volt a nyolcadik – kivéve a Palotanegyedet –, de az igazi gettósodás csak a hatvanas évekre lett nyilvánvaló. Sokat elmond, hogy eleve nem is tervezték, hogy „elpanelesítik” a városrészt, egyszerűen meghagyták úgy, ahogy van, évről évre rohadó századfordulós épületeivel. Ez persze nem segített a város elképesztő lakáshiányán, így a helyi vezetés több családot költöztetett össze egy-egy lakásba, miközben nem biztosított forrást a fenntartásukra. Például ezért néz ki Józsefváros körúton túli része így:
A hetvenes években tovább romlott a helyzet. Akik megtehették, a lakásépítési programot kihasználva elköltöztek, a külkerületi romatelepek lakói pedig idekényszerültek, miután a városvezetés felszámolta azokat. A nyolcadik kerületi gettó a nyolcvanas években kapta meg az étvizedekig – és többé-kevésbé még ma is – érezhető stigmákat: szegény cigányok, kosz, rettenetes állapotban lévő házak, bűnözés, drog, prostitúció.
A rendszerváltás utáni fejlődéstől sem lett jobb – sőt. Az önkormányzat képtelen volt privatizálni az ingatlanokat, annyira romosak voltak (így még a törvény is tiltotta), és az ott lakóknak sem tellett, hogy megvásárolják a lakásokat, amelyekben évtizedek óta élte. A csatlakozás óta hozzáférhető uniós támogatásokat sem költötték el hasznosan. Eközben a helyiek és az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók elkezdték felfedezni, elfoglalni és használni a romos, üres területeket: így alakult ki például a Kőbányai úti és a Józsefvárosi pályaudvar körüli kínai piac. Annak ellenére, hogy ezek a helyek a legszegényebbek egy részének ilyen-olyan megélhetést biztosítottak – plusz az egész várost ellátták olcsó, persze gyakran hamisított áruval –, a média negatív képet festett róluk. Az önkormányzat külön nem támadta a 23 éves piacot – nem indított például rasszista kampányt, ismeri el a szerző –, mégis lerombolták és bezárták tavaly, hogy sportközpont létesülhessen. (Eddig láthatóan nem kezdték el az építkezést.)
Az önkormányzat nyilván arra számít, hogy egyre több lesz a társadalmilag feltörekvő, vagy már eleve felső-középosztálybeli lakó – akikkel egyébként már tele van a kétezres évek óta teljesen felújított Palotanegyed. Az ezer lakást érintő program miatt rengeteg romának kellett elhagynia a kerületrészt, mert nem tudták fizetni az égbe szökő albérletet. Egy részük a körúton túl, a gettóban talált új lakást, a többiek pedig elfogadták az önkormányzat pénzét és vidékre költöztek. A tanulmány szerzője azt jósolja: a következő években a szegényebb részeken is hasonló felújítási hullám indul, a helyiek közül pedig rengetegen költözni kényszerülnek majd – kérdés, hova. Kocsis Máté polgármester az épülő Ludovika-kampusz kapcsán megígérte, hogy a korábbi bűnnel fertőzött gettóból hamarosan „egyetemváros” lesz, arról viszont nem beszélt, mi lesz az ott élő szegényekkel. Az elvileg 2017-ig befejeződő projekt 2200 lakást érint majd. Azokon, akik ott élnek, csak erőteljes érdekképviselet segíthet, tehát az, hogy sikeresen felhívják a figyelmet az önkormányzat és a magánszektor közös tervei, illetve az állami beruházás visszásságaira. Ha nem így lesz, nincs mese, a környező kerületekbe, a külvárosba, sőt, a városon kívüli területekre kell menniük, az alapproblémát ez pedig nem hogy nem oldja meg, még súlyosbítja is.
