Kedves Sándor,
Derűs és kellemes tavaszi nap volt. Úgy terveztem, hogy a katmandui lakásomban töltöm a délutánt, és egy római történelemről szóló könyvön dolgozom. Egy kiadós reggeli után a mosdóba vonultam, majd kényelmesen elhelyezkedtem a WC-n és olvasni kezdtem. Éppen körvonalazódott előttem a Sherlock Holmes-i rejtély, a brit detektív éppen forró nyomon járt, amikor elkezdett mozogni a fürdő.
Pár másodpercbe telt, mire felfogtam, hogy földrengéssel van dolgom. Valamivel többe, hogy felhúzzam a nadrágom és végigbotorkáljak a folyosón a bejárati ajtóig. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó be volt reteszelve. Sikerült elhúznom a zárat, végigkúsznom a folyosón, majd a lépcsőkön le a földszintre.
Egy szűk sikátorba jutottam, mely az én lakrészemet választja el egy másik háztól. Végigfutottam az utcácskán, miközben a lakásom épülete vadul rázkódott, a terasza jobbról balra himbálózott, azzal fenyegetve, hogy egy halom törmelékkel maga alá temet.
Kiértem a sikátorból és végisprinteltem az elülső udvaron, ki a kertkapun egy közeli lakatlan területig. A jobbomon négy ötemeletes bérház rázkódott és recsegett, mint minden más épület a környéken. Megálltam és körbenéztem. A mellettem álló épület állva maradt, csupán egy kert falai dőltek össze, porfelhőt pöfögve a levegőbe.
Bal oldalon: A rendőr nézi, amint a munkagép feltakarítja a törmeléket a katmandu Durbar téren, a világörökség részeként rendkívül népszerű volt a látogatók körében. Jobb oldalon: Egy megrongálódott épület Patanban, Dél-Katmanduban. Az épületek ezen a területen tradicionális anyagokból készültek, nem tudták felvenni a harcot a rengéssel. Fotó: David Stanford
A modern vasbeton épületek szinte meg sem érezték a földrengést, míg a régebbi téglából és fából épültek összecsuklottak a lakosaik feje fölött. Engem megvédtek a bérházam betonfalai, de országszerte több ezren nem voltak ennyire szerencsések. Még a hétvége előtt 6000 halottról számoltak be, a nepáli hadsereg vezetője szerint azonban a halálos áldozatok száma a 10-15 ezer főt is elérheti.
Megremegtek a falak, dübörgött a föld, futottam az életemért
A földrengés utáni órákban a terek a helyi lakosok menedékhelyévé váltak. Kis csoportokba gyűltünk és új információk után kutattunk a mobilokon, vagy az újonnan érkezőket faggattuk. 7,9-es erősségű földrengés sújtotta Nepált, melynek epicentruma a fővárostól nyugatra helyezkedett el. Utórengésekre is lehetett számítani, így a tisztviselők azt tanácsolták az embereknek, hogy néhány éjszakáig aludjanak a szabadban.
Sátrak egy rögtönzött táborban a földrengés elől menekülőknek Katmanduban. Sokan maradtak kint, mert féltek a következő rengésektől, másokak azonban már nem volt hová hazatérniük. Fotó: David Stanford
Az utórengések meg is érkeztek. Folyamatosan pánikot okoztak, mert minden alkalommal újabb emberek menekültek ki a közeli épületekből. Egy újabb rengés pont akkor kapott el, mikor visszamentem a lakásomba pár szükséges holmiért. A falak megremegtek, a föld dübörgött, újra futnom kellett az életemért.
Úgy döntöttem, elhagyom Katmandut. Kértem egy sátrat a főbérlőmtől és felszálltam egy motoros mögé, aki hajlandó volt kivinni a városból.
Egy barátom a fővárostól néhány mérföldnyire található tibeti buddhista kolostorban vert tábort, azt mondta, ott engem is örömmel látnak majd. Én is felállítottam a sátramat, és lassan kezdtem magamhoz térni. Az ország nagy része romokban hevert, én azonban azon kaptam magam, hogy egy gondozott pázsiton pihenek, míg a konyhai személyzet vacsorát készít a kolostorban.
Sátrak a nyapati tibeti buddhista kolostor gyepén, néhány mérföldre keletre katmandutól. A szerzetesek számos a földrengés elől menekülő embernek nyújtottak menedéket, többek között nekem is.Fotó: David Stanford
A templomuknak csupán a felszíne rongálódott meg, de a száz szerzetes úgy döntött, hogy mégis a gyepen fog kempingezni.
Egy sor rögtönzött sátrat állítottak fel, és kifeküdtek a szobáikból kihozott matracokra. A fiatalabb szerzetesek számára a földrengés egy kis kilépést jelentett a mindennapi rutinból, az idősebbek arcát azonban a barátaik és családtagjaik miatt redőzte aggodalom.
Másnap megkockáztattam, hogy feltérképezzem a kolostor közelében lévő Nyapati faluját. A poros utcákon járva ugyanaz a látvány fogadott: a szilárd szerkezetű modern épületek szinte érintetlenek voltak, míg a régebbiek, olcsóbbak teljesen tönkrementek, a falaik megrepedtek, összeomlottak, a tetejük beszakadt vagy teljesen hiányzott.
A földrengés miatt megrongálódott téglából és fából készült ház Nyapatiban. A modern szerkezetű épületek többnyire kisebb károkat szenvedtek. Fotó: David Stanford
Egy helyi lakos a házába hívott, hogy megnézzem a károkat. Létrán másztam fel az első emeletre, ahol ajtók és bútorok hevertek szanaszét, egy lyukon keresztül tisztán látszódott az égbolt. Kint a férfi népes családja guggolt a porban.
A falusiak egy mérföldes körzetben felállították ideiglenes lakhelyeiket műanyag lemezekből és hosszú kötelekből. Mások a házuk küszöbén ülve bámultak maguk elé, és voltak, akik a bútoraikat és egyéb holmijaikat próbálták kimenteni a romok közül. Egy apa a fiával a poros úton tántorgott egy szekrénnyel, míg a feleség takarókat és egy zsák ruhát cipelt.
Ház Nyapati falujában, mely megsérült a földrengésben. Ahogy a falu többi részében, a lakosok itt is kénytelenek voltak a szabad ég alatt aludni. Fotó: David Stanford
Egy fiatal férfi meghívott egy temetésre. Egy folyóparton volt a szertartás. Ahhoz, hogy odáig jussak több mezőn is keresztül kellett vágnom. Két buddhista láma imádkozott az áldozatokért, egy hatéves kisfiúért és a nagymamájáért. A két holttest sárga lepelbe burkolva feküdt, mellettük pár halom fa, melyekből később a halotti máglyájuk készült. A földrengés végzett velük. Egy esküvőn voltak a fővárosban.
Rezgés és imbolygás
Négy napig kempingeztem a kolostor gyepén, elég sokáig ahhoz, hogy felfedezzem, a sátram nem vízálló. Az első esős éjszakán az alja mocsárrá változott, nyugtalanul aludtam a vízzel átitatott matracomon.
Hálás voltam a Katmandu-völgy enyhe időjárásáért, és azon gondolkodtam, nagyobb magasságokban vajon hogyan birkóznak meg az emberek az esővel és a hóval.
Számos utórengés rázta még meg a földet akkor, mindegyik során csak úgy hullott a vakolat a templom faláról. Egy erősebb rengés miatt újra rohannom kellett, ezúttal a kolostor fürdőszobájából, bár ez alkalommal már volt rajtam nadrág.
Megtanultam különbséget tenni, a “rezgés” és az “imbolygás” között. Az előbbi egy sokkal veszélyesebb utódrengés, míg az utóbbi egy kisebb mozgást takar, mint mikor a puding dülöngél a tányéron. Minden este, amikor a sátramban feküdtem, gyakran éreztem, hogy a föld imbolyog alattam, de hozzászoktam az érzéshez. Különleges erőfeszítés kellett azonban ahhoz, hogy aludjak egy-egy rezgés idején, melyeknél mindig úgy tűnt, hogy az lesz az utolsó, amit életemben tapasztalok.
Egy fiatal menekült áll a sátorok közt Katmandu egyik nyílt terén hat nappal azután, hogy a 7,8 erősségű földrengés lesújtott Nepálra. Fotó: David Stanford
Ásás a túlélőkért
Az utórengések száma még alig csökkent valamennyit, de visszatértem a katmandui lakásomba. Mielőtt aludni mentem volna, megbizonyosodtam róla, hogy az ajtókat nyitva hagytam-e, hogy szükség esetén gyorsan távozhassak. Raktam egy túlélőcsomagot is az ajtóm mellé, benne a legszükségesebbekkel: útlevéllel, pénzzel, telefonnal, kulccsal, vízálló dzsekivel, kamerával, térképpel, iránytűvel és WC papírral. Ezek után az előkészületek után tudtam nyugodtan aludni az ágyamban.
A következő reggel felfedezőútra indultam a városba. Boudhanath külvárosa, ahol én éltem, nagyjából sértetlennek tűnt, de több ezer lakos húzódott a buddhista kolostorok területén felállított sátrak alá. A belváros felé haladva átsétáltam Thamel turisztikai központján, ahol a legtöbb modern szerkezetű épület épen állt, bár egy összeomlott és számos haláleset és sérültet hagyott maga után.
A Durbar téren már drámaibb látvány fogadott. Az itteni hindu templomok közül több a világörökség részét képezte. Pár halom téglává és fává porladt. Rendőrök, katonák és civil munkások takarították fel a törmeléket, láncokban adogatták egymásnak a téglákat, vagy nagy fagerendákat cipeltek a vállukon. Sok áldozatot derítettek már fel, élőket és halottakat is, és abban reménykedtek, hogy még több túlélőre bukkannak majd, bár ennek az esélye napról-napra csökken.
Mentési műveletek Katmandu Durbar terén, mely az UNESCO világörökség része. Öt nappal a földrengés után a mentőcsapatok még mindig embereket keresnek a romok alatt. Fotó: David Stanford
A rengés utáni ötödik napon a mentőknek sikerült két túlélőt, egy nőt és egy tizenéves fiút kihúzniuk a katmandui romok alól, reményt adva azoknak, akik még mindig a szeretteik után kutatnak.
Az egyik súlyosan rongálódott terület Patan volt. Hat nappal a földrengés után Patan lakói még mindig vizet töltögettek egy teherautó tartályából, kanyarogtak a keskeny utcákon. A nyílt terepeken emberek ezrei zsúfolódtak ponyvatetők alá. Voltak, akik azért, mert féltek visszatérni az otthonukba, és voltak, akiknek már nem is volt hová visszatérniük.
Ahogy a kamerámmal jártam a várost, lenyűgözött a helyiek kedvessége és befogadó hozzáállása. Az embereknek, akik annyi mindenen voltak már túl, még mindig volt erejük mosolyogni és egy idegen kérdéseire válaszolgatni.
Patan lakosai a vizes kocsira várnak Katmandu déli kerületében. A víztartályból gyakran még azelőtt kifogy az ellátmány, hogy mindenkinek jutott volna belőle. Fotó: David Stanford
A hegyi küldetés
Pénteken, egy héttel a földrengés után úgy tűnt, hogy Katmanduban már normalizálódik a helyzet. Az én bérházamnál azonban még korántsem zajlottak a megszokott rutin szerint a dolgok. Sürögtek-forogtak az emberek, az elülső udvar és a földszint megtelt az észak-katmandui hegyi mentőakció kellékeivel.
A főbérlőm úgy tudta, hogy az ő nagyapjának a faluját a Helambu régióban teljesen kilapította a földrengés és ugyanilyen állapotban van a vidék többi települése is. A lakosoknak égető szükségük van élelmiszerre, főzési segédanyagokra, menedékre, orvosi ellátásra.
A mentőakciót Mal and Sophie, egy új-zélandi házaspár szervezte, akik több mint 15 év alatt
számtalanszor megfordultak és dolgoztak Nepálban. Egy alapot is létrehoztak egy adománygyűjtő honlapon, illetve egy Facebook oldalt, melyeken a mentőakciót lehet támogatni.
Pár napon belül 20 ezer dollárt sikerült összegyűjteniük. A sürgősségi ellátás is szépen gyarapodott, 70 ponyva, 50 sátor, fél tonna élelem, néhány nagy alumínium főzőedény és alapvető orvosi ellátás is akadt benne. A főbérlőm a saját túráztató cégéből adományozott többek között üzemanyagot, sátrakat a központi táborba, küldte az egyik szakácsát is.
Ahogy a mentőakcióról terjedtek a hírek, egyre többen szerettek volna segíteni, köztük túravezetők, sofőrök és egészségügyi szakemberek Nepálból, Brazíliából és az Egyesült Királyságból.
Péntek ebédidőben már az ellátmánnyal megrakodva sorakoztak a kocsik, hogy megkezdjék északi utukat. Mikor a nap lenyugodott, már arról értesültünk, hogy a konvoj közel jár a céljához. A jelentések szerint az épületek fele teljesen megsemmisült a régióban, a lakosok helyzete kétségbeejtő, főként az élelmiszerhiány miatt. Néhány kocsit megrohantak a helyiek és azonnal leszedték róla az élelmet és a központi táborba szánt sátrakat. De érkezik majd még több sátor és élelmiszer is a következő fordulóval.
Egy önkéntes ellátmánnyal tölti meg a hegyvidéki Helambu régióba készülő teherautót. Az elszigetelt területek falvaira nagy pusztítást mért a földrengés, ezért nagy igény van az olyan független segélyakcióra, mint amilyen ez az új-zélandi pár által szervezett misszió. Fotó: David Stanford
Az első két napon az orvosi csapat mintegy tucatnyi a rengés okozta sérülést látott el, többek között nyílt töréseket. Körülbelül 30 ember jelentkezett náluk általános panaszokkal, akiket a helyi egészségügyi központ utasítására nem láthattak el. Vasárnap az orvosok kis csapata a központi tábortól távolabb eső területeket is megpróbálta feltérképezni.
Egy héttel a földrengés után Nepál kifejezetten nagy figyelmet fordít a távoli és hegyvidéki területekre, mint amilyen Helambu is, ahol igen kevés épület tudott ellenállni a rengéseknek.
A házamból induló mentőakció csak egy az olyan missziók közül, melyek a helyiek kisebb erőfeszítéseire alapoznak a hivatalos támogatás helyett, és azoknak próbálnak segítséget nyújtani, akik leginkább rászorulnak, és kevésbé valószínű, hogy jut számukra a hivatalos segélyből.
A nemzetközi segélyszervezetek hozzájárulása is hatalmas mértékű, de sok esetben csak későn érnek el az elszigetelt területekre, és így a kisebb, független csapatokra hárul a munka.
Az ENSZ becslései szerint több mint 300 ezer otthon dőlt össze vagy rongálódott meg az április 25-i földrengés során, és 2,8 millió embernek kellett elhagynia az otthonát. A rengés okozta károk rendezéséhez, az otthonok és életek újjáépítéséhez az embereknek még sokáig, a médiafigyelem elhalványulása után is segítségre lesz szüksége.
Ami engem illet, már nagyjából visszatértem a rendes kerékvágásba, a laptopom előtt ülök a lakásomban. Az utórengések még továbbra is tartanak, szombaton egy 4,5 erősségű rázta meg az országot, pont egy héttel a katasztrófa után. Egész nap érzek kisebb rezgéseket és a túlélő csomagom még mindig indulásra készen áll, elérhető közelségben. Jó érzés, hogy újra az ágyamban aludhatok, bár hétfő reggel három órakor arra riadtam fel, hogy mozog velem az ágy. A WC-n olvasni azonban továbbra is félek.
A legjobbakat,
David Stanford
Névjegy: David Stanford
Angol állampolgár, éveken keresztül volt a Daily News Egypt, majd az Egypt Independent szerkesztője Egyiptomban. 2012-ben Kínába költözött, ahol a China Daily szerkesztője lett, majd Nepálba ment, hogy a buddhizmusnak szentelje életét. 2007-ben a lakótársam volt Kairóban, 2011-től a szerkesztőm angol nyelvű egyiptomi lapokban.