Benito Mussolini olasz diktátort hetven éve, 1945. április 28-án végezték ki olasz partizánok.
Ki is volt ő?
Benito Amilcare Andrea Mussolini 1883. július 29-én született az észak-olaszországi Predappióban. Apja szocialista eszmékkel rokonszenvező kovács, anyja tanítónő volt. Benitót az egyházi iskolából erőszakossága miatt kicsapták, jó esze révén mégis megszerezte a tanítói oklevelet. A katonai szolgálat elől Svájcba távozott, ahol alkalmi munkából élt, Nietzsche, Marx, anarchista és szindikalista szerzők műveit tanulmányozta.
A svájci olasz szocialista lap munkatársa lett, szakszervezeti gyűléseken szónokolt, többször le is tartóztatták. 1904-ben amnesztiával hazatért, katonai szolgálatának letöltése után belevetette magát a politikába, 1912-ben kinevezték a szocialista párt országos lapja, az Avanti! élére.
A szocialistáknál kezdte
Az első világháború kitörését követően, a párt irányvonalával szembeszegülve nacionalista, háborúpárti nézeteket hangoztatott, ezért kizárták. 1915-ben bevonult, az aktív szolgálatból 1917-es sebesülése után, kitüntetéssel szerelték le.
Politikai elképzelései 1918-ra kristályosodtak ki: nemzeti egységet, igazságosabb elosztáson alapuló “nemzeti szocializmust”, produktivitást, dinamikus fejlődést akart, és azt hirdette, hogy ehhez az országnak diktátorra van szüksége. 1919-ben hozta létre a Fasci Italiani di Combattimento elnevezésű szervezetét – a fascio a római hivatalnokok jelvényére, a vesszőnyalábba foglalt bárdra utalt. Ő lett a szervezet vezére (Duce), programjában földreform, az egyházi tulajdon elkobzása, a leszerelt katonák támogatása szerepelt, a gyűléseken teátrális szónoklatokkal mozgósította fekete inget viselő híveit.
Fasiszta lett belőle
Az 1921-es választásokon 35 fasiszta képviselő is bekerült a parlamentbe, Mussolini novemberben létrehozta a Nemzeti Fasiszta Pártot. Ekkor már az utcán parádézó, a szocialista és a kommunista tüntetéseket szétverő rohamosztagosainak száma meghaladta a 200 ezret.
A háború után Itáliában a szegénység miatt egyre nőtt az elégedetlenség, s 1922-ben általános sztrájk tört ki. Mussolini kihasználta az alkalmat: fasiszta osztagai 1922. október 24-én Róma felé indultak, hogy vezérük hatalomra kerülését követeljék. A Marcia su Roma (Menetelés Rómába) sikerrel járt: a kormány lemondott, és III. Viktor Emánuel király október 31-én Mussolinit nevezte ki miniszterelnöknek.
A Duce felállította a Fasiszta Nagytanácsot, melynek tagjai a fasiszta miniszterek és pártvezetők lettek. Aránytalan választási törvényt szavaztatott meg, de az 1924-es választásokon még így is csak csalással tudta megőrizni hatalmát. 1925 januárjában felszámolta az olasz parlamentarizmust: feloszlatta a törvényhozást, betiltotta a többi pártot, rendeleti kormányzást vezetett be, az osztályharc felszámolásának jelszavával szakmai korporációkban egyesítette a munkáltatókat és munkavállalókat.
Az elején minden klappolt
A kizárólag a királynak felelősséggel tartozó, nyugalmat és gazdasági fellendülést ígérő Duce sokáig népszerű maradt. Nagy építkezések kezdődtek, a szociális reformok nyomán javultak az életkörülmények. 1929-ben a lateráni szerződéssel rendezte az olasz állam és a Vatikán viszonyát, s megőrizte a gyárosok és földbirtokosok támogatását is.
A régi Róma nagyságát felidézni akaró Mussolinit elragadta a birodalomépítés álma. 1935-ben háborút kezdett Etiópiában, a következő évben Adolf Hitlerrel létrehozta a Berlin-Róma-tengelyt, 1937-ben csatlakozott a német-japán Antikomintern paktumhoz, kilépett a Népszövetségből, a spanyol polgárháborúban Francót támogatta.
Az első világháború után olasz kézre került Dél-Tirol megtartása érdekében nem emelt kifogást az 1938-as Anschluss, azaz Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatolása ellen, részt vett Csehszlovákia müncheni felosztásában és a Magyarországnak területeket visszajuttató bécsi döntésekben.
Torkon akadt görög falat
A fasiszta Olaszország 1940 nyarán, a francia összeomlás után lépett be a második világháborúba. Ősszel Hitler ellenkezését figyelmen kívül hagyva megtámadta Görögországot, de vereséget szenvedett, a helyzetet csak a gyors német katonai beavatkozás mentette meg. 1941. június 22-én csatlakozott Hitler Szovjetunió elleni támadásához. Az észak-afrikai olasz erők Líbiából Egyiptomot is megkísérelték lerohanni, de az újabb kaland újabb katasztrófába torkollt. A katonai válsághelyzeten ezúttal még a Hitler által a térsége vezényelt Rommel sem tudott segíteni, a tengelyhatalmak 1943-ra kiszorultak Afrikából.
Amikor 1943 júliusában az angol-amerikai csapatok partra szálltak Szicíliában, a Duce hatalma megrendült. A Fasiszta Nagytanács július 24-i ülésén megfosztotta tisztségeitől, másnap letartóztatták. Mussolinit szeptember 12-én német kommandósok szabadították ki, majd Hitler az észak-olaszországi, német gyámkodás alatt létrehozott Salói Köztársaság élére állította. A Duce ekkortól már nem játszott jelentős szerepet: az őt megbuktató fasiszta vezetőket kivégeztette, de ideje java részében emlékiratain dolgozott.
Partizánok képében jött a halál
A lelkileg és testileg is megtört Mussolini 1945 áprilisában, amikor a szövetségesek az utolsó észak-olaszországi német állásokat is áttörték, szeretőjével, Clara Petaccival megpróbált Svájcba menekülni. Április 27-én a Comói-tó melletti Dongo közelében partizánok fogták el őket, s másnap Mezzegra mindkettejüket agyonlőtték.
Holttestüket fejjel lefelé húskampókra akasztották ki a milánói Piazzale Loreto téren lévő benzinkút épületén; a téren korábban számos olasz antifasiszta ellenállót végeztek ki a megszálló német erők és az olasz fasiszták egyaránt. A tetemeket eztán névtelen sírba temették, a hatóságok csak 1957-ben engedték meg, hogy a Ducét szülővárosában, a családi sírboltban helyezzék örök nyugalomra.