A Kijevből Szimferopolba tartó vonatokra nehezen kapni jegyet. Nekem sikerült, igaz elsősorban a szerencsén múlott: Násztja Sztankó kolléganőmnek lemondta az operatőre az utat, mert túl rizikósnak találta. Jegyem tehát volt, csak kíséretem nem. A tévések azt mondták, hogy inkább a szombati vonattal indulnak a Krímbe, vasárnapra lesznek ott.
„Kérem, ne lőjön, külföldi újságíró vagyok!”
Egyedül szálltam fel. A kijevi központi állomáson olyan érzésem volt a gőzölgő szerelvény mellett, mintha időutazásra vettem volna jegyet. A kalauz hosszasan ellenőrizte a jegyemet, mert névre nyomtatják, vissza is küldött átíratni. „Értse meg, nem maga ellen van, az emberek félnek a ruszki provokációtól” – mondta, én pedig majdnem lekéstem miatta a vonatot.
Nyelvlecke a vonaton
Hálókocsis fülkében kaptam helyet, két zaporozseci kozák nővel együtt. Az egyikük tudott angolul. A fejébe vette, hogy megtanít néhány alapvető kifejezésre oroszul, ha már a Krímbe megyek. A „Kérem, ne lőjön, külföldi újságíró vagyok!” szerinte ilyen alapvető kifejezés.
Az éjszaka viszonylag eseménytelenül telt, a problémák reggel kezdődtek. Hétkor értük el a tengert, a vasúti kocsiból jól láttam az utolsó ukrán ellenőrzőpontot a Krímre vezető főúton. Egy páncélozott csapatszállító állt az út közepén, mellette homokzsákok. A páncéloson lobogott az ukrán nemzeti lobogó.
Fél óra után a vonat megállt és terepszínű ruhába öltözött fiatal fiúk szálltak fel, néhány ősz hajú férfi kíséretében, fegyverrel az oldalukon. Hosszasan bámulták az útlevelemet, majd odahívták a parancsnokot. A kozák nő fordított.
„Bármilyen, ukrán vagy orosz sajtóigazolványa van?”
„Nincs.”
„Maga amerikai?”
„Nem, magyar vagyok.”
„Gyanúsan akcentus nélkül beszéli az angolt.”
Ezzel megfogta a kezemet és elkezdett lerángatni a vonatról. A kozákok tiltakoztak, annyit értek el vele, hogy a férfi beleszólt a rádióba. Egy fél óráig tartó vitatkozás kezdődött az önkéntes védelmi erők (ezek voltak a vonatot ellenőrző férfiak) és a szimferopoli Berkut között a sorsomról. Aki az előbb kérdezett, ragaszkodott hozzá, hogy leszedjenek a vonatról. Végül abban maradtak, hogy majd Szimferopolban jól kihallgat a rendőrség. A két kozák nő szánakozva nézett rám: a Krím félsziget orosz megszállása óta rendszeresen veri a Berkut az újságírókat, kobozza el a felszerelésüket.
Mentségemre legyen szólva, próbálkoztam ukrán sajtókártyát szerezni, de a Majdan utáni káoszban egyszerűen lehetetlen volt. Ukrajna nagykövetségén azt mondták, akkor tudnak segíteni az akkreditációban, ha szerződik velem egy ukrán lap. Erre egyszerűen nem volt már idő.
Fotók: Jászberényi Sándor
„Az is egy kalap szar ország”
Szóval ott maradtam a két kozák nővel a kocsiban, ami fél óra késéssel indult tovább Szimferopolba miattam. Telefonálgatni kezdtem: felhívtam a szerkesztőmet, akik értesítették az kijevi magyar konzulátust. A főkonzul, dacára annak, hogy szombat volt, tíz percen belül vonalban volt velem.
„Azt kellene javasolnom, hogy azonnal hagyja el a Krím félszigetet. A krími tiszteletbeli konzul beteg, a magyar-krími baráti társaságból van ott olyan, aki talán tudna Önnek segíteni, ha letartóztatják. Feltéve, ha vállalja. Ez neki nem a kötelessége. Arra is felhívom a figyelmét, hogy a rendőrség már nem az, ami volt. Jelenleg bármit megtehetnek. Elkobozhatják a felszerelését, megverhetik vagy rosszabb. Ha teheti, forduljon vissza.”
Nem tehettem, a vonat már ment. A főkonzul úr megadta a telefonszámokat, akik talán tudnak Szimferopolban segíteni, de többet ő sem tudott tenni azon kívül, hogy rendszeresen telefonált, hogy érdeklődjön a sorsomról.
Aggodalommal telve érkeztem meg a szimferopoli vonatállomásra. A leszálláskor kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen újságíró a vonaton hasonló problémákkal. Két oroszajkú észt rádióst, Artur Aukont és Kirill Krabut szintén ki fognak hallgatni. Ők ellenben tudnak oroszul. A szocreál vasútállomás előtt áll elénk a hatóság. Utasítanak, hogy a csomagjainkat helyezzük a lábunk elé és tegyünk egy lépést hátra. Már várom, hogy elvezessenek, de más történik: farkaskutya szaglássza végig a fotósfelszerelést bomba után kutatva.
Megnézik az útleveleinket. „A vasárnap referendumra jöttek?” – kérdezi egy tányérsapkás rendőr, majd kérdően a mellette álló kék terepszínű ruhás berkutosra néz. „Hagyd a szarházi baltikumiakat.” – mondja a berkutos. „Ez magyar. Az is egy kalap szar ország.”
Ezt utólag fordítják le nekem a kollégák, miután elengednek a rendőrök.
A kérdést még fel sem tették, de már el is dőlt
Szimferopol olyan, mintha valakinek nem tűnt volna fel, hogy a szovjet időknek annyi. Szocreál épületek,Lenin szobor, gyáripar. A középületek falán már az orosz zászló leng, bár a népszavazást csak a mai napra írták ki a kérdésről, hogy a Krím 1.) független legyen 2.) orosz.
Arról, hogy mi lesz a mai népszavazás eredménye nem sok kérdést hagynak a kormányzati épületek előtt álló felségjelzés nélküli katonák. A vonaton a Krím határa felé mozgó orosz páncélosokat és teherautókat láttunk, úgy tűnik mozgósítás van. A feszültség a levegőben érezhető. A főtéren, ahol a Lenin szobor áll, magyarázó ábrákon tájékoztatják a lakosságot arról, hogy mennyivel lesz jobb és olcsóbb minden, ha az orosz csatlakozásra szavaznak. Ezt erősítendő, hangszórókból üvölt a Kalinka és orosz zászlók lengenek a szélben.
Az Ukrajnához lojális, nem dezertált bakcsiszaraji katonai bázis parancsnoka, szívesen nyilatkozna nekünk, de az orosz kommandósok nem engednek a bázishoz közelebb. Ránk fogják a fegyvert, amikor közelebb megyünk, így az interjú abból áll, hogy átkiabálunk egymásnak a szögesdróton. Az élelmiszert hozó családtagok nem nyilatkoznak már a sajtónak.
Nem úgy a dezertált bázisok parancsnokai. Hosszú videó interjút készítünk arról, hogy a nyilatkozó és csak a keresztnevét megadó nyugdíjazott veterán mennyire szégyellte mindig is az ukrán színeket és, hogy végre a Krím visszatér oda, ahová valójában tartozik: Oroszországhoz.
Nagyon úgy tűnik, hogy a kérdést még fel sem tették, de már el is dőlt. A javában oroszok lakta Krímen a többség Oroszország felé húz, a Tatár kisebbség szava alig hallható. Az orosz propaganda pedig sikeresen ültette el a félelmet a krími oroszokban arról, hogy Kijev irányítását a nácik vették át.
Este a Berkut maszkos géppisztolyosai megszállják a Moszkova hotelt, ahonnan a külföldi sajtó nagy része tudósít. Semmit sem tesznek, csak beletolják az emberek arcába a kalasnyikov csövét, a „biztonságuk érdekében”.
Ez a nyitánya a vasárnapi referendumnak.
(Jászberényi Sándor mai helyszíni tudósításának előzményéről itt olvashat.)
