“Szlovákia elismerése természetesen nem volt sima ügy. Beszéltünk (Hans-Dietrich) Genscher külügyminiszterrel, aki elismerte a szlovákok jogát az önrendelkezésre. Később, (Frantisek) Tomasek (cseh) bíboros temetésén (1992 augusztusában) Kohl tárgyalásokra hívott meg. A külügyminiszter baráti gesztusa tudatában feltételeztem, hogy már minden meg van oldva. Meglepődve hallottam ugyanakkor, hogy megtiltotta, hogy a tolmácsomat magammal vigyem. Azt mondta, hogy megvan a maga tolmácsa, és senki más nem lehet jelen a megbeszélésen” – mondta Meciar, hozzátéve: az volt az érzése, hogy a találkozó egyáltalán nem lesz könnyű.
Kohl azzal a kijelentéssel kezdte a tárgyalást, hogy Németország nem fogja elismerni Szlovákia függetlenségét. “Azt válaszoltam: +kancellár, maga egyesíti Németországot. Miért?+ Azt válaszolta, hogy mert ők egy nemzet, és együtt kell lenniük. (Azt mondtam neki) mi, szlovákok szintén egy nemzet vagyunk, bár a jogunkat nem egyesüléssel, hanem szétválással akarjuk elérni. A mi jogunk miért érne kevesebbet, mint az önöké?” – idézte fel Meciar.
“Mereven szemben álltunk egymással, és mindketten vártuk, hogy ki fogja feladni előbb. Én nem hátrálhattam meg, az katasztrófa lett volna. Kohl úr ekkor megfordult, levette a zakóját, egy székre dobta, és azt mondta: +üljön le. Nem csodálom, hogy maguk távozni akarnak+” – emlékezett Meciar, hozzátéve, hogy a megbeszélés további része konstruktív módon zajlott le.
“(Lech Walesa) lengyel elnök, aki odakint várt, azt mondta, hogy Lengyelország nem fog elismerni bennünket. A lengyelek keresztények, és nem szeretik a válást. Az egyórás vita némileg különböző végeredményt hozott. Ez a vita egyáltalán nem volt udvarias. A lengyel elnök tűrhetetlenül viselkedett. Például cigarettafüstöt fújt az arcomba, és felemelte a hangját. Nem volt kellemes” – jelentette ki Meciar.
Szlovákia 1993. január elsejével vált függetlenné. A miniszterelnök szerint “még december 31-én, közvetlenül éjfél előtt is érkeztek hozzá nagykövetek” a szlovák államot elismerő dokumentumokkal. “Hihetetlenül fárasztó volt, alig két-három órát aludtam” – emlékezett vissza.
